Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive
„And youth, oh youth, are being seduced
by the greedy hands of politics & half truths.”
(The The: The Beat(en) Generation)
Vagány címet adott új kötetének Fenyvesi Ottó, a „bőrdzsekis anarcho-líra” (Virág Zoltán) magyar trubadúrja. A kétszavas cím mindkét eleme idegenül cseng a kortárs magyar költészet kontextusában. A Paloznak déli szláv eredetű szó, egy észak-balatoni falu neve, eredetileg ’szőlők alatt’ lehetett a jelentése, utalván a falu borászati gazdálkodására. Az „overdrive” a túlhajszoltság, a túlpörgetés, az agyonhasználtság konnotációit tartalmazza, ami a neoliberális kapitalizmus, a globális civilizációnk kifulladásának metaforájaként is értelmezhető (a költő egyik alapmotívuma, gondoljunk a Kollapszus (1988), illetve A káosz angyala (1993) kötetcímekre). Ugyanakkor Fenyvesi műveinek beat világában az „overdrive” a gitárpedálra is vonatkozik: a koszosabb, nyersebb vershangzásra, a free-jazzt idéző, improvizatív ritmusokra, a torzított dallamroncsokra. Ez Fenyvesi költészetének inspirációs hálózatait is megidézi: a déli szláv (jugoszláv), a magyar, illetve az angolszász underground és popkultúra frekvenciáit. A Paloznak overdrive nem alkalmazkodik a jólfésült, eladható kötetcímekhez, provokatív esztétikailag, ideológiailag egyaránt. Az egymástól kulturálisan, tartalmilag távol eső szavak összeragasztása kollázsként működik. Ritka az ilyen merész, autonóm költői világot jelző címválasztás a kortárs magyar lírában (elsőre Nemes Z. Márió: Barokk femina, illetve Sopotnik Zoltán: Saját perzsa kötetcímei jutnak az eszembe).
A kollázs az avantgárd egyik ellenművészeti kifejezésmódja. Szemben a hagyományos festészeti eszközökkel, az alkotó hulladékból kreál művészetet. A művészet ebben az esetben az intézményesült, a kanonizált formák, a hagyomány megkérdőjelezése, bírálata a „mindennapok átesztétizálása” utópiájának jegyében.
Fenyvesi lírájában a hulladék kollázsszerű felhasználása az intézményesült szimulációgépezet „árufetisizmusának” leleplezése. A burroughs-i cut up eredménye: all mixed up. Fenyvesi ugyanakkor nem egy idejétmúlt avantgárd költő, akinek műveiről le kell söpörni a múzeumi port: „Sorakoznak a kérdőjelek, / divatjamúltak már az avantgárdok, / sorakoznak a zárójelek, a parketten / félájult ifjak táncolnak, vereséget / szenved az értelem. A részeket / egésszé szerveznénk már, de tudjuk: / az ellentétekre épített kompozíció / célja az önkény kiküszöbölése.” (Fragmentumok tükröződése, 79.)
Az avantgárd, a neoavantgárd, a posztavantgárd mellett a beat, illetve a posztmodern művészet is nyomott hagyott a szerző munkáin. Ez adja a verseinek eklektikusságát, hibrid poétikáját, besorolhatatlanságát. Emiatt nem felelt meg a ’90-es éveket meghatározó posztújholdas költészeti kánon elvárásainak (ne is keresd az akkori mainstream beszédmódban). A századfordulós szimbolizmus finomított, higított, depolitizált, szelíden ironikus változata helyett Fenyvesi a diszharmóniákkal, a hasadásokkal, a groteszk egybefonódásokkal tette egyénivé és egyben idegenné a művészetét a „magyarországi magyar” (tudom, abszurd kategória, értsd úgy, ahogy akarod) irodalmi kánonban.
Tévedés lenne azt hinni, hogy Fenyvesi számomra jobb mindannál, amit a magyarországi magyar költészetben olvastam és olvasok. Nem több, ám nem is kevesebb, és rendkívül zavar a felületesség, amikor a formakultuszt, a klasszikus mondatkompozíciót kérik számon rajta. Én a magyar irodalmat plurális jelenségnek tartom, éppen a több fajta poétika együttes jelenléte teszi számomra gazadaggá, dinamikussá és szerethetővé. Kétségtelen azonban, hogy a jugoszláv költészetben otthonosabb Fenyvesi lírája, azzal, hogy ott meg a magyar hagyomány jelenléte hat szokatlannak, idegennek. Ugyanakkor Jugoszlávia a kukába került, így vetődik Fenyvesi élete és költészete a senki földjére, ami egyben a forráspontja is. Egyszerre van jelen több, párhuzamos hagyományban.
Játékos iróniával tálalt ars poetica: „A bal félteke ismétli önmagát.” (Andreas ante portas, 58.) Az ismétlés e líra egyik alapvető eszköze, az emlékezetet, a múlt értelmezését meghatározó működésmód. Azzal, hogy az ugyanaz az ismétlés által sohasem lesz maradéktalanul önazonos, ahogyan a kollázsban új kontextust nyer a kulturális hulladék, az idézet. Ezek persze több száz éves bölcseleti evidenciák, Fenyvesi ezt azzal toldja meg, hogy a saját életét világítja meg a folyamatos változás, a „folyamatos jelen” gondolata jegyében. Költészetében a ’99-es Amerikai improvizációk című kötete óta felerősödött a nosztalgikus hangvétel, az érett pátosz, egyre intenzívebb a korábban ritkábban előforduló személyes élmények versbe emelése. A Paloznak overdrive ezt a vonalat folytatja, ugyanakkor melankolikus iróniával számol le a nosztalgia árufetisizmusával: „Gyalulom, savanyítom / a káposztát, gyalulom, / temetem a nosztalgiát.” (Folyamatos jelen, 40.)
A kötet íve a képregényes gyerekkor megidézéstől, a ’68-as, lázadó kamaszkoron, majd a felnőttkor kiábrándulásain át az úton levés filozófiájában csúcsosodik ki. Az út a világ megismerésének vágya, majd a manipulált megismerés illúziójával való szembesülés, végül a belső útkeresés jelképe. Virág Zoltán találóan „a margó vándorai” metaforával jellemezte az újvidéki Új Symposion folyóirat (1965–1992) szerzőit, köztük Fenyvesit is. Ehhez kapcsolhatjuk még Baudelaire, illetve Walter Benjamin urbánus flâneurját, a magyar avantgárdból Déry és Kassák, továbbá az amerikai beat irodalom, a jugoszláv „farmernadrágos próza” csavargó figuráit (amelyek nemcsak Fenyvesire, hanem Domonkos Istvánra, Gionra, Tolnaira, Végel Lászlóra is hatottak), az út filozófiai hagyományát (taoizmus, Heidegger stb.)
Az úton levés képzetéhez kötődnek a kötet borítóján és a belső oldalakon látható Szajkó István festményei, a festő egyik álomjelenetével: a bicikli motívumával. A bicikli igen fontos metafora a művészetben, gondoljunk csak a Fenyvesi szempontjából is releváns Domenico biciklizésére Tarkovszkij: Nosztalgia című filmjében, vagy Jacques Tati, illetve Chaplin biciklis filmjeleneteire. Bicikliút mint látomás, mint álom, mint konkrétum; nem véletlen, hogy a kötet alcíme és egyben műfajkijelölése a dőlten szedett szavakra épül. Az út metaforájára épül a Paloznak overdrive című vers is: „Az alkonyatban út tekereg. / Tolom a biciklit. / Durrdefekt.” (87.) A banálisnak tűnő hétköznapi helyzetkép azonban átcsap globális útvesztésbe, káosz-metaforába: „A hátsó gumiban nincs levegő. / Mindenki el van ájulva, / oxigén után kapkod.” (87.)
A kötetben több hommagé-vers kapott helyet, ám ezek valójában ellen-hommagé-ok, holtaknak és élőknek ajánlott önértelmező darabok (Benes József, Fogarassy Miklós, Mózsi Ferenc, Péterfy Gizella, Sziveri János, Tandori, Tolnai stb.) Paradox módon az ellen-hommagé-ok által nem a megidézett személyek, hanem Fenyvesi önéletírása válik láthatóbbá a versekben. Persze, ez idézőjeles önéletírás, miután az „ön”, vagyis a szubjektum kulturális konstrukció, csupa intermediális idézettel. Nem szubjektív, hanem radikálisan személyes líra ez!
Fenyvesire jellemző a groteszk látásmód, az ironikus látomás: „marha-és báránycombok úsznak reneszánsz szószban” (Appendix, 54.) A groteszk látomás kiterjed a világpolitikai szcénára is: „Kicsit valóság ez, kicsit álom. / Reméli, az idillt nem bassza el / sem Putyin, sem Pompeo.” (Appendix, 55.) A magyar közállapotok sincsenek szó nélkül hagyva: „Felhők rongya a szó: / rehabilitáció, radírozás, / valami abszurd minisztérium. / Nem jelent már semmit: sem toldalék, sem függelék.” (Appendix, 56.) Kapitalista közönnyel és cinizmussal fűszerezett klímakatasztrófa: „ha nem is látjuk, de konstatáljuk: / északon és délen a jéghegyek olvadnak, / a vízszint rendületlenül emelkedik.” (Appendix, 55.) Ha valaki most ezen a ponton legyint, mondván, na tessék, Fenyvesi is beállt az apokaliptikus klíma-divatdiktátorok, a kapitalizmus gyorséttermi kritikusai közé, ki kell, hogy ábrándítsam. Elég föllapozni a szerző első kötetét, majd utána a többit. Kóstolónak beidézem A káosz angyala (1993) könyv címadó költeményének első versszakát: „ennek a kurva világnak fogytán a benzinje, / fogytán a dunsztja, egyáltalán és általában / fogytán az értelme, fogytán az élet, a kurva / fogytán a szféra, az energia, fogytán a bio”
Mielőtt a szórakoztatóipar kizsákmányolta volna, ellenkultúrának számított a blues, a rock, a jazz, a punk, a reggae, a metál, a hip-hop stb. És ma is annak számítanak azok a zenekarok, amelyek nem feltétlenül a rádióbarát hangzásukra ügyelnek. Fenyvesi a lázadó attitűdhöz kapcsolódik, tagadja az ellenkultúra szimulációit, a kapitalista nyálgép termékeit: „A hegyoldalból zene szól, / dől a lármaörvény. / Azt mondják: jazz, / szerintem semmi köze hozzá. / (az más műfaj: vér és verejték).” (Paloznak overdrive, 87.) Ugyanakkor Fenyvesi nem pusztán a nyers beat szókimondás költője. Számos olyan sora van, amely épp a szépségével ragad meg: „Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe, / és ha a jambus el is verte a termést, / a magtárban maradt még elegendő szem, / melyből olykor versbe szökkent a szó.” (Amerikai graffiti, 32.) Az egész kötetet áthatja a költészet klasszikus toposza, az elmúlás melankóliája, ám giccs-és közhelymentes formában: „Szép volt az irodalom, megszépültek a bankók, / szép volt még, ahogy Zsigmond mutatta, / hogy úszik a víz alatt az uszodában – bajnoknak készül, / mutatta, hogy vesz mély levegőt, / és hogy úszik, a konyha padlóján hason fekve, / mint a delfinek.” (Tolnaival a riviérán, 47.)
Amikor hallottam a hírét, hogy megjelent az új Fenyvesi-kötet, lázba jöttem, ami csak fokozódott a szép kiállítású könyv kézbevételekor. Eddig még nem olvastál Fenyvesitől semmit? Itt az alkalom. Ha zavarba hoznak a versei, nem tudod melyik polcra tenni őket, örülj, mert a szubverzív költészet a lázadó imaginációdat, intuíciódat gerjeszti. Miért is várnánk el a költőtől, hogy szokványos, sablonos mintákban szólaljon meg? Kitörni ebből: a líra forradalma. Avagy torzító pedállal olvasni annyi, mint közel hozni a távoli, paloznaki galaxist.
Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive, Scolar, Bp., 2021.
(A borítókép a kötetborító felhasználásával készült.)
Hozzászólások