Ferentz Anna-Kata: Nyúlcipő
Ferentz Anna-Kata 2021 őszén, a Fiatal Írók Szövetsége elsőkönyvesek sorozatában, Pollágh Péter szerkesztői és Szabó Imola Julianna tervezői közreműködésével megjelentetett verseskötete, a Nyúlcipő a trauma nyúlüregébe, a nőket és gyermekeket ért erőszak sötét mélységeibe taszítja az olvasót. Itt semmi sem az, aminek látszik – erre hamar rájövünk. A címben és a borítón szereplő nyúl nem kedves, aranyos állat, melynek puha szőrrel fedett könnyű testét előszeretettel adják gyerekkézbe. A versek előtti bevezetőből – melyre előszóként, de akár mottóként is tekinthetünk – megtudjuk, hogy a kötet folyamán majd újra és újra feltűnő nyúl egy megtörtént esetből ered, arra utal vissza: az 1957-ben született Genie súlyos testi-lelki abúzus és társadalmi elszigeteltség áldozata volt; a „vad gyermek” tragédiájára 1970-ben derítettek fényt a Los Angeles-i hatóságok, a kislány ekkor vált pszichológiai és nyelvészeti kutatások vizsgálati alanyává – fogalmazhatnék úgy, kísérleti nyúllá. A bántalmazott, szeme világát elveszítő feleség, édesanya ugyanúgy visszatérő alak, mint az izolált, szabadságában korlátozott, elnyomott, megalázott, megcsonkított lánygyerek, a „nyuszijárás” és a beszéd, a nyelv hiánya, a kommunikáció lehetetlensége. Az 1995-ös születésű, pszichológiai tanulmányokat végzett szerző már ezen a ponton megadja az olvasottak tétjét, beránt bennünket lírai világába, Genie történetével megalapozza a borzongató, nyugtalanító hangulatot, felkészít a négy fejezeten, negyvennégy versen át tartó feszengésre.
Az első, Tej és kavics elnevezésű egység, mely kilenc verset foglal magába, az ősök, a szülők, különösen a férfiak általi elhagyatottság tapasztalatát, a kiszolgáltatottság létélményét önti szavakba. Az etetés, itatás mint a gondoskodás, törődés gesztusa jelenik meg – vagy éppen ennek elmaradása, hiánya válik hangsúlyossá. A kertész műtrágyája (Szobakertész) és a herceg infralámpája (Belém nyomták) önkényes és mesterséges (mű)gondozás. Az idősebb, erősebb, nagyobb hatalommal bíró rendre leigázza, saját kénye-kedve szerint használja a fiatalabbat, gyengébbet. A Vadászetikában csoportba gyűlnek, összetartó, maguk hozta szabályok szerint működő közösséget alkotnak. „Terített asztal a tisztás” – ez a tisztás maga a világ, mely csak azért van, arra vár, hogy a vadászok (a férfiak) birtokba vegyék, élvezetüket leljék benne. Az Árban a bizalom, a megmutatkozás súlyos következményekkel jár; a szárnyaktól való megfosztás egyet jelent az ártatlanság elveszítésével. A szárnyak – utaljanak akár madárra, akár angyalra – többször felbukkannak. A szépségért című versben az árulást, a bizalommal való visszaélést a hittanórát tartó apó követi el. „A nagyobb szárnyakért többet kell kibírni” – a szépségért szenvedni kell, tartja a mondás, és az itt megszólaló hang sem tiltakozik, nem lázad fel ellene, magától értetődő evidenciaként kezeli, hogy ára van annak, ha el akarja nyerni egy férfi tetszését. A fájdalmat pedig csendben tűrni kell – a gyötrődő szentekhez hasonlóan. Lakoma, harapás, kóstolás – a másik felfalásának képei – mosódnak össze a vággyal a Hohe Liebe soraiban. Szeretet, szerelem, bensőségesség, meghittség nem, a test és a birtoklás(a) iránti vágy annál inkább megjelenik a Nyúlcipő költeményeiben. Az előbb említettben is az kerül kifejezésre, mennyire könnyű összetéveszteni ezeket az érzelmeket, impulzusokat, továbbá hogy a figyelemnek, az elismerésnek, a vonzerőnek megvannak a maga veszélyei, hátrányai. A kilencedik versben – a fejezet címadójában – a bevezetőhöz kapcsolódva az opresszió, a fogvatartás, a szabadságban, mozgásban való korlátozás szerepel. Tej és kavics – két ellentét: az első táplálék, amit magunkhoz veszünk, éltető folyadék, a második kemény, ehetetlen, emészthetetlen, szilárd anyag, amely nem csak fogakat tör. Ismét egy passzív, az áldozati szerepet magára öltő, azt elfogadó hozzáállás mutatkozik meg. Ez életben maradás – túlélés, de nem élet.
A férfi, az apa figurája dominálja az első részt, mely bizonyos kérdéseket von maga után: hol van, hová lett a nő, az anya? Milyen szerep jut neki mindebben? A második fejezetben, a Finom különbségben ő kerül a reflektorfénybe. Angóra (a nyúl beszél): a „nyúl” elmondja a vak anya történetét, aki nem tehet a bántalmazásról, s aki maga is haragudna a „nyúl” piros szemeiért, amikért igenis ő a felelős. Az áldozat (ön)hibáztatásának, az erőszak kivédhetőségének, elkerülhetőségének, az önsértésnek a kérdései merülnek fel. A mottóként használt Boris Vian-idézet passzivitásról, választott tudatlanságról árulkodik. Ha homokba dugom a fejemet, nem látom a boldogtalanságomat, nem veszek róla tudomást, megszűnik létezni? A Nyúlcipő anyáinál a tényleges és az átvitt értelemben vett vakság egymásba ér. A lányok lassan hátra hagyják a gyerekkort, a felnőtté válás küszöbén állnak, a vadítóan piros szemek az „első vér selymét” idézik. Az apához hasonlóan az anya sem oltalmazó; ha nem áldozat, akkor tettestárs, előfordul, hogy éppen ő szolgáltatja ki a lányát a férfi(ak)nak, mint például a Karamellában, amelyben a gyermeki dolgok (tej, cukor) megsötétednek, ahogy a fehér bőr tisztasága bemocskolódik. A nő helye a konyhára és a fürdőszobára szűkül, ő az, aki főz, mos, takarít, pozíciója a szótlan megfigyelőé, az események elszenvedőjéé. A Fémkaramellben az édesség megint nem az, aminek lennie kéne, az anya fémlemezekkel az arcában súrolja a konyhát, és hallgat az elhallgattatott orvosokról, akik ellátják a sérüléseit, mintha a tűrés maga a női sors lenne. A nők vakok, állítja a Szurok, de vajon születésüknél fogva, természetükből adódóan azok, vagy vakká kell lenniük, megvakítja őket a világ? Vakok a férfiak hibáira, a rájuk leselkedő veszélyekre? Ez a kettő, a férfi és a veszély egy és ugyanaz lenne? Az apa, a hittanórát tartó apó, a szomszéd mind potenciális fenyegetést jelentenek. Utóbbi, a Lepkepor fényfestője álmokat és lányokat egyaránt kerget, s közben rá is ragad valami róluk, nem csak fordítva. „Megtartanak a könyvek is, mint az orvosok, minden életképtelen sort.” (Zörej) Ferentz Anna-Kata poétikáját nem lehet az érzelgős gyűjtögetés vádjával illetni; a rövid versek határozottan, tömören közvetítik a gondolatokat, érzéseket, hangulatokat. Az Igazlátók gyűlése a segítségkérés hiábavalóságáról, az igazságszolgáltatás képtelenségéről számol be, mely ahhoz vezet, hogy az áldozat önmagát hibáztatja a vele történtekért (piros szemét, fehér húsát stb.).
A Zselatin címet viselő harmadik szakaszban található Szobabolygó című vers megerősíti bennünk, hogy a kötet világának határait az én világának határai húzzák meg – így egyetlen szoba is érződhet egész bolygónak. A Kimonóban, Az egyetlen és a Pác is a korábbi témákhoz nyúl vissza. Egyetlen példát sem kapunk normális, egészséges, jól működő férfi–nő kapcsolatra; romantika és intimitás helyett manipuláció, kihasználás, molesztálás, durvaság és kegyetlenség a jellemző. A férfi ragadozó alakját ölti fel, levadássza, s jó étvággyal bekebelezi a nőt, aki friss és édes. Mintha a férfi természetének része lenne a birtoklás, a nőé pedig a behódolás. Tisztában van azzal, hogy a viselkedése, sőt a puszta megjelenése provokációként hathat a másik nemre, emiatt fokozottan tudatában van saját testének, külső jegyeinek, körültekintő és óvatos. A Nyelves című versben halmozódnak az előzőleg már használt költői képek: repülés, nyalás, cukor, eltüntetett szavak, préda. A Kalitkában a fém és a gép (repülőalkatrészek, alumínium csőr, számítógép, fémfejű hollófióka, képernyő) úgy keverednek, vegyülnek a hús-vér testivel (igazi tollak, madárpiszok, hús-vér lányok), mint a másik rabságba ejtése és a szerelem. Aki eleinte azért mer beszélni, mert nem figyelnek rá, később az elmaradó figyelmet bajként érzékeli, mi több, amíg a vers első soraiban pisztollyal tartják fogva, az utolsókban már attól fél, hogy elengedik. A fogvatartó elsodró stílusa, magassága és feltételezett jóképűsége mintha felmentené tettei alól; a számítógép képernyőjéről visszapillantó lányok intő jelek.
Végül Tisztulás (Elrontani a tükröt). A Szépítő szemüvege rózsaszínben láttatja a világot, disszociáció szabadít meg a fájdalomtól. „A belém fecskendezett méregtől ellenanyag a vérem, beszédem későn indult, hogy időben érkezzen meg, a testem értem harcol, repülés helyett álmodok […].” A trauma feldolgozásának, a sors megfordításának új módjai tűnnek fel. Az Iskolakezdésben nyúlkabátba és nyúlcipőbe bújó alak úgy véli, nevelték, hizlalták, nem ehetik meg. A szülői gondoskodásnak meg kellene óvnia a gyermeket, a belé fektetett energiának ki kellene zárnia elpusztításának lehetőségét. A szerző különös érzékenységgel közelít a női élet egyik legproblematikusabb időszakához; a színek, anyagok, textúrák használatával plasztikus megjelenítésre képes – példaként hoznám fel az Érkék című vers azon részeit, amelyeket a tejfogra, és az első menstruáció vagy az első aktus vérére való utalásként értelmezhetünk. A Hologram az anyaság kevésbé szép arcát fordítja felénk: a nő távolságot tart a gyermekétől, ahelyett, hogy valami ősi, ösztönös érzés vonzaná hozzá, inkább taszítja, s teherként éli meg, hogy rá van utalva. A Fehér lét szintén az anyaság egy negatív élményét tárja fel; ebben a versben az anyai gondoskodás ütközik falakba, lehetetlenül el. Ha a gyerek nem fogadja el a „fehér lét”, a tejet, az a szülő elutasításával, kudarcával ér fel. Az Idegennel Ferentz Anna-Kata bővíti a gyereknevelés során elkövethető hibák leltárját: egész pontosan azzal az esettel, amikor a szülő saját tükörképét kívánja látni az utódban, és megnyirbálja az önálló utakra repítő szárnyait. A záróvers, a Seliger Tod szinte mintha összegezni akarná a kötetet; felsorakoznak az erre a pontra már ismerőssé vált kifejezések: fog, tej, cukor, torta, vér, tükör, vörös. Többek között ezek azok a szavak, amelyek felismerhetővé, behatárolhatóvá teszik a Nyúlcipőt, ugyanakkor kissé kiszámíthatóvá, repetitívvé is. Éppen ezért a könyv befejezése után nem nyelvi bravúrokra fogunk emlékezni, sokkal inkább a verseket körül ölelő egyedi atmoszférára.
Ferentz Anna-Kata: Nyúlcipő, Fiatal Írók Szövetsége, 2021.
Hozzászólások