A világot szétszerelni – Nem lehetséges történetek, szerk. Fehér Renátó, Kustos Júlia
A 2021 októberében megjelent, A világot szétszerelni című tematikus antológia darabjai különbözőképpen tudósítanak jelenünkről: versben vagy prózában, rövidebben vagy hosszabban, komolyan vagy játékosan, dühösen vagy tárgyilagosan, de mindenképp figyelemfelkeltő és elgondolkodtató módon. Az Athenaeum Kiadó által kiírt, azonos nevű pályázat egyik célja pedig éppen ez volt. A beérkezett írások közül a huszonöt legjobb alkotás került be a Fehér Renátó és Kustos Júlia által szerkesztett kötetbe, lehetőséget biztosítva a fiatal, pályakezdő alkotóknak, hogy szélesebb közönség előtt mutathassák meg tehetségüket.
Ahogy a szerkesztők az Előszóban kifejtik, a pályázat nevét Garaczi László Weszteg (avagy hogy kezeljük helyén a világvégét) című tárcájának azon sora ihlette, amely szerint a világot nem lehet szétszerelni. A pályázatot kiíró szerkesztők azonban szkeptikusan viszonyultak ehhez az állításhoz, s a beérkezett írások valóban sikerrel valósították meg a világ elemeire bontását. Valószínűleg ezért lett a gyűjtemény alcíme a sajátos tipográfiai megoldást alkalmazó NEM lehetséges történetek, jelezve a tárcában megfogalmazottak cáfolatát.A máshol még nem publikált versek és novellák nem tematikusan, hanem a szerzői névsor szerint követik egymást a kötetben, ezáltal különböző témák és műfajok kerülnek egymás mellé. Az írásokat a szerzők portréja és egy néhány mondatos leírás előzi meg, amelyekből az alkotók pályaképén kívül érdeklődési körük is kirajzolódik. A rövid biók információi alapján tehát a szerzők korábbi munkásságáról is tájékozódhatnak az olvasók, amelynek pályakezdő szerzők esetén nagy jelentősége van. A kötetben nincs feltüntetve az alapjául szolgáló pályázat eredménye, így – pusztán az antológiát olvasva – elfogulatlanul alkothatunk véleményt a művekről. A gyűjtemény alkotóiról a következőképp fogalmaznak a szerkesztők: „Kik ők? Régészek, kutatók, tanárjelöltek és frissen érettségizettek, örök álmodozók és örök pragmatikusok. Dühösek és rezignáltak, okosak és érzékenyek. A jövő nemzedék” (6.). Ennek a sokszínűségnek, a sokféle stílus és nézőpont egymás mellé kerülésének köszönhető, hogy a könyv nem válik önismétlővé, a szerzők ugyanis egyedi eszközökkel teremtenek újabb és újabb világokat – amelyek mind másképp képezik le a bőrünkön érezhető valóságot. A szövegek mellett pedig a borítón látható illusztráció is felkeltheti az érdeklődők figyelmét, amely Soós Nóra Egyenes labirintus című festményének felhasználásával készült.
Bár a járványhelyzetbe belefáradt olvasók némi gyanakvással közelíthetnek a kötethez – hiszen a mindennapokban tapasztalható változások közepette a könyvolvasás egyfajta menedékül szolgálhat a ránk zúduló aggasztó hírek özönében – az írások nagy részében a pandémia témája a hétköznapi gondolkodásunk sémáit meghaladva bukkan fel, a disztópikus képek mellett a humor és az önirónia is a kötet részét képezik. Magyar Anna Kenyéren és vízen című versében például a bezártság gondolkodásunkra való hatását állítja sajátos fénytörésbe: „íme a karantén kvintesszenciája: / az ember szinte el is felejti, milyen / a húgyszag a Corvinnál, vagy / rosszul lenni az éjszakai buszon, / ahol egy részeg mögötted / arról vitázik valakivel, hogy / éljen Orbán / vagy / éljen Orbán kenyéren és vízen” (103.). A pályázaton harmadik helyezést elért novellában, Gáspár Sára Balkániak című írásában pedig az albérletben élő, egyetemista narrátor és lakótársa próbálják elkeseredett humorral megoldani a járvány miatt egyre kilátástalanabbá váló pénzügyi helyzetüket: „Addig viccelődünk azon, hogy sebaj, majd regisztrálunk Onlyfansre, hogy egy idő után megszűnik viccnek lenni. Körbenézünk az oldalon, csomóan le sem vetkőznek. Easy money, mondja Adi. A papagájomat regisztráljuk be, hátha néhány embernek rossz a humorérzéke és küldenek valami kis aprót” (65.). Bár ez a próbálkozás nem jár sikerrel, mégis jól tükrözi a fiatal narrátor helyzetét, aki folyamatosan keresi az új lehetőségeket (munkahelyek, egyetemi szakok), különböző okokból mégis újra és újra falakba ütközik – de ennek ellenére sem veszíti el humorérzékét. Szirmai Panni Földgömb az idősotthonban című novellájában pedig kreatívan kapcsolódik össze a nyugdíjasotthon lakóinak beszélgetése a pályázat címével, a világ szétszerelése ugyanis egy földgömb szétszedése által valósul meg, megteremtve ezzel az események feletti kontroll illúzióját. A történet a lakók közti dialógus által bontakozik ki, bepillantást engedve egyúttal az idős szereplők járványhelyzettel kapcsolatos gondolataiba: „– Most legalább szépen vagyunk itt az otthonban. Van rendes szoba, heti ágyneműcsere. Társaság-tévé, ezt is meg kell becsülni. A koszt se rosszabb, mint egy kórházban. Csak a család azért az nagyon hiányzik ebben az istenverte vírusban… / – Nekem ez nem az otthonom! Csak a gyerekek miatt vagyok itt, hogy ne legyek a terhükre. Meg is látogatnának, ha lehetne. Most ugye maszkban, de az is valami. Engem nem felejtettek el!” (153.). Az idősotthonok hírekből ismerős, távoli problémái így változnak át hús-vér emberek aggodalmává, átélhetővé téve a lakók által érzett bizonytalanságokat.
Számos olyan írás is található a kötetben, amely nem közvetlenül a pandémia okozta változásokra reflektál, hanem egy-egy ismerős élethelyzetet, problémát vagy hangulatot mutat be. É. Tóth Judit Ebéd közben című versében az evést kísérő mérgező témák tárulnak fel, amelyek végül elidegenítik a beszélőt a közös étkezéstől: „A sok szitkozódástól / gyűlölni kezdtek / mindent: a tévét, / az internetet, Julcsát, / az inflációt, / a pesti sógort / és a fiatalokat, / mert ma már senki / nem tisztel senkit” (38–39.). Sági Ferenc influenszer című írásában pedig többek között a felületes tartalomgyártás kulisszái mögé pillanthatunk be: „tizenhat nulla kettő instagram / jógáról vegán táplálkozásról posztolok / miután rájövök hogy egyik sem szak- / területem áttérek a fenékvillantásra” (123.). Az ilyen jellegű szövegek azonban éppen a bennük megjelenő problémák gyakori tematizáltsága miatt némileg elcsépeltnek hatnak, még ha kétségtelenül fontos is ezen témák irodalmi szinten való megjelenítése. Borsik Miklós Nyugalom és fény című novellájában – amely a pályázaton második helyezést ért el – a felbomló társadalom disztópikus képét nyújtja, a halott anyák hurcolása, folyamatos feléledése és kiiktatása viszont erős hatást gyakorolnak az olvasóra, kizökkentve a megszokott sémák rendszeréből. Az önironikus reflexiók pedig még komplexebbé teszik a szöveget, a narrátor által használt kontaktlencsével kapcsolatos szókép ugyanis nem nyeri el az út közben megismert költő, Gyuri tetszését: „»Nem bírom betenni. Kilöki a szemhéjam összegyűrve, mint egy béna medúzát a tenger. Már az első pislogással. Megakad a bőrön a lágy üveg, mint a parton a csalánozók.« Gyurinak, ha figyelt egyáltalán, nem imponált a kimódolt hasonlat, csak, kis túlzással, a bűz, a vér, a csend” (29.). A novella Albert Camus, Franz Kafka és Kertész Imre művei mellett Donald Barthelme híres művével, a magyarul A Holtapa címet viselő posztmodern regénnyel is párhuzamba állítható, amelyben az apa testének vonszolása és a vele való leszámolás kerül középpontba. A felforgató képek és a humor sajátos elegyét adja Iványi Bence Brains vs. Zombies című verse is, amelyben a zombik elleni harc kerül ironikus fénytörésbe: „Tartsd be a távot tisztesen! / Légy résen, mintha vadlesen, / el ne süljön az indulat! / Élvezetből ne ölj sosem: / mint a halséf, ha húst nyesen, / szakszerűen és kedvesen / TRANCSÍROZD SZÉT A ZOMBIKAT!” (93.). A szerző jó érzékkel használja ki a rím és ritmus hangulatteremtő erejét, a versek hagyományos elemei így nem korlátként, hanem támaszként funkcionálnak.
A pályázati kiírás tág keretei miatt olyan írások is bekerültek a kötetbe, amelyek a járványhelyzet tematikájától még távolabb lépve egy-egy speciális élethelyzetre fókuszálnak. Erdődi-Juhász Ágnes Nem beszél című novellájában a gyermeknarrátor szemszögéből tárulnak fel a nagymama elvesztésével járó fájdalmas tapasztalatok. Kreatív megoldás, hogy az elkeseredettség kontextusában egyébként klisének ható széteső világ képe nemcsak a pályázathoz kapcsolódik, de a lelkiismeretfurdalás kifejezőjévé is válik egyben: „azóta gyűlölöm az átlagos napokat, de aztán úgyis az lesz mind, mert nem merek semmit másképp csinálni, nehogy a végén széthulljon a világ körülöttem. Néha azt hiszem, én tartom össze gondolataimmal a dolgokat, vagy lehet, az egészet én képzelem. Ha nem figyelek oda, vagy sokáig csukva tartom a szemem, minden szétreped, mint a focilabdával megrúgott üveg. Talán ha nem mentem volna el egy hétre, ottalvósra, nagyanyám még most is élne” (49.). A gyermeki perspektíva Havalda Bence Csend című novellájában is meghatározó, ebben a szövegben azonban rövid, tömör mondatok által tárul fel a család erőszakos dinamikája. A narrátor gyermeki naivitása azonban nemegyszer eltúlozva jelenik meg, a „leszopás”-szó jelentésével például annak ellenére sincs tisztában, hogy valószínűleg rendszeresen tanúja az alábbiakhoz hasonló jeleneteknek: „Apa benéz az ajtón. Gyorsan úgy csinálunk, mintha aludnánk, nehogy velünk is kiabáljon. Elaludt?, kérdezi anya. Ja. Most már leszophatsz, felel apa. Bűzlesz, mint egy disznó, mondja anya. Furcsa. Apa mindig rám szól, hogy ne szopjam az ujjam. Nagylány vagyok már hozzá. Erre nem mondok semmit. Anya sokkal nagyobb.” (73.). Az ehhez hasonló kizökkentő elemek azért is zavaróak, mert a szöveg egyébként releváns témafelvetését és problémaérzékenységét szorítják háttérbe.
A narratív szövegek mellett kifejezetten filozofikus, kontemplatív versek is helyet kaptak a kötetben, amelyek az aktualitásoktól elszakadva foglalkoznak általános kérdésekkel. Mucs Béla Határtan című versében az emberiség mibenlétét teszi töprengés tárgyává, különböző, részletesen kifejtett válaszlehetőségeket felvetve – mint például a nyelvhez való hasonlóság: „Néha arra gondolok, / hogy egy idegen nyelv vagyunk: / mutató névmások, fölé- és / alárendelő szerkezetek mentén / rendezve testünk / metaforái” (108.). Szegedi Fanni Tehervallás című verse pedig az alkotói folyamat nehézségeit tárja fel, találó, egyedi metaforák segítségével: „Ablakként nyitogatom az összetett szavakat, / vizslatom az illesztést, / behajtom egyik szárnyát, próbára téve az így / beeresztett fényt. / Nincs ott senki, hiába, benyitsz a másik szobába, igaz, / tudtad, / így magad mögött hallhatod, ahogy suttognak az / árnyékemberek” (140.). Bár ezek a szövegek látszólag távol állnak a kötet aktualitásokra fókuszáló tematikájától, a szerzők mindenképp érdemesek a figyelemre. A pályázaton első helyezést elért alkotás szintén a versek csoportját gyarapítja: Vas Máté Orosz utakon nevetek orosz utakon című műve azonban már egy jobban körülhatárolható csoport identitását tematizálja, a kelet-európaiság folyamatosan változó fogalmát veszi górcső alá: „A fekete Volgának dőlök. Fotóznak. / Bejön ez a titkosrendőr-romantika. / Szép leszek, ha nem lesz többé mókás Kelet-Európa? / Ritkulnak a melegítőben guggolós mémek, / szokványossá vált a Little Big furcsasága” (166.). A versbeszélő egy újságíró kedvéért igyekszik megfelelni a kelet-európaiságról alkotott sztereotípiáknak, leleplezve azok konstruált voltát.
Látható, hogy a formai és tematikus szempontból sokszínű antológia szövegei nemcsak a járványhelyzethez, hanem az általánosabb társadalmi és magánéleti problémákhoz is képesek újszerűen és elgondolkodtatóan közelíteni, még ha a kliséket nem is sikerül minden esetben elkerülni. A kötetbe beválogatott huszonöt szerző azonban ezzel együtt is bebizonyította, hogy méltó a szélesebb olvasóközönség figyelmére, s remélhetőleg a pandémiától mentes jövőben is találkozhatunk majd műveikkel.
Fehér Renátó – Kustos Júlia (szerk.): A világot szétszerelni – Nem lehetséges történetek, Athenaeum Kiadó, 2021.
Hozzászólások