Elisabetta Gnone: Olga a papírlány 3. – Talányka, illusztrálta Linda Toigo
Nehezen vettem fel a történet ritmusát. Két párhuzamosan futó cselekmény, két különböző világ váltakozása. Az egyik a valóság: négy kisiskolás gyermek vidéken kirándul az erdőben, és egy vihar következtében izgalmas kalandba keverednek; a másik a mese: egy kislány, Talányka utazása a képek és a festmények birodalmában. Aztán egyszer csak beszippantott a történet, majd pillanatokon belül én is ott izgultam a kis kunyhóban a gyerekekkel Olga Papel meséjét hallgatva, vagy úsztam Talánykával a múzeumban, egy pointillista festmény színes pöttyei között.
Elisabetta Gnone nevét a W.I.T.C.H. (Will, Irma, Taranee, Cornelia és Hay Lin nevének kezdőbetűi) című fantasy képregénysorozat tette ismertté. Az öt, mágikus hatalommal rendelkező lány kalandjairól később animációs film is készült, ezzel hozva meg a világsikert az olasz írónő számára. Ezt követően alkotta meg a Fairy Oak-trilógiát, egy egészen sajátos és varázslatos világgal együtt, amelynek hősei tündérek, varázslók, boszorkányok és mágusok. Mindezekhez képest az Olga a papírlány szintén háromrészes sorozata már átmenetet képez a valóság és a fantázia között. A különleges utazás, a Jum, a sötét szerzet és a Talányka mindegyikében két történetet olvashatunk egyszerre, amelyek folyamatosan váltják egymást, és ez megjelenik a szöveg tipografikus szintjén is: az egyik az olvasó által is ismert valós életben, a másik pedig a Papírlány meséiben, azaz a képzelet világában játszódik. A Móra Kiadó gondozásában megjelent kötet a borítója és a könyvismertető alapján is alkalmas arra, hogy megszólítsa a mesék világa iránt érdeklődő kisiskolás korosztályt. Ugyanakkor a szöveg és narráció összetettsége miatt rutinos olvasói magatartást igényel a mű.
A trilógia mindegyik részében Olga Papel és az ő történetei együtt alkotják az egész mű főhősét. Merthogy a Papírlány karaktere azáltal lesz egyre mélyebb és árnyaltabb a három részen keresztül a végére, hogy a valós síkon zajló események, valamint az Olga által elmondott mesék hősei közötti kapcsolat egyre tisztábban rajzolódik ki regényben. Gnone legújabb sorozata a korábbiaktól nemcsak abban tér el, hogy az Olga a papírlány már nem tekinthető a hagyományos értelemben vett fantasy regénynek, hanem a szöveg komplexitásában is: a két világ közötti átjárás és átjárhatóság megalkotása teszi különlegessé a regényt.
A Talányka alaptörténete: négy kisiskolás fiatal kirándulni indul az erdőben. Olga Papel és Bruno Debris, „akit mindenki csak Brucónak hívott”, egy kis falucskában, Balicóban élnek, ahol a barátjuk, Mimma minden évben a nyarat tölti a nagymamájánál. Mimma elhívja magával pár napra a barátnőjét, Mirinát is, akivel nemrég ismerkedett meg az iskolában. Mirina még sosem hagyta el a várost, ahol él, mi több, vidéken sem járt mindeddig. A gyerekek egy nap elindulnak Olga segítségével az erdőt felfedezni. Séta közben sok mindenről beszélgetnek, amely által megismerhetjük a szereplők gondolatait, félelmeit és korlátait. A túra közben a gyerekek arra kérik Olgát, hogy meséljen nekik. Olga története Talánykáról, egy kislányról szól, akire minden egyes ruhadarab nagy. „Hiába állt a ruha címkéjén a korának megfelelő jelzés és méret, hiába vett róla méretet az anyukája, mielőtt vásárolni kezdett volna, és hiába vette elő a boltban a mérőszalagot a ruhák ellenőrzésére, […] így sem lett jó a lánykára egyetlen ruhadarab, de még egyetlen zokni sem.” (42–43.) A gyerekek a kirándulás során egy viharba kerülnek, amelyet egy kis erdei kunyhóban vészelnek át, Olga meséjének segítségével.
Az Olga által elbeszélt történet hősei olyan gyerekek, akik a mindennapi élet, legfőképp az iskola okozta félelem elől a fantázia világába, pontosabban a képekbe, a könyvekbe és a festményekbe menekülnek. Ha egy pillanatban adódik egy olyan élethelyzet, amikor szeretnének kilépni a valós életükből, akkor elmennek a múzeumba, és titokban beleugranak egy festménybe, ahol azonosulhatnak a képben található világokkal, pacákkal és hősökkel. Ezek a „szökések” abban segítik őket, hogy egy kicsit más szemszögből lássák a problémákat, ezáltal rátaláljanak a megoldásra. A múzeumban található műalkotások és maga a művészet így a regényben egy olyan biztonságot adó környezetté válik, ahol nem kell megfelelni senkinek, egy kicsi időre el lehet bújni a feladatok és gondok elől. Ugyanakkor a képzelet és a valóság közötti határ megtalálása, majd meghúzása nehéz feladatnak bizonyul, ugyanis a festményekben való utazás könnyen magával ragadja hőseinket, amelynek következtében már nem akarnak újra szembesülni az életükben bekövetkező nehézségekkel. „[S]osem lenne szabad szem elől téveszteni az ajtókat. Pontosan a valóság és a képzelet között vannak. Talányka mindig megtalálta őket. A képzeletbe menekült, valahányszor kicsit ki akarta pihenni a valóságot, de mindig tisztában volt azzal, hol húzódik a határ a kettő között.” (88.) – meséli Olga. Talányka rendszeresen és rutinosan mozog a két világban, ellentétben Szilárdával, a barátnőjével, aki egy idő után már nem látja a határt a képzelet és a valóság között, és beragad az egyik festménybe.
Olga meséje Talánykáról és a képekben való utazásról azért válik fontossá a regényben, mert a történetmesélés aktusa segít átvészelni az erdőben elkeveredett gyerekek számára a vihart. Így lesz tulajdonképpen maga a mese és mesehallgatás, valamint a képekben való utazás egy és ugyanaz: a valóságból kilépés lehetősége.
„[A] felnőtteknek végképp tilos volt a képekbe menekülni! Ha egy felnőttet azon kaptak, hogy valaki másnak képzeli magát egy csupán papíron vagy festővásznon létező helyen, őrültnek titulálták. Sőt, mi több, veszélyesnek!” (78.) Talányka egyetlen egyszer nagy meglepetésére találkozott egy férfival az egyik csatajelentet ábrázoló festményben. Elisabetta Gnone felnőtt aspektusból is láttatja a képekbe „szökés” jelentőségét: „[r]ájöttem, hogy jót tesz nekem, ha itt vagyok. Az itt alatt pontosan ezt a helyet értem, ezt a szitává lőtt vitorlást. Attól, hogy itt vásárra viszem a bőrömet, könnyebben el tudom viselni a kollégáim mindennapos támadásait. Odakint az élet egy háború, hidd csak el nekem! Ám ha ezeknek a szegény ördögöknek a szemével tekintek rá, nos, akkor valahogy már nem félek.” (79.) Olga Papel Talánykáról elmondott meséje a valóság és a fantázia világa közötti átjárás szükségességét és lehetőségeit mutatja meg. A regény végén az írónő konkretizálja a történet mondanivalóját, amely által egy kicsit didaktikussá válik a szöveg, és leegyszerűsíti annak interpretációját: „– Milyen nagyszerű történet – lelkendezett Debris úr. – És az üzenete is világosnak tűnik – szögezte le Gibaud úr. – Mégpedig? Szerinted, mi az üzenete, halljuk! – Nos, mi sem egyszerűbb: abból lesz csodálatos felnőtt, aki kicsit gyerek tud maradni.” (192.)
Ugyanakkor a regény ettől összetettebb hermeneutikai horizonton mozog. A szöveg olyan poétikai hálót képez, amely a felnőtt és gyermek befogadó számára egyaránt kínál értelmezési-megoldási lehetőségeket. „Ahhoz, hogy akár emocionális, akár kognitív szinten képesek legyünk dekódolni és értelmezni a világot és csakúgy az irodalmi műveket, szükségünk van arra, hogy képesek legyünk a meseszerű művek által felkínált poétikai hálóhoz kapcsolódni.” – írja Kusper Judit.[1] Gnone regénye maradéktalanul megfelel ennek az elvárásnak: korosztálytól függetlenül képes megszólítani az olvasót annak megfelelően, hogy a befogadó milyen pszichológiai-lélektani szinten áll, valamint milyen élethelyzetben van éppen.
A Talányka egy nagyon fontos jelenkori oktatási-pedagógiai alaphelyzetre is reflektál: milyen szerepet tölt be napjainkban az iskola az életünkben? És mit tanulnak, vagy mit kellene tanulniuk az iskolában a gyerekeknek? Először is az, hogy Olga meséjének szereplői mindig csak akkor ugranak bele egy-egy képbe, amikor félnek valamitől – ezzel pedig a félelem egyenlővé válik a valóságból való meneküléssel –, és a legtöbb esetben ez valamilyen iskolai élethelyzet vagy megfelelési kényszer, már önmagában megmutatva számunkra az intézmény megítélését és az ahhoz való viszonyt. Erre utal Knausz Imre is, aki arról ír, hogy napjainkban az oktatás arra a gyakorlatra épül, hogy abban „nincs nevelés hibajavítás nélkül. A kudarcélmények módszeres adagolása ily módon elvi szinten az egész oktatásban jelen van”.[2] Ez szükségszerűen generál a gyermekekben szorongást, félelmet, továbbá növeli a távolságot közöttük és a felnőttek világa között. Másodszor pedig: amikor a nyári szünetüket töltve, Mimmáék az erdőben kirándulnak, a természetet figyelve mindent tudnak a bogarak szaporodásáról, az emlősállat fogalmáról – csak éppen azt nem tudják, hogyan lehet az erdő jeleit olvasni, „a neszekre, az illatokra, a madarak énekére és a hegy morajlására” figyelni, az élet működésével kapcsolatban kérdéseket feltenni, vagy éppen a saját félelmeikkel szembenézni és megküzdeni. Ezen a ponton pedig ismét Knauszt idézem, aki arról ír, hogy „[a]z iskolai műveltség egyik értelme az lenne, hogy megtanítson a felszín mögé nézni, és ezzel lehetővé tegye a felelős döntést”.[3] A Talányka annak ellenére, hogy a kiadó által meghatározott korosztályi besorolása szerint ifjúsági regény (a borítón a 9+ jelzés szerepel), megfogalmaz egy a felnőtt befogadó számára (is) nagyon fontos pedagógiai alaphelyzetet a gyerek–felnőtt kapcsolatról, valamint az iskola feladatáról: „[h]ányszor szembesítjük őket [a gyerekeket] a valósággal anélkül, hogy megfelelően felkészítenénk vagy ellátnánk őket olyan eszközökkel, amelyek segítenének a valóság megértésében? Azt akarjuk, hogy felnőjenek, de nincs türelmünk ezt kivárni. Felnőttként kezeljük őket, amikor még gyerekek! Vagy gyerekként bánunk velük, amikor már szinte kész felnőttek, aztán csodálkozunk, ha gyerekesen viselkednek. Meg kell tanulniuk szembenézni a világgal – mondogatjuk, majd olyan durvának, korruptnak és kegyetlennek tálaljuk nekik a világot, amilyen. Aztán csodálkozunk, ha a képzeletbe menekülnek. Elfelejtettük, mit jelent gyereknek lenni? Mindannyiunknak meg kellene tanulni olykor a képzeletünk világába ugrani, és néhány diákunk elég ügyes ahhoz, hogy megtanítson bennünket rá!” (191.)
Az Olga a papírlány egy olyan háromrészes sorozat, amelyben a történetmesélés fontosságán, a mese erején van a hangsúly. Olga Papel karaktere mindig azonos vagy hasonló az általa mesélt történetek hősével. A trilógia érdeme, hogy állandó emberi kérdéseket feszeget. A különleges utazás tulajdonképpen az önismeret és az identitáskeresés lépéseit járja körül, a Jum, a sötét szerzetben megjelenik a bánattal és a fájdalommal való szembenézés, valamint a gyászfeldolgozás folyamata. A Talányka pedig a félelmeinkkel történő megküzdés lehetőségeit tárgyalja. Függetlenül attól, hogy milyen korban vagy élethelyzetben talál meg bennünket a szöveg, gyerekként és felnőttként is meghatároz két nagyon fontos dolgot: alkalomadtán szükséges kilépni az egyéni valós életünkből a fantázia világába ahhoz, hogy más nézőpontból is megfigyeljünk bizonyos helyzeteket, ugyanakkor legyünk képesek arra, hogy megtaláljuk a határt a két világ között, és meglássuk az értéket a hétköznapi életünkben is. „Mert te döntöd el, hogy hol leszel, ki leszel, és hogy mikor lesz vége.”
Elisabetta Gnone: Olga a papírlány 3. – Talányka, illusztrálta Linda Toigo, Móra Kiadó, 2022.
[1] Kusper Judit, Kánonok és kultuszok a gyermek- és ifjúsági irodalomban, Acta Universitatis: Sectio Litterarum – Acta Universitatis de Carolo Eszterházy Nominatae, 2019/22, 13.
[2] Knausz Imre, Műveltség és demokrácia: Kísérletek a pedagógia bírálatára, Demokratikus Ifjúságért Alapítvány
Budapest, 2018, 224.
[3] Knausz Imre, Műveltség és demokrácia: Kísérletek a pedagógia bírálatára, Demokratikus Ifjúságért Alapítvány Budapest, 2018, 129.
Hozzászólások