Lajtos Nóra: A tölcsérjázmin éneke. Istenes versek
Isten, az ő mibenlétének – vagy hiányának – tematizálása kiapadhatatlan irodalmi forrás, ám az Isten-élmény végletes szubjektivitása nemcsak a konvenciók éltetésére, hanem azok szétfeszítésére is lehetőséget ad. Lajtos Nóra 2021-ben, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent A tölcsérjázmin éneke. Istenes versek című kötetében él az emberi Isten-tapasztalás nyújtotta szabadsággal: negyvenöt versében a világ szemlélésének önkéntelen apoteózisa mint poétikai alapkoncepció jelenik meg, és e megfigyelési-átélési folyamat során költészet és zene válik Isten és a teremtett világ szimbiózisának szócsövévé.
A versekbe foglalt Isten mindent átjár: a természet, sőt a világ egésze Isten önreprezentációs szándékát tükrözi, aki nem az omnipotencia sulykolt fölényével nyilvánul meg, hanem megbújik a mindenség szelíd dinamizmusában. A természetbe oltott Isten azonban Lajtos Nóránál nem eszköztelen és néma társ – a lírai alany feloldódik a kötet egyik vezérmotívumát jelentő zenében mint a teremtett és ember alkotta világ részeit összekötő, Isten által megszólaltatott nyelvben: „a zene / felöltözteti csupasz lelkemet: / Isten hárfáján játszik egy ősrégi / dallamot.” (Októberi dallamfutamok, 11.) E vezérmotívum-választás nem véletlen: az alkotó irodalomtörténészi, írói, költői és kritikusi tevékenysége mellett pedagógusi végzettséggel is rendelkezik magyar, zongoraoktatói és ének-zene szakterületeken (egyik kutatási területe a 20. századi irodalom története), mely érdeklődést és szaktudást a versek tematikus és poétikai értelemben egyaránt magukon viselik. Eddig megjelent öt kötete közül kettő kritikai és egy monografikus jellegű, a 2015-ben megjelent Sorsszimfóniák – versek azonban bizonyos értelemben A tölcsérjázmin énekének tartalmi és formai előzményének tekinthető: hit, halál és zene domináns kérdéskörei, a magyar irodalmi hagyományt megidéző szándék és konkrét alkotókhoz írt emlékversei révén a két kötet hangsúlyos összeköttetésben áll egymással.
A tölcsérjázmin énekének – a költő által tervezett – borítója a rendkívül tartalmas cím- és alcímválasztással azt a puritán kézenfekvőséget hirdeti, ami Isten és természet a zeneiség, líraiság által megérteni vágyott kapcsolatát körvonalazza. Az éneklés képességével felruházott jázmin (játékba hozva az éneke kifejezésben rejlő, a műfajiságra és cselekvésre is utaló jelentéstartalom kettősségét) mint a természet élő, érző, tevékeny alkotóeleme előrevetíti a kötet kompozíciós szándékát. A cím a szövegtesten végigvonuló, hol Istenhez kapcsolt hóvirággal (Elégia, 7–8.), az életet vibráló „vérszirmú muskátlival” (Hogy megtartson, 57.), a sírkerti krizantémokkal (Temetői Miatyánk, 13-14.) és az öt versben is felidézett pipacsokkal felépített gazdag virágmotivikát is tudatosan megalapozza.
A cím és az azonos címet viselő nyitóvers imént érintett tölcsérjázminábana Lajtosra jellemző nyelvi játékosság is tetten érhető, mely a tartalmi-formai értelemben is megfigyelhető sokszínűsége mellett kötetének egyik legfőbb erénye. [A forró lekvár…] című versében (68–69.) a lírai alany gyermekkori emlékeiben élő lekvárfőzés képe indít be egy asszociációfolyamot: „Aztán meg azt is mondta anyám, hogy összerakott / két kezünk közt ott lapul az Úrjézus fénylő homloka, / csak be kell a hüvelykujjak résénél kukkantani, és / látható lesz mindaz, ami maga a csoda. Én sokszor / kukucskáltam be a lyukon, de csak sötétséget láttam / legbelül, mire anyám azt mondta, mert csak az láthatja / meg az Úrjézus homlokát, aki valóban szereti Őt, a Megváltót. / Évtizedek teltek el, s én hiába kerestem azt a fénylő homlokot / ott bent, a tenyértölcsérben, nem láttam a fényt, pedig azt hittem, / minden imámból érzi majd, hogy szeretem az atyát, az Istent.” Súlyos szakralitás és nevelő szándékú, naiv bájú fikció keveredik a Megváltó-keresés e stratégiájában, ahol a tenyér tölcsére, éppen úgy, ahogy a kötetcímben rejlő jázminé, kapcsolatot teremt földi és égi szféra között, utat építve az Isten-tapasztaláshoz és a Lajtos-líra velejéhez (hiszen a lírai alany bevallása szerint „Valamikor tölcséres virág voltam,”, A tölcsérjázmin éneke, 5).
Az Istenes versek alcím műfajpoétikai és tematikus értelemben determináló erejét a költő különböző mértékben ugyan, de a művek egészére kiterjeszti. Tárgyukat tekintve a versek egymással szoros összefüggésben álló, gyakran egymásba ölelkező, ám mégis jól körülhatárolható témákat feszegetnek: a didaktikus-vallásos, olykor ima- és szertartásszövegeket idéző, a halált és haldoklási folyamatot körüljáró versek mellé rendeződnek a természetmegfigyelést, ábrándozást, a halál megértésének reményében élővilágot kémlelést, valamint a(z olykor növénnyé vagy állattá lényegülés útján megvalósuló) természetbe tagozódást megcélzó alkotások.
A választott témákat és belőlük kibontakozó narratívákat tekintve szinte értelmezői tehertétel az a mértékű termékeny változatosság, amelyre Lajtos épít. A hitet és vallást közvetlenül érintő, a természetet is bevonó szövegek alkotói szándék szerinti dominanciájának tudatában az olyan altémák, mint a zenében rejlő erő, a családi gyökerek és hozzájuk kapcsolódó kulturális-hitéleti gyakorlatok, az életszakaszok fázis-jellegének tudatosítása mind-mind az alaptémára fókuszáló látcsővé válnak. A kötet félreérthetetlenül akaratlagos bibliai történetei és liturgikus szövegelemeket idéző citátumai Isten és természet eredendő kapcsolata közé mintegy eszközként ékeli az embert is, aki lexikális és tapasztalati tudását felhasználva próbálja értelmezni a fölé tornyosuló mindenséget. Ami azonban transzcendens perspektívából nyilvánvaló, annak gátat szabnak a halandóság korlátai, melyet csak a művészet örök érvényű kifejezőereje oldhat fel („oda tartok, ahol összetörik az idő / s mi fölseperjük mint földi szemetet”. [Ott fenn a menny…], 22.). A vallási szövegek és alakok bevonásának egyik markáns példája A gadarai című alkotás (9.), mely címadójának, a megszállott gadarai férfinak története Márk evangéliumának 5. fejezetében olvasható. A vers két strófából áll: az első tizenöt sor a bibliai jelenet szemléletes leírása („Jézus látta akkor a Sátánt, ördögök fejedelmét, akit / a gadarai megszállott tartott fogva, de kiűzte őt abból / a lélekből, és az ördögök kétezer disznóba vándoroltak, / ott megvadultak a tisztátalanok, majd a tengernek / mentek, s mind megfulladtak”), a második strófa tizenöt és fél sora pedig a megidézett bibliai történetre reagáló, aktuális társadalmi/szociokulturális jelenségek, szenvedélybetegségek, defektusok megszűnéséért folyamodó ima merész áthallásokkal. A lírai alany e szakaszban a gadarai történetét saját életére kivetítve teremt meg egy sajátos bibliai kontinuitást, néhol a szentmise szövegét is az imájába fonva („Szabadíts meg, Uramjézus a reggeli feleseimtől, hogy / pálesz leheletemtől ne legyek disznó.” 9.; „s közben látom lábnyomaid, de nem vagyok/ méltó, hogy beléjük lépjek, hanem csak egy szóval mondd, s meggyógyul / az én lelkem.” 10.). Lajtos kifinomult érzékkel egyensúlyoz kultikus hódolat és a blaszfémia határát súroló szólamok között, és olyan módon képes egyszerre megszólaltatni az élet kegyeletteljes és provokatívan profán oldalát, hogy nem megsérti, csak pimaszul kerülgeti azt a bizonyos kimondatlan, kollektív kulturális tapasztalatban gyökerező határt.
Külön figyelmet érdemelnek az intertextualitás lehetőségeit érvényesítő emlékversek, olykor beburkolt, olykor célirányos allúziók, stílusimitációk, melyek a transzcendenciához való sajátos közelítésmód mellett a szövegek újabb fő teljesítményének tekinthetőek. A kötet fontos részét képző emlékversek szándékoltsága mellett, melyekkel a költő kimagasló irodalmi alakok előtt tiszteleg [pl. Égbe lendült tarisznyámban (Kányádi Sándornak) (15.), Háromszéki harangok (Farkas Árpád halálára) (17.), Zsoltár-dal cigarettafüstben. Pilinszky János halálának 40. évfordulójára (37.)], az alkotó széleskörű irodalmi műveltségéről adnak tanúbizonyságot a művekben hangsúlyosan jelenlévő, finom formai-tartalmi utalások: hol Babits Mihály Húsvét előtt című versével lép párbeszédbe (Nem sínek közé esni, 52.), hol A magyar Ugaront felidézve eleveníti fel Adyt („Hajolj mélyen, le a földig, a / szent humuszig”, Húsvéti áhítat, 63.), máskor pedig Tandori Dezsőt idéző nyelvi játékokba gatgeti a létezést (Szonja Zsukovszkaja verses naplójából 8., 48). A címek útján egyértelműsített emlékversek mellett jelen van a kötetben az a befogadókat próbára tevő, játékos exkluzivitás, mely az allúziók tetten érhetőségét bizonyos fokú olvasottsághoz köti. A változatos intertextuális megoldások kavalkádját a Pünkösd napján (34.) című ritmusos, dalszerű alkotás tovább fokozza, mely Aranyosi Ervin Pünkösd című versének (jelöletlen) átirata. Ezt a(z ismételten virágmotívummal élő) művet visszhangozza a kötet egy későbbi darabja, A Temető szíve („A Teremtő szívét nem takarja borda, / olyan az egész, mintha csak a szíve volna, / mintha csak az a két szál pünkösdrózsa / nem hajlott volna ki arra az útra,” 55.), érzékeltetve a megidézett képek összekapaszkodását, tovább élését.
A halál, haldoklási folyamat és léten túli élet kérdése a kötetben éppen olyan magától értetődően narratívateremtő elem, mint Isten jelenléte. A költő azonban e kérdéskör tekintetében is éleslátó, több aspektust és állapotot érintő lélektani pontossággal értelmezi az elmúlás pszichológiáját. Némely darab a halál iránti nyomasztó várakozást, kíváncsiságot tükrözi, ám a kétségbeesett hangulatú [Elvisz az ár…] (30.) című alkotással szemben a Szeret is az Isten (28.) már nem a megszokottan elégikus halálmegközelítést („Folyik a lét a semmibe, / Entert nyom a Jóisten”, 30.), hanem a megkérdőjelezhetetlen isteni kegyelemben való hit okozta megnyugvás érzetét sugallja („holnap a / holdkaréj / válláról / leesem. / Fölemel / akkor majd / az Isten / magához, / így térek / mennylakók / holtamban / hozzátok”, 28). E tematikus vonulatot erősíti továbbá a Kórtermek (39–40.) négy, külön címekkel illetett strófája, melyben négy kórházi szoba az élet négy stációjává válik: a gyermeküket nem régen világra hozó kismamák (A 19-es), a fekvőbetegek (A 214-es), a zártosztályi tébolyultak (A 6-os) és a nőgyógyászati osztály betegei (A 26-os) válnak egy-egy léthelyzetet feltáró tünetegyüttessé, megfogalmazva a mindennek értelmet adó végcélt: „majd minden / bőrréteget összefércelni, az utolsó még ép lépésre emlékezni – / és Isten lábnyomában egyszer végleg hazamenni” (39).
Az alkotások a lírai alany lelki fejlődéséről, az őt élete során érő, szakrális töltettel értelmezett ingerek teremtő erejéről is számot adnak, melynek mintegy kivonata és reprezentatív darabja az Éjféli mise (20.) című költemény. A vers retrospektív önértelmezése a hittel méltón azonosulni még képtelen gyermeki perspektívától („Most éjféli / szentmisén térdepelek / érzem, amint a padsorokból árad a meleg / levegő, csak mondom, amit kell. Nagyi nem tud letérdepelni, / ő is mondja, amit kell, de ő, tudom, komolyan is veszi.”) eljut az érett felismerés azon fokáig, melyben a figyelem hiányának blaszfémiája a templom elhagyásakor feloldódik: „Felsajdul bennem a gondolat: mindvégig / bennem volt / az Isten, és én mindvégig kívül kerestem. / A betlehemi jászolban piheg a hitem.” E vers is példája, hogy a kötet narratív ívében egyre öntudatosabban taposott, Istenhez vezető út során a családi kapcsolatok, azok emlékének fontossága a kötet egyik lényeges szervezőeleme, mely főleg a halálesetek, elhunyt személyekre való nosztalgikus visszatekintések, a hozzájuk kapcsolódó szakrális terek, temetők és templomok látogatása útján jut érvényre.
A kötet negyvenöt verse a címválasztás tekintetében két csoportra osztható: kiemelés nélkül szereplő harmincöt alkotás mellett tíz kiemelt, szögletes zárójelek közé ékelt, három ponttal záruló címmel ellátva szerepel, ám ezek sorrendje esetlegesnek tűnhet (a kötetben szereplő sorrendjük: 10.,15., 16., 20., 25., 36., 39., 42., 43., 44. vers). A művek strófaszerkezete, ritmikája, rímkészlete, stiláris megoldásai markánsan eltérnek, az időszámításunk kezdetéhez visszanyúló egyházi szövegek és posztmodern megoldások nyomát egyaránt viselik. Kiterjedt műfaji repertoárjuk – csak néhány példát említve – a könnyed daloktól a zsoltáron, liturgikus műveken át a rapszódiákig, elégiákig tartalmaz különféle alkotásokat. Általánosan jellemzőnek tekinthető rájuk a változatos szóképek és alakzatok, az ellentétezések és hasonlító szerkezetek gyakori használata, a refrénszerűség és zeneiség, valamint a szabályos nyelvtani szerkesztettség, a központozás határozott jelenléte, a grammatikai játékok alkalmazása („ahol pipacsszirmú a vég, a rím, / ahol nincs miértje az azértoknak, / csak fosztóképzőbe zárt hajlékok vannak;” A Teremtő szíve, 55.), és a természet alkotóelemeihez kapcsolódó, harsány színszimbolika. A szakrális, szertartásjellegű szövegeket idéző versek nyelvi archaizmusa csak jelzésszerűen, a megértést nem akadályozó módon, leginkább konkrét bibliai személyekhez kötve van jelen, izgalmas kontrasztot alkotva a modern világ információtechnológia köré szerveződő zsargonával („Entert nyom a Jóisten, / mert ő tudja, mi végre / vagyok itt lábjegyzetben.”, [Elvisz az ár…], 30.) és a versekben éppen aktuális szakterminológiával („a csípőlapátból / csontot kell lefaragni, s azt a bokába beültetni, az eljárást: / spongiosa plastica néhányszor eldúdolni,” Kórtermek, A 214-es, 39).
A tölcsérjázmin éneke olyan, első olvasásra talán összefüggéstelennek tűnő mozaikok következetes kompozíciója, melyek koherenciáját Isten lénye lírai gravitációs mező módjára biztosítja. Noha ez az Isten-élmény – többnyire – ki nem mondott kérdések feszülő láncolata, ám a kérdés sosem a Teremtő létére vonatkozik, hanem az egyén aktuális Isten-percepciójának szintjére, a tudatosítottság mértékére. Végsősoron tehát az Isten-tapasztalás gyökere Lajtos Nóránál egy önelemző gesztus, illetve annak a kiapadhatatlan igénye, melyet bizonyos központi témák, mint az érintett halál, zene, természet és ezek Istenhez fűződő viszonya formál pátoszt és pezsgést ötvözően líraivá. Ha a kötet nyitóverse meghatározza a lírai alanyt, és invokációs gesztusával költészetének is irányvonalat ad („ha kiszáradna kehelytorkom, / hadd igyak belőled dicsőt”, A tölcsérjázmin éneke, 6.), úgy a Hitem című záróvers egy keretbe foglaló ars poeticának minősíthető: „Felszínre hoztam bennem / az ágaira tört töviskoronát; / Krisztust és költészetet, / hitem katolicizmusát.” (77.) A be- és kiteljesedést sugalló zárlat akár egy új alkotói fejezetet vagy a téma új aspektusból való megközelítését is sejtetheti, melyhez Lajtos Nóra A tölcsérjázmin énekével a továbbépítkezésre egyaránt alkalmas és érdemes alapot teremtett.
Lajtos Nóra: A tölcsérjázmin éneke. Istenes versek, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021.
Hozzászólások