Még egyszer az ekvivalenciáról és a fordító láthatóságáról
Az Alföld 2022/6. számának Kilátó rovatában Kutasy Mercédesz impulzív erejű hozzászólásában sorakoztatja fel kérdéseit és kételyeit az egyik legrégebb óta megfogalmazott problémával kapcsolatban: létezik-e, egyáltalán, elvárható-e az eredeti mű és a fordítás közötti ekvivalencia, illetőleg milyen fokú és természetű lehet ez az azonosság. Míg a száz százalékos „ekvivalencia”, azaz kölcsönös megfelelés a szakfordítás területén követelmény, addig az irodalmi fordítás esetében ez irreális és értelmezhetetlen elvárás. Nem véletlen, hogy a műfordítás mibenlétéről való több évszázados gondolkodásban ennél árnyaltabb kifejezések vertek gyökeret, úgy mint egyenértékűség, pontosság, no és a hűség.
Kutasy Mercédesz hozzászólásának apropója egy konkrét esemény: a szakmai körökön is túl hatalmas visszhangot kiváltott Amanda Gorman-jelenség és annak nyomán a közösségi hálókat ellepő véleménycunami. A fiatal afroamerikai költőnő versét lefordíthatja-e fehér bőrű, európai fordító? Egyáltalán, ki fordíthat kit, avagy ki interpretálhat kit a színpadon? Önmagában az, hogy egy szerző kiköti, hogy a műveit egy adott nyelven ki fordíthatja le, és az adott országban melyik kiadó publikálhatja, nem új és nem egyedi jelenség. Van az úgy, hogy egy szerző megbízik egy fordítóban és egy kiadóban, és ragaszkodik hozzájuk. Persze ez a bizalom fordító esetében egy konkrét személynek szól, olyasmiről nálunk még nem hallottam, hogy külső jegyek meghatározta identitásközösségen alapult volna. Tegyük hozzá, a bőrszín sem egyszerűen külső jegy, nyilvánvaló, hogy egy generációkon átívelő, nagyjából azonos szociokulturális tapasztalatokkal rendelkező közösséghez való tartozást jelent, és mint ilyen, adott esetben szimbolikus jelentéssel bír. Ahogy Kutasy Mercédesz maga is utal rá cikkében, a kérdést a végletekig lehet sarkítani, a hajszín, szemszín, magasság, lábméret, elálló fül stb. mint közös identitásképző (?) jegyeknek az ekvivalencia kritériumaként való értelmezésével. De nyilvánvaló, hogy Amanda Gorman esetében nem erről van szó, még csak nem is feltétlenül a politikai korrektség furcsa térnyeréséről, hanem véleményem szerint egy hatalmas marketingmanipulációról. Ami miatt érdemes foglalkozni vele az, hogy ez a hangsúlyeltolódás ne vezessen oda, hogy klasszikus művek eredetijének vagy fordításának cenzúrázásával az irodalom is áldozatul essen az eltörlés kultúrájának, vagyis a könyvkiadás ne váljon térdepeltetős sporteseménnyé.
Az eset kapcsán számomra már az is elgondolkodtató, hogy egy 22 éves, szinte teljesen ismeretlen költő versét hirtelen tucatnyi országban ki akarják adni, csak azért, mert a szerző Biden elnök beiktatásán elszavalta. A jelenséggel kapcsolatos véleményekben is több szó esik a szerzői/fordítói identitásról és a benne rejlő marketinglehetőségekről, mint magáról az irodalmi szövegről, a műről, amelyet lefordítanak. Olaszországban például több nagy kiadó is versengett Gorman verseinek kiadási jogáért, és tegyük hozzá, hogy még csak nem is egy teljes kötet ismeretében, hanem a szerző ügynöksége által rendelkezésre bocsátott részletek alapján. Vajon melyik ismeretlen külföldi költő kiadási lehetőségéért lettek volna hajlandóak ekkora összeget kockáztatni úgy, hogy magát a szöveget teljes egészében nem is ismerik? Az olasz kiadás jogát nem véletlenül az egyik legnagyobb kiadó nyerte el, a Garzanti, amely azóta még két további Gorman-kötetet adott ki két (olasz anyanyelvű, nem afroamerikai) fordítónő fordításában. Azonban van itt még valami: egyre több szó esik mostanában a fordító láthatóságáról, ami önmagában véve jó dolog. Amikor valódi műfordításról beszélünk (azaz eleve olvasásra szánt irodalmi alkotás fordításáról), akkor felmerül a kérdés, láthatatlan maradjon-e a fordító, „tűnjön el” teljesen a szerző mögött, vagy hagyjon nyomot a fordított szövegen? Ha igen, milyen mértékben? Legyen felismerhető egy fordítás alapján a fordító személye? Vagy elég, ha a címoldalon szerepel a neve? A 20. század elején Pirandello, aki egy életen át vitázott művei fordítóival, radikális véleményt fogalmazott meg ezzel kapcsolatban. Nemcsak az eredeti szöveg és a műfordítás ekvivalenciáját tartotta eleve lehetetlennek, hanem, mivel az irodalmi mű mindenféle adaptációját (színházi előadást, megfilmesítést, de még a kötetbeli illusztrációkat is) fordításnak tekintett, színészt, műfordítót egyaránt kártékony, de nélkülözhetetlen közreműködőnek tekintett. [A fordítás, az előadás] „Soha nem lesz azonos az eredetivel. Legföljebb egy hozzávetőleges, többé-kevésbé hasonló kép lesz, de sosem ugyanaz. Az adott szereplő a színmű szövegében megírt szavakat mondja ugyan, de ő már nem a költő által megalkotott figura, mert a színész újraalkotta magában, és övé a kifejezésmód, noha a szavak nem tőle származnak; az ő hangja, az ő teste, az ő mozdulatai viszik színre. Pontosan ez a helyzet a műfordító esetében is. Illusztrátorok, színészek és műfordítók, ha jól meggondoljuk, az esztétikai értékítélet szempontjából valójában ugyanabban a helyzetben vannak. […] Ha megváltozik a test, azaz a gondolat, megváltozik a lélek, azaz a forma is: ez nyilvánvaló. Ám ha megtartjuk a testet, a gondolatot, vajon lehetséges lelket, azaz egy másfajta kifejeződést találni számára? Erre tesz kísérletet a műfordítás. És hát a lehetetlent kísérli meg: mintha egy holttestet akarna újraéleszteni úgy, hogy lelket lehet belé.”[1]
A Gorman-vers valójában egy szóbeli előadásra szánt performance szövege, amelynek hatásához az előadásmód is hozzájárul, csakúgy, mint a szerző sárga kabátja, amely az olasz és magyar kiadás címlapján franchise védjegyként látható. A Gorman-kötet fordítása és megjelentetése kapcsán a fordító személyével kapcsolatban megfogalmazott elvárás (legyen fekete bőrű) még csak nem is politikai üzenet, inkább marketingfogás, hiszen itt a fordító nem a saját jogán kerül előtérbe, hanem a láthatósága a biznisz sikerét támogatja. Vagyis látszólagos láthatóságról van szó: nem az a lényeg, hogy a fordító olyasmire képes a szöveggel kapcsolatban, amire más nem, hanem az, hogy valamely identitásképző tulajdonságát használják fel ideológiai vagy marketingüzenet közvetítésére.
Teljesen egyetértek Kutasy Mercédesz egyik következtetésével, mely szerint „Miközben ugyanis a legtöbben – kritikusok, olvasók, műfordítók – az elhangzott mondat [ti., hogy a fordító is fekete bőrű legyen] politikai vetületére reflektálunk, és a többségi társadalom vs. periféria tengely mentén helyezzük el a szóban forgó, műfordításról és a színművészetről folyó diskurzust, nem vesszük észre, hogy épp a szakmai szempontoktól távolodunk közben”[2]. Vagyis elterelődik a figyelem egy lényegi dologról, arról, hogy a műfordítás (és a könyvkiadás) komoly szakmai kompetenciákon alapuló kulturális mediáció, nem pedig a feltűnősködés jegyében szított identitásreprezentáció kiszolgálása.
Keressünk valami hasonló alaphelyzetet az európai kultúrkör viszonyai közepette, amikor kifejezetten hangsúlyos a szerző vállalt identitása. Hozok egy példát a saját fordítói gyakorlatomból: képzeljük csak el, mi lenne, ha a holokausztról szóló irodalmat csakis olyan fordító fordíthatná, aki vagy közvetlenül vagy családi kapcsolatai révén személyes tapasztalattal rendelkezik róla, ami önmagában véve is abszurd feltétel volna. Ha ilyesmi létezne, ebben a pillanatban én sem fordíthatnám az olaszul író, de magyar zsidó származású Edith Bruck tanúságtételét a koncentrációs táborokban és aztán az általa túlélőként megtapasztaltakról. Magyar anyanyelvünkön kívül nincs más közös identitásképző tapasztalatunk, ugyanakkor én éppen azért jövök a képbe, mert Edith Bruck nem az anyanyelvén ír, hanem olaszul. És nem azért ír olaszul, mert elfelejtette az anyanyelvét, hanem mert szüksége van arra az érzelmi távolságtartásra, amelyet az olasz nyelv biztosít számára. Egyik online beszélgetésünk alkalmával nagyon érzékletesen elmagyarázta ezt. Azt mondta, hogy ha magyarul meghallja azt a szót, hogy ’kenyér’, az édesanyja jut róla az eszébe, aki a megkelt kenyeret készült éppen a kemencébe vetni azon a reggelen, amikor elhurcolták őket, és még az Auschwitzba vezető vonatúton is ezt az elveszett kenyeret siratta. Ezért lett Bruck Edith legutóbbi könyvének a címe Il pane perduto, Az elveszett kenyér. Elmondása szerint a magyar szavak keltette érzelmi asszociáció súlya alól mentesíti a választott nyelv, az olasz, és biztosítja számára az íráshoz nélkülözhetetlen szabadságot. Tanúságtételének kulcsszavai a ’pane’, ’casa’, ’madre/mamma’, azaz kenyér, ház, anya – ezeknek a fordításán gondolkodtam a legtöbbet, mert az olaszban ezek egyszerű szavak, de ahhoz, hogy eldöntsem, magyarul kenyér vagy cipó, esetleg kalács, ház, lakás vagy otthon, anya, édesanya, anyuka, mama vagy anyu az adott helyzetben a minden szempontból hű fordítás, tisztában kellett lennem az 1940-es években egy tiszaháti faluban élő, nagyon szegény zsidó család mindennapjaival, a falubeli zsidó és nem zsidó emberek közötti viszonyokkal (szomszédok, iskola, rokonság, gyerek–felnőtt relációk, hogyan emlegették vagy szólították egymást), és akkor a jiddis, a héber, a német, a torzított orosz, a hibás angol interferenciájáról nem is beszéltünk. Lehetne okom az aggodalomra, hiszen az írónő akár első kézből ellenőrizhetné, hogy az általam készített fordítás „ekvivalens”-e az eredetivel, de nem teszi, mert sokkal bölcsebb annál. Normális esetben ugyanis létezik egy alapvető bizalom szerző és fordító között, még akkor is, ha személyesen nem ismerik egymást. Mindketten tisztában vannak a másik szakmai kompetenciájával és annak határaival, még akkor is, ha a szerző olvas azon a nyelven, amelyre a művét fordítják. Szerencsés esetben olyasféle „ősbizalom” ez, amelynek meglétét annyira természetesnek vesszük, hogy szót sem ejtünk róla; miképpen a lefordított mű olvasója is elfogadja, hogy úgymond nem „eredetit” olvas, hanem fordítást, a mű átment egy köztes szűrőn, a műfordító elméjén.
Hadd mondjak egy másik példát a saját gyakorlatomból. A szintén magyar és zsidó származású Giorgio Pressburger, aki 1956-ban tizennyolc évesen hagyta el Magyarországot, az olasz kultúra közegében, olasz nyelven vált íróvá. Többször volt alkalmam még életében a műveit magyarra fordítani, így bátran kérdezhettem tőle például a zsidó kultúrával, ünnepekkel és azok „terminológiájával” kapcsolatban, mindannyiszor készségesen segített. De az sohasem fordult elő, hogy ellenőrizni akarta volna a fordítás folyamatát vagy annak eredményét. Sőt, amikor inkább csak a magam megnyugtatására tettem fel egy-egy kérdést a magyar szóhasználattal kapcsolatban, ez volt a válasza: „Én már megírtam olaszul, azt magának kell tudnia, hogy van ez magyarul.”
Edith Bruck és Giorgio Pressburger megírhatták volna a műveiket magyarul is, és akkor máris kiiktatható lett volna a fordító személyében rejlő rizikófaktor. De egyikük sem az anyanyelvén, hanem egy választott nyelven, olaszul lett íróvá. A nyelvválasztás egy író esetében elsődleges befogadói közeg választását is jelenti. A magyar fordítás feladata itt az is, hogy „hazahozza” ezeket a szövegeket, nyilván elsősorban azokat, amelyek a magyarországi emlékekből táplálkoznak, tehát ilyen értelemben hungarikumok, de univerzális emberi tartalmuk révén azok a szövegek is a magyar kultúra részeivé válhatnak, amelyek az olaszországi létben gyökereznek.
Bizonyos könyvek esetében az olvasó a fordító miatt (is) kíváncsi lehet az irodalmi alkotásra, különösen mostanában, amikor számos újrafordítás születik. Fordítóként örülnék, ha az internetes könyváruházakban (beleértve a kiadói csoportok saját webáruházait is) a könyv kis címlapfotója, ára, oldalszáma mellett a műfordító neve is szerepelne az alkotói személyiség tiszteletének egészséges jeleként. Az Amanda Gorman fellépése óta eltelt idő megmutatta, hogy legalábbis nálunk, Magyarországon nem vált releváns problémává a szerzői és a fordítói szubjektum ideológiai átvilágításon alapuló erőltetett ekvivalenciája, a könyvkiadás nem vált nemzetközi labdarúgó mérkőzéssé, és szerencsére senki sem térdepelteti a fordítót, mielőtt hozzálátna soron következő munkájához.
[1] Lugi Pirandello, Illusztrátorok, színészek és műfordítók, ford. Lukácsi Margit, Holmi 2008/8, 361-371.
[2] Kutasy Mercédesz, Az ekvivalencia illúziója, Alföld 2022/6., 56.
A borítókép Molnár Dóra Eszter munkája.
Hozzászólások