Helikon 2021/2 – Realizmusok (szerk. Deczki Sarolta, Káli Anita)
„[…] tulajdonképpen mi a realizmus? Némelyek ismeretelméleti kategóriaként, a valóság tükrözését megvalósító, örök irodalmi vagy művészeti irányzatként, mások történeti kategóriaként, lényegében csak a polgárság megerősödésével együtt jelentkező irodalmi-művészeti áramlatként fogják fel a realizmust. Két végletes álláspontot említettünk, de a viták ismertetése megmutatja, hogy sok más közbeeső, vagy a végleteket az előbbitől eltérő módon fogalmazó vélemény is akad.”
(Világirodalmi Figyelő 1963/4: Viták a realizmusról, 363.)
Nagyon fontos körülménynek tartom, hogy a realizmus kérdése nemcsak aktuális, hanem igen régi téma is. Az utóbbi évtizedekben, bukásra ítélt definíciós kísérletektől és megoldatlan elméleti problémák megsokszorozódásától menekülve, szokássá vált többesszámban megnevezni bizonyos kulcsfontosságú terminusokat a humántudományban. (A legnépszerűbbek: romantikák, modernizmusok, avantgárdok.) S a tárgyalt folyóiratszám címe (Realizmusok) arra mutat, hogy az egykoron monolitikus nagyságának teljes fényében tündöklő realizmus is erre a sorsra jutott. A lapszám szerkesztői, Deczki Sarolta és Káli Anita is érzékeltetik az egyszerre művészetelméleti kategóriaként (reprezentációként, mimézisként, valóságtükrözésként) és irodalmi-művészeti irányzatként, alkotásmódként, esetleg korszakként fölfogható realizmussal kapcsolatban fölmerülő problematikák zavarba ejtő sokaságát, épp ezért igyekeznek lehatárolni az összeállítás kérdésirányait: „Érdeklődésünk középpontjában a kortárs realizmus-koncepciók állnak, és mindössze oly mértékű történeti áttekintésre vállalkozunk, amennyire szükség van a jelenkor folyamatainak a megértéséhez.” (212.)
Az obligát „nemzetközi látkép” funkcióját tölti be Mary K. Holland tavaly megjelent könyvének (The Moral Worlds of Contemporary Realism) bevezető tanulmánya (Deczki Sarolta fordításában), amely a posztmodern utáni, gombamód szaporodó realizmusfogalmak sokaságáról kíván számot adni, illetve bizonyos fokig rendet tenni közöttük. Ez utóbbiakból összesen húsz terminust sorol fel a szerző fölvezetésként (többek között: „piszkos realizmus”, „őrült realizmus”, „poszt-posztmodernrealizmus” stb.), ezt követően pedig a „a realizmus korábbi elmélete és irodalmi megvalósulása, valamint a kortárs technikai és formai innovációi” közötti kapcsolat megértését jelöli meg célként (233.). Jóllehet a szövegben számos angol-amerikai példáját (mikro-irányzatát, szerzőjét, reprezentáns művét, értelmezőjét) említi az elmúlt 30-40 év realista jelenségeinek, a rendteremtés mozzanata kevéssé mutatkozik meg a kissé üresnek ható jelzős szerkezetek túlhalmozása miatt, s főképp az olyan mondatok esetében, mint: „[…] a poszt-posztmodern realizmus a fikció olyan típusait jelöli, melyek formális »antirealista« újításokat alkalmaznak a premodern realizmusra jellemző társadalmi kritika szolgálatában.” (239.) A – nevezzük így – „újfajta” realizmusok beazonosítása, alaktani leírása és pozicionálása a jelenségek kontextusérzékeny volta miatt lehetetlenné válik efféle túlzottan leegyszerűsítő, már-már primitív címkék formájában, azt pedig csak mellékesen említem, hogy az e diskurzussal szembeállított „régi” (vagy „premodern”) realizmusról sem tudunk meg sokat. Ugyanakkor pozitívuma Holland szövegének, hogy gondolatmenete számos, az utóbbi évtizedekben magyarra is többet fordított, jelentős olvasótáborral rendelkező kortárs szerző (Thomas Pynchon, David Foster Wallace, Salman Rushdie, Jonathan Franzen) interpretálása révén a szélesebb közönség figyelmére is számot tarthat. Emellett olyan, a humántudományban nagy karriert befutott fogalmakat is beemel a realizmus körüli kortárs diskurzusba, mint a Hayden White-féle figuratív realizmus és Mark Fisher kapitalista realizmusa.
Nézőpontjában és funkciójában is Mary K. Holland írásával rokonítható Valerija Pusztovaja írása, melyet Karafatics Zsuzsanna fordításában olvashatunk, s az oroszországi újrealista törekvésekről nyújt egyfajta görbe tükröt. A Kishitűek és átalakítók címet viselő 2005-ös szöveg műfaja manifesztum, amely egyfelől színesíti ugyan a szaktanulmány/recenzió megszokott formáira redukált folyóiratrepertoárt, másfelől nem szolgál túl sok tanulsággal. Noha az írás, alcíme szerint, A realizmus két aktuális nézetéről ígér felvilágosítást, minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam kideríteni a szövegből, mi is ez a két aktuális nézet. A posztmodern és az újfajta realisztikus irodalmi tendenciák – kortárs orosz kritikai diskurzusban gyökerező – összevetése Pusztojava esetében sem vezet valamilyen megvilágító erejű következtetésre. Pusztán a különbségek relativizálását, illetve a (meghatározatlan, fogalmilag feltöltetlen) „hagyományos” vagy „alap” [!] (280.) realizmussal való szembeállítás visszatérő motívumát nem nevezném konklúziónak. Továbbá, a szerző által vázolt, az orosz irodalomban minden bizonnyal ma is élő diskurzust képező folyamatok (s a megemlített szerzők, értelmezők, művek legnagyobb része) a magyar olvasóközönségnek – egy nagyon szűk, ruszista szakmai közegen túl – szintén semmit nem mondanak. Végül: a szöveg meglehetősen unalmas, példákban nem túl gazdag, morfondírozó hangú, gyakran ironizál (egy kiáltvány ne ironizáljék) – s az már régen rossz, ha egy manifesztumot olvasva nem jön meg a kedvem, hogy utcára vonuljak (értsd: új-realista művet írjak vagy vegyek a kezembe).
Nemzetközi kontextus és értelmezői attitűd sokkal szerencsésebb találkozása Kutasy Mercédesz írása, amely történeti igénnyel, a téma magyarországi recepciójának jellegzetességeit (és hiányait) is számításba véve ad érzékletes képet a latin-amerikai realizmusokról. A tanulmány számot vet a latin-amerikai szerzők és irodalomtörténeti kontextusok foghíjas hazai ismeretével (fordítatlanságával, a kritikai visszhang hiányával), s ennek fényében mutatja be a dél-amerikai irodalmak történetiségét − társadalmi-politikai töréseit, kulturális meghatározottságait –, a mágikus realizmus kiemelt szerepét, gyakran egzotizáló használatát, illetve az irányzat ’80–90-es évekbeli megújulását. Kutasy írásának nagy erénye, hogy a kontextusban kevéssé jártas befogadó számára is érzékletes képet ad a téma történelmi gyökereiről és jelenkori látképéről, informatívan, de nem adathalmozó módon villantva fel a releváns szakirodalmi belátásokat – valamint a szerző ezúttal a fordítók mostoha helyzetével sem fárasztja az olvasót. (Tanulmánya egyébként izgalmas párbeszédbe lép a lapszám egyik recenziójával: Makkai T. Csilláéval, aki Elena Craşovan, temesvári román komparatista mágikus realizmusról szóló monográfiáját szemlézi.)
A lapszám két írása foglalkozik a realizmus elméleti kérdéseivel. Bagi Zsolt tanulmányának címéről első olvasásra nem derül ki, hogy a téma fölötti bosszankodást fejezi ki (Már megint a realizmusról van szó), vagy csupáncsak Lukács György egyik vonatkozó (és általa is idézett) írását parafrazeálja („A realizmusról van szó”). Akárhogyis, koncepciózus tanulmánya világos fogalommeghatározással élve vezeti föl, miképp kell gondolkodnunk valóság és megjelenítés, irodalom és nyelv viszonyáról. Tézise szerint: „A valóságot közvetlenül vagy közvetetten megtapasztaljuk vagy megéljük, azonban nem a valóság megélése »realista«, hanem annak valamilyen megjelenítése (prezentációja vagy reprezentációja).” (242.) E kiindulásból fenomenológiai és nyelvfilozófiai alapozottságú gondolatmenetében olyan megállapítások következnek, minthogy „[u]gyanazon nyelvi szabályok megléte mellett az értelemadás különbözhet”, így, ha a „»leírást« diskurzusműfajnak tekintenénk, akkor is lényegi maradna a különbség Balzac és Flaubert leírásainak értelme között. Ugyanazokkal a nyelvi szabályokkal különböző értelmű játékokat lehet játszani.” (249.) Azonban az irodalmi nyelvet – korábbi, jól ismert elméleti munkái folyományaként − nem diskurzusműfajként határozza meg, hanem eseményként, amely „redukálja és meghasonlottá teszi az interszubjektív kommunikáció nyelvhasználatát”. Innen nézvést pedig a realizmus „olyan esemény, amely a valóság kifejezése egy megjelenítésben, méghozzá oly módon, hogy a valóságot a megjelenítéssel (és így a közvetítéssel) szemben állónak, attól elkülönülőnek tekintjük, bármit is értsünk egyébként valóság alatt. A realizmus a közvetítés egy formája, nem pedig közvetítés nélküli mimézis.” (250.) Ebből következik, hogy az általa elgondolt elméleti keretben a realizmus éppúgy stílus (az irodalmi nyelv egyik stílusa), ahogy a különböző formalizmusok is azok. (251.) E stílusnak, e nagyon tudatos nyelvi építkezésnek pedig – melynek „illeszkednie kell a realitáshoz, meg kell felelnie annak, vagy legalábbis ki kell dolgoznia a maga közegében […] a realitásnak megfelelő nyelvet” – Mészöly Miklós és Nádas Péter prózájában találja meg a leginkább elkötelezett törekvéseit.
Míg Bagi írása azzal a felütéssel indul, hogy „az olvasó számára a realizmus nem probléma, a kritikai olvasó számára az” (242.), Bárány Tibor elemzése (Realitáson innen és túl) mintha ennek az ellenkezőjét sugallná (vagy legalábbis árnyalná az állítást), s voltaképp „a” nagybetűs olvasóról – annak értelmezői reflexeiről, lehetséges attitűdjeiről, a valóságábrázoláshoz fűződő viszonyáról – is megpróbálna állításokat tenni. (Jóllehet alapvetően jellegzetes kritikai pozíciók fölfejtéséből indul ki.) A realistaként „osztályozott” irodalmi művekről való tudás nyomába eredő analitikus filozófiai eszmefuttatás elsőként 2020-as és 2021-es magyar irodalmi művekről szóló ÉS-bírálatok alapán körvonalazza (nem reprezentatív módon) a realizmus/realisztikus kifejezések lehetséges használatait, működési elvüket, s ezek egy lehetséges tipológiáját. A tanulmány második felében pedig a valószerűséget, valóságigényt mint művészetfilozófiai problémát veszi szemügyre Bárány, leginkább a fikciós művekben felépített világok igazságtartalma és az olvasók imaginatív aktivitása vonatkozásában.
Két tanulmány kapott helyet a lapszám Műhely rovatában; elsőként Cséve Anna Móricz Zsigmondról szóló írását említeném, amely számomra az összeállítás legizgalmasabb tanulmánya. A szerző nagyszerű lényeglátással, a realizmus elméleti problematikáit, a modernségre/posztmodernségre jellemző olvasási gyakorlatok jellegzetességeit és az utóbbi másfél évtizedekben alaposan felduzzadt Móricz-szakirodalom értelmezői irányait is számba véve kísérel meg egy olyan koncepciót megalkotni – sikerrel −, amely „a poétikai összetettségre és a realista ábrázoláselvre irányuló” olvasatokat nem egymást kizárónak, hanem egymást kiegészítőnek véli (305.). Mindehhez nem lebecsülendő jogalapot biztosítanak Móricz sűrűn idézett önmeghatározásai, az őt körülvevő korabeli kritikai diskurzus, illetve – a tanulmány leglényegesebb mondanivalójaként – a folklór Móricz általi fölfedezése, „önteremtő és alkotásteremtő” (307.) fölhasználása. A tanulmány legnagyobb része Móricz népdalgyűjtő útjait, terepen szerzett tapasztalatait, s e tapasztalatok följegyzésekben, naplórészletekben testet öltő nyomait vizsgálja, határozottan mutatva rá arra, miképp tette magáévá Móricz az intézményes folklórkutatás eszményítő-formalizáló keretei közül kiszorult „pórias” nyelvi elemeket, hogyan formált ebből esztétikai programot s találta meg benne önnön szociológiai érdeklődésének kiapadhatatlan szellemi forrásvidékét. „Prózája befogadta a paraszti beszédmód közönséges, vulgáris, nyílt beszédmódjait és »roncsolt« nyelvi mintáit, mely paradigmaváltó jelentőségűvé tette prózáját mind az irodalmi modernség, mind a modernitás egészének horizontján.” (310.) Az érdekfeszítő gondolatmenet nagyszerűen tanúskodik a Móricz sokáig csak emlegetett, de tartalmában feltáratlan följegyzéseit tüzetesen áttanulmányozó s közlő elmélyült filológus percizitásáról és kiterjedt tárgyismeretéről. Emellett a „realista Móricz” és a „modernista Móricz” dichotómiáján túllépni képes, elméletileg reflektált, eredeti, ötletes irodalomértelmezőt is megmutatja.
Noha nagy érdeklődéssel olvastam Jászay Tamás kortárs magyar színházzal foglalkozó írását (Színre lép a valóság), magát a témát kissé hajánál fogva a koncepcióba rángatott problematikának éltem meg. Tanulmánya nem kifejezetten az irodalmi (művészeti) megjelenítés valósághoz fűződő viszonyát (mint stílust) vizsgálja a színházi nyelv, a színházi megoldások vonatkozásában, sokkal inkább a témaválasztások problémaérzékenységét, a színház közéleti irányultságának, politikusságának társadalmi elkötelezettségének kérdéseit – voltaképp a „miért gyáva a mai magyar színház?” kérdésre adható lehetséges válaszokat – boncolgatja a kortárs magyar színházi intézményrendszer kontextusában. Az írás inkább csak fölvillant és (jó értelemben) propagál, mintsem elemez és értelmez bizonyos (főképp független színházi csoportosulások által létrehozott) „valóságközpontú kísérletek”-et (324.) – ezek közé tartoznak többek között a Krétakör, a PanoDráma, a Sajátszínház és további kisebb társulatok produkciói. E törekvések katalógusszerű bemutatása arra világít rá, hogy bár Magyarországon még igen szűkös a tér (úgy a támogatási rendszer, mint az értő közönség részéről) az efféle művészeti kezdeményezéseknek, számos alkotóműhely igyekszik adaptálni és a társadalomkritika szolgálatába állítani a legújabb színházi metódusok-koncepciók egyik-másikát, a részvételi vagy közösségi színháztól, egészen a verbatim módszerig.
A lapszám utolsó hosszabb írását Radnóti Sándor jegyzi, aki ugyancsak Lukácsot megidézve (A realizmus problémái) szemlézi a Landscapes of Realism: Rethinking Literary Realism in Comparative Perspectives című sorozat 2021-ben kiadott, több, mint nyolcszáz oldalas első kötetét (Mapping Realism, ed. Dirk Göttische, Rosa Mucignat, Robert Weninger). Mint recenziójából megtudhatjuk, a számos komparatista szakember munkáját magában foglaló, igen színes, igényes kötet nem a realizmus generikus (vagy univerzális) aspektusaival, elméleti kihívásaival foglalkozik, hanem a történeti értelemben vett realizmussal, azzal az irodalom- és művészettörténeti korszakkal, „amelyet hagyományosan 1830–1890 közé tettek […], noha [a kötet] egyik fő törekvése, hogy mind hátra, mind előre a korszakhatárt relativizálja.” (335.) A kézikönyv, melynek célja a realista irodalom és művészet minél sokoldalúbb megközelítéseinek szintetizálása és ütköztetése, több összefüggő tematikus egység szerint járja körül a szóba jöhető értelmezői kérdéseket. Több tanulmány szól a realizmus fogalmi tisztázásról (Eric Auerbach és Lukács alapvető munkáiról, megközelítéseik különbségeiről), a realizmus filozófiai, eszme- és társadalomtörténeti, művészeti forrásvidékeiről, a realista művek tér- és időkezeléséről, a 19. század közepére, második felére tehető „realista korszak” újraértelmezéséről, kitágításáról, végül pedig az irányzat 1900 utáni sorsáról. A hosszú 19. század középső szakaszának művészeti-kulturális polifóniáját, diverzitását, s számos nem-egyidejű egyidejűség jelenlétét tükrözik Radnóti szerint a negyedik tematikus egység elemzései: „Interakcióba lép realizmus és romantika, naturalizmus és modernizmus, a nemzeti és a transznacionális, s mindez megkérdőjelezi a hagyományos periodizációt.” (339.) A tanulmányok pedig nem csupán a hagyományos periodizációt árnyalják, hanem a realista irodalom értelmezéstörténetében eddig kellőképp nem reflektált további vakfoltokat: a város-központú, urbánus környezetben játszódó regények fölülreprezentáltságát és a népiesség háttérbe szorítását; a realizmus angol, francia, német és orosz irodalomra korlátozódását; a realista irodalmiság eddig kevéssé vizsgált helyi/regionális formáit (a német Dorfgeschichtétől, a görög ethografiáig) – ráirányítva a figyelmet sok-sok további revelatív értelmezői szempontra, melyek kifejtésére itt nyilvánvalóan nincs mód. Radnóti frappáns és informatív írását áttekintve naiv vágyakozás ébred az olvasóban, hogy a magyarországi realizmust, realizmusokat is hasonló nagy, történeti tabló részeként lássa viszont (akár Fáy Andrástól Tömörkény Istvánig, Eötvös Józseftől Mikszáthig) – ha már magában a bemutatott kötetben, mint megtudhatjuk, az elméletíró Lukácson kívül csak két rövid utalás történik magyar szerzőre, Balázs Béla és Kertész Imre esetében. Ezt az ábrándképet aztán igen hamar az a rezignált beismerés zavarja szét, hogy nálunk efféle gyűjteményes köteteket ígérő szervezett kutatások ez idő szerint nincsenek.
Hogy a lapszám recenzióiról is szóljak pár szót, Makkai T. Csilla már említett írásán túl három rövid könyvismertetést olvashatunk még a folyóirat utolsó oldalain. Benda Mihály Philippe Lejeune legutóbbi, a napló műfajával foglalkozó kötetét (2016) járja körül elmélyülten, kitérve a szerző korábbi műveire és koncepciójának alakulására is; Szentpály Miklós Darida Veronika Filozófusok bábszínháza című könyvét (2020), Tóth Ferenc pedig Mária Terézia és Sophie d’Enzenberg grófnő francia nyelvű levelezésének 2017-ben kiadott gyűjteményét mutatja be – előbbi hosszasan és kissé komplikáltan, utóbbi röviden és érdekfeszítően.
***
Összegezve, a Helikon Realizmusok-száma kétségkívül a kortárs próza realizmusjelenségeinek egyfajta kis tükre, melynek többnyire magas színvonalú tanulmányai nem csupán a magyar elbeszélő prózában zajló folyamatok jobb megértését, hanem az elmúlt évtizedek nemzetközi irodalmi mozgásainak kontextualizálását is segítik. Ha másról nem is, arról mindenképp meggyőztek a folyóirat írásai, hogy a valóságtükrözés, társadalomábrázolás, szociografikusság igénye – melyet nagyjából egy-másfél évvel ezelőtt a magam részéről amolyan „lefutott meccsnek” gondoltam – korántsem elaggott, anakronisztikus kritikusi monologizálás, hanem a kortárs magyar és világirodalom egyik jellegadó, élő diskurzusa. S e belátást erősíti meg a téma iránti igény folytonossága és táguló tendenciája: a nemrégiben megjelent Reáliák: A magyar próza jelene kötet (szerk. Deczki Sarolta, Vásári Melinda), vagy épp a Juhász Tibor Amire telik című verseskönyve kapcsán kialakult vita.
Ám épp ez, a lapszám nagyon is konkrét kortárs kritikai érzékenysége mutat rá – Radnóti Sándor recenziója mellett – a jelenlegi realizmusdiskurzus perspektivikus vakságára: arra, hogy a mai értekezők legnagyobb része leginkább a prózafordulathoz mérten (vagy legfeljebb a Nyugattól fölfelé) képzeli el az ún. „mai magyar próza” forrásvidékeit, s így a realizmus kérdése is csak egészen elnagyoltan, metaforikus szinten történeti kérdés. Bár a szerkesztők jó előre leszögezik, miről is fog szólni a válogatás, hiányérzetet kelt, ha egy Realizmusok címet viselő tematikus lapszám egyáltalában nem szól a 19. századi realizmusról és a századforduló korszakát is csak egyetlen írás képviseli. Itt jegyzem meg, hogy a kortárs folyamatokra referáló angol és orosz fordítások mellett/helyett érdemes lett volna magyarra átültetni René Wellek 1961-es The Concept of Realism in Literary Scholarship című alapvető tanulmányát, amely találóbb általános bevezetője lehetett volna a válogatásnak, hiszen sokkal kompaktabb keresztmetszetét nyújtja az univerzális és történeti realizmussal kapcsolatos problémáknak, mint Lukács és Auerbach szétfolyó munkái. A gyűjtemény alkalmat adhatott volna a marxista korszak történeti realizmussal kapcsolatos eredményeinek felülvizsgálatára-megrostálására (mint a mutatóból megtudható, legalább négy önálló Helikon-szám foglalkozott a realizmussal 1955 és 1990 között), ez sem történt meg. Szembetűnő tehát, mennyire kevéssé jellemzi a mai magyar irodalomtudományt a 19–20. századi realizmus „újrafelfedezésére”, társadalom- és eszmetörténeti kontextualizálására irányuló törekvés. (E tárgyban leginkább csak Hites Sándor és T. Szabó Levente írásaira utalhatok.) Ugyanakkor, ha egyszer megkezdődnek is efféle kutatások, akkor sem veszem biztosra, hogy a kortárs kritika beépíti majd tanulságaikat. Persze könnyen lehet, hogy tévedek, de ez nem is baj, hiszen rossz realista az, aki azt hiszi, hogy az övé lehet vagy az övé kell legyen az utolsó szó.
Helikon: Irodalom- és Kultúratudományi Szemle, 2021/2 – Realizmusok (szerk. Deczki Sarolta, Káli Anita)
Hozzászólások