Egressy Zoltán versei

A nap végén

A gyűrött fotón a háttérben naplemente tombolt,
mintha rátévedt mesterséges intelligencia lett
volna, a két arcon a búcsú mámora ragyogott,
megcsusszanóban volt a vágy szinte mindig
joggal vezeklő villamosa, és a szempárokban
megcsillant valami zavaró, hideg fény, Mirella
napja volt, csütörtök, hűvös, és ahogy a képet
néztem én, azt kívántam, bárcsak rajta volnék,
s a búcsúzás után láztól felforrósodva bárcsak
magamba zuhanhatnék az őszi nap közeledni
nem akaró, de végül mégis megérkező végén.

Felfelé a dombon

A hófehér, trapéz alakban felfelé
szűkülő papírdobozból csak a
feje látszik ki, siet fel a dombon,
megy a világba fel, szépséges
panoráma várja majd az út végén,
ragyogó idő, bodros felhők, onnan
akar tisztán látni, zakkant felhők
tajtékoznak az ég alsó részén,
biztosan gyönyörű lesz a kilátás.
A temetésen nem voltak sokan,
zajt csapott, ahogy rosszul lett,
elvágódott egy sírban, súlyos
asztmás, suttogták róla, mire a
mentő megérkezett, magához
tért, most már sokkal jobban van,
megy a világba fel, elhagyja a
bazalttemplomot, várja nagyon
a sokat ígérő gyönyörű kilátást.
A másik fia, a szeretettebb egy
gyüttment nőt vett feleségül, a
harmadik meg régen elvált, nem
örül a falu népe, kapaszkodik a
szégyen elől, megy a világba
fel, a nap égeti a dobozt, minek
vette ezt is magára, fújtatva
bóklászik a Bujdosók lépcsőjén,
fenn a gyönyörű kilátás várja.

(Megjelent az Alföld 2021/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gergye Krisztián munkája.)

Hozzászólások