Lőrincz Csongor: Hallgatag hangolások. Nyelvi események – irodalom – antropológia
A nyelvi megelőzöttség mibenléte és a legkülönbözőbb területeken megmutatkozó tapasztalata régóta foglalkoztatja az irodalomtudományt, ahogy természetesen a nyelvfilozófiát is. Csak az elmúlt pár évtizedre koncentrálva példaként említhetnénk a dekonstrukciót, de különböző médiaelméleti vonatkozásokat is, vagy akár a biosz és nyelv kapcsolódási pontjait illető kérdésirányokat – eltérő okokból, akár a referencialitás, akár a nyelv medialitása vagy a biopoétika alapfogalmainak kijelölésekor, de mindegyikük számára megkerülhetetlen kérdés lesz a nyelv határaira vagy a nyelven kívülire történő rámutatás lehetősége, illetve még inkább ennek korlátai. A Hallgatag hangolások fejezeteinek aktualitását éppen az adja, hogy ezt a régóta fennálló alapkérdést – a filozófiai hagyomány vonatkozó belátásait körültekintően érvényesítve – olyan területeken keresztül fejti ki és alakítja tovább, amelyek jelenleg is a humán tudományok érdeklődésének középpontjában állnak. A vonatkozó kortárs kutatásokra ugyanakkor éppen azért nem is szorulnak rá a relevancia tekintetében, mert folytonosságukban mutatják fel a tárgyalt összefüggéseket, leggyakrabban Heidegger, Nietzsche és Humboldt felől érkezve el és szólva hozzá ezekhez a kurrens irányokhoz. A következőkben ebből a kiindulópontból, a nyelvi megelőzöttség mibenlétének kérdése felől kísérlem meg legalábbis szóba hozni a kötet főbb csomópontjait, ezzel azt állítva, hogy innen nézve olyan ív látszik kibontakozni, amely a fejezetek nagy részét érinti.
A könyv bevezetője nyelv és hangulat vonatkozásában jegyzi meg előzetesen, hogy „egyikőjük felett sem lehet rendelkezni, mindkettejük létmódja megelőzi a reflexív tudat szféráját” (7.), amit, és ennek itt a továbbiakban is különös jelentősége lesz, a nyelv létmódja felől magyaráz: „a kijelentés, a tetikus nyelv, a nyelv valamilyen módon intencionalizálható, tárgyiasítható, jelszerűsíthető formái visszavezetődnek abba az őket megelőző (vagy e formák eróziója révén előálló) dimenzióba, amely potencialitásként, virtualitásként, (akár néma) morajként, látenciaként avagy éppen hangoltságként létezik […]” (8.). A kötet fejezetei pedig nem csupán az itt felsoroltakon keresztül beszélnek erről a nyelvhez tartozó dimenzióról, de „hangzó nyelv előtti nyelvként” értett hallgatásként, a biopoétika vonatkozásában szóba hozott rezonancia terében, vagy éppen az udvariasság konvenciói és a fordítás kapcsán. Ez a nyelvhez tartozás pedig ebben a kontextusban azt is jelentené, hogy a nyelv ezen „határfenoménjei” a nyelv által létesülnek, a nyelvhez tartozó megelőzöttségtapasztalat tehát nem egyszerűen például a nyelv nyilvános jellege és a nyelvműködés lehetséges szinguláris eseményei között, az érzéki tapasztalat és az e tapasztalat folyamatában részt vevő nyelv között áll elő, ahogy nem is a képiség szükségszerűen külsőként tételezhető pozíciójában. Mivel ezek az összefüggések – jó eséllyel az antropológiai horizont miatt – magukon hordozzák a nyelvnek a megelőzöttség fogalma révén kijelölhető jelenlétét és persze ennek megkerülhetetlenségét, felmerül a kérdés, hogy e határfenomének nyelvhez tartozása mennyiben alakítja a megelőzöttség fogalmát. Milyen következményei vannak annak, ha a megelőzöttség viszonyait a fenti idézetekre támaszkodva a nyelven belül, nyelv és határfenomén viszonyában tételezzük, és mennyiben változik ennek folyományaképpen az antropológiai horizont vonatkozásában, milyen belátásokhoz segíthet hozzá a nyelvi közvetítettség tekintetében?
Ez a kérdés különösen összetett módon kerül elő a biopoétika kontextusában, ami Lőrincz Csongor könyvének már első, három terjedelmes fejezetből álló egységében – A nyelv mint biosz: (rá)hallgatás és cselekvés között – középpontba kerül. Jelen keretek között nyilván nincs mód a szerteágazó és alapos érvelés gondolatmenetének rekonstrukciójára, a fentiekben jelölt összefüggések felől ugyanakkor nem csak a nyitófejezetnek a nyelvet organikus egységként értő humboldti kiindulópontját érdemes megemlíteni, de részben ennek magyarázataként az „iterabilitás erejét” is, amennyiben a nyelv „elébe megy az egyes szónak vagy mondatnak”, illetve „követi is azokat” (16.). A nyelv ilyen értelemben „rezonál tehát az egyes szóban vagy mondatban”, a szinguláris nyelvi események tehát eleve ebben a rezonáns térben kell hogy megtörténjenek, ami nem pusztán az ismétlés szükségszerűen ritmust képző akusztikus működései miatt, de az értelemképződés szempontjából sem indifferens körülmény. A rezonancia fizikai-biológiai fogalma, ami már ezen a ponton sem csak metaforaként jut szerephez, az „ösztönzés” humboldti elgondolása révén lehet kiterjeszthető a nyelv organikus egységként való tételezhetőségére. Az újramondás mozzanatát magában foglaló megértés mint az ösztönzés kiemelt jelentőségű példája (az ember, amit éppen megértett, azonnal újra kimondja) ugyanis a rezonanciát nemcsak a nyelv megismételhetőségével hozza kapcsolatba, de e nyelvi esemény részévé a hangoztatás egyszerre fiziológiai és önkéntelen beágyazódása révén teszi. Az ösztönzés önkéntelensége ilyen módon a rezonanciát mint „határfenomént” fiziológiai vonatkozásával együtt tünteti fel a nyelv által tartalmazottként, ami e megértéseseményt mintegy magában foglalja. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy ez a fiziológiai mozzanat a rezonancia nyelven belüli tartalmazottságát figyelembe véve milyen következményeket hordoz a megelőzöttség tapasztalatának antropológiai indexei szempontjából, amennyiben itt egyfajta kölcsönös tartalmazottságról beszélhetünk, de legalábbis egy olyan kölcsönviszonyról, amely a rezonancia nyelvhez tartozása és a megértés fiziológiai vonatkozásai között képződik.
A biopoétika számára pedig mindez nem csak azért lesz alapvető, mert nyelv és biosz viszonya ebből az irányból újragondolható lehet. A natúrához való hozzáférés Gernot Böhme elgondolása szerint szükségszerűen a saját testen keresztül történik, jelen kontextusban ugyanakkor a megértés nyelvi eseménye a rezonancia mozzanata révén már nem független a korporealitástól, az önmagunkhoz és a natúrához való közvetítettség tapasztalatának nyelvbe ágyazottsága így alaposabb megvilágítást kap. Az újramondás önkéntelenségének utólag felismerhető tapasztalata nyelv és korporealitás a rezonancia révén közös működéséről értesít. Ezen kívül azonban a humán és a nem-humán létezők elkülöníthetősége és ennek feltételei szempontjából sem indifferens mindez, ha tekintetbe vesszük a nyelvi megértés eseményében teret kapó ösztönzés önkéntelen mozzanatát. A szöveg tehát egy olyan fogalomnak a biopoétika kontextusába történő bevezetését végzi el, amely e kontextus alapkérdéseit érintő belátásokhoz vezethet.
Már az első, Humboldt nyelvelméletét értelmező fejezet sem hagyja érintetlenül az iterativitással mély összefüggésben lévő emlékezet vonatkozásait, ami aztán az ember ígérettevő képességét tárgyaló Nietzsche révén bontakozhat ki, részben ismét a fiziológia vonatkozásában. A fentiekhez kapcsolódva a biopoétika kontextusa az ember humanizációjának kérdését körüljáró A morál genealógiája révén kerül itt látótérbe – ahol egyébként a betegség és a rossz lelkiismeret, ami az ember veleszületett, a nemzetségi logikából és az öröklődésből származó adósság képzetének folyománya, bestialitásként neveződik meg. Az ígéret, amelynek a tudat itt rögzített formájaként érthető, nyelvi meghatározottsága révén megintcsak a már említett előzetességstruktúrának lehet példája; az embert mintegy létrehozza az ígérettevés aktusa, mondhatni rögzíti a nyelv megismételhetőségében, illetve – megintcsak, bár itt nem egészen a humboldti értelemben – az újbóli kimondás lehetősége vagy kényszere révén. Talán érdemes lehet itt tekintetbe venni a genealógiai perspektívát is, hiszen ha az ember – ahogy Nietzsche megjegyzi – már eleve az adósság állapotába születik, akkor máris egy nem általa kimondott ígéretre történő emlékezés köti. Az ígérettevés képessége, ennek szabadsága ugyanakkor az emlékezés (és persze a felejtés) képességéből származtatható, az ígérettevés által előállított szubjektumot az ígéret mint mnemotechnika hozza létre. Ugyanakkor ez a mindenekelőtt nyelvi létesítés, mivel maga az emlékezet Nietzschénél fiziológiai folyamatok eredménye, amennyiben „minden ideg […] emlékezik” (66.), ez a nyelvi folyamat tehát, ahogy azt a humboldti rezonancia példáján keresztül láttuk, ez alkalommal is összefonódik fiziológiai folyamatokkal, az előzetesség alapviszonyai ebben a nyelvi-fiziológiai térben tűnnek fel.
A nyelv határfenoménjeivel hozza kapcsolatba ugyanakkor a könyv a hallgatás és a hangoltság jelenségeit is, amennyiben „[n]incs megértés, amely ne bírna már mindig is hangoltsági struktúrával” (81.), és mert a hallgatás itt a hangzó nyelv előttiként tételeződik. A nyelv a kijelentés előtti dimenziójához a szerző itt Heidegger jelenvalólét-fogalma felől közelít, ennek feltárultságaként érti „a beszéd alapvető móduszait: a hallást és a hallgatást” (87.). A hallás azonban a korábbi fejezetek vonatkozó megjegyzéseitől némiképp eltérően „megelőzi az akusztikus észlelést”, a nyelvi és a fiziológiai a nyelv határfenoménjeinek vonatkozásában itt a hallás az akusztikus percepciót a megértés felől kondicionálja. Hallás és percepció megkülönböztetése – miközben persze a hangoltság maga nem marad érintetlen a nyelv materialitásától – a fiziológiai folyamatok olyan leválaszthatóságát állítja, amely a rezonancia és az ígéret kontextusainak körüljárásakor nem volt érzékelhető. Innen nézve lesz különösen releváns az a harmadik fejezetben elhangzó kitétel, miszerint „a gondolat nem egyszerűen lefordítódik a dikcióba(n), hanem a dikció mintegy maga (is) gondolja a gondolatot” (100.). Mindez pedig akár a rezonancia vonatkozásában is jelentőségre tehet szert, hiszen az iterabilitás, ahogy az már szóba került, elébe megy a mondatnak.
A Vörösmarty-költészetben hangkörnyezetként fellelhető világ, a nyelvi hangoltságnak a lexikai elemeket megelőző – és egyszersmind ezek produktumaként megmutatkozó – jelenléte, az ágencia helyett a lírai részvétel (130–131.) a szövegolvasásnak a figyelmes odafordulásból származó olyan megállapításai, amelyek szervesen következnek az első rész minuciózusan épített érvrendszeréből. Az affektusok ebben a poétikában külső eredetűek, a szavak elszenvedésén alapulnak, „a lírai alany által történő megnevezésük maga minősül ezáltal utólagosnak” (141.). A nyelv előzetessége innen nézve az affektusok uralhatatlanságával társul, a rezonancia működéséhez hasonlóan tehát itt is megmutatkozni látszik az önkéntelenség mozzanata, Vörösmarty Az élő szobor című verse esetében ezért is származhat éppen ebből az előzetességből az organicitás, a szobor eleven jelenléte. Nem csak az intencionalitás hiánya révén kapcsolódik mindez a Virginia Woolf On Being Ill című esszéjét olvasó, betegség és egészség viszonyait tárgyaló tanulmány belátásaihoz. A fájdalomról beszélni akaró szenvedő számára ugyanis nincs semmi előzetesen készen, a fájdalom az „emberi fájdalomészlelés előtti” (165.) erejének visszanyerése a kérdés. A natúrához való hozzáférés megint testtapasztalatként mutatkozik meg, ahogy az a biopoétika kontextusában gyakran előkerül; a betegség a kimondás, a betegség megnevezése előtti tételezhetősége – amennyiben itt nem szavak elszenvedéséről van szó, mint Vörösmarty esetében – natúra és nyelv viszonyában problematizálja hatékonyan a nyelvi megelőzöttség kérdését a Nyelv, fájdalom, idő című fejezetben.
Látás és animalitás kérdésköre azért tünteti fel különösen élesen az animalitás mint biopoétikai tapasztalat vonatkozásait, mert a vizuális érzékelés éppen arra a Heidegger óta meghatározó belátásra mutathat rá, miszerint az állatok számára a környezettel való kapcsolatba lépés – a világot annak feltárultságában látni – helyett a környezettel való összetartozásról beszélhetünk. A Rilke két versét olvasó zoopoétika-tanulmány ezen belátás háttere előtt beszélhet testi oszcillációról csend és szívritmus között, és innen érkezik meg a következtetésig, miszerint itt „a kép elnyelése” történik a „párduc fiziológiájában” (221.). Nyelv és biosz viszonya ebben az összefüggésben azért körvonalazható a korábbiakhoz képest kevésbé élesen, mert mindez nyelvi eseményként elérhető, a zoopoétika esetében emiatt a világtapasztalat nyelvi indexei és megelőzöttsége egyfajta korlátként áll elő. Az emberi tekintet szerepének megkerülhetetlensége, úgy tűnik, ebben a kontextusban a legszembetűnőbb; amint a szerző Derrida nyomán zárlatként megjegyzi, maga a megnevezés is problematikus, „azé, ami önmagát embernek nevezi” és azé is, „amit ő állatnak nevez” (230.).
Az eddig kirajzolódó, nyelvelméleti alapokon álló gondolati ív a könyv két utolsó nagyobb témája szempontjából sem mutatkozik irrelevánsnak. Tanúságtétel és udvariasság ugyanis olyan módon helyezkednek el a nyelv határain, hogy mindeközben nyelvhez tartozásukhoz aligha férhet kétség. A tanúságtétel „antropológiai határhelyzetei”, a kimondatlan és a nyelviesülés lehetőségének kérdésessége ellenére maga a tanúságtétel mindig ismétlésként tételeződik, valamiféle utólagosságban, az udvariasság esetében pedig a verbális nyelv határainak megközelítése történik. A tanúságtétel gyakori kiindulópontját képző antropológiai határhelyzet szingularitása a nyelvben a nyelvhez képest, a nyelv iterativitásába ágyazódva, utólagosságában mutatkozik meg, ilyen értelemben egyfajta távolságot eredményez – a Saját halál esetében Nádas Péternél a saját testtől. A fejezet által létesített kontextus a könyv egésze szempontjából azért nagyon fontos, mert magát az utólagosságot nem egyszerűen időbeliként tünteti fel, hanem egy nyelvi esemény visszafelé ható, hiszen az ismétlés lehetősége miatt soha nem valamiféle első kimondásként tételezhető működésében; a tanúságtétel, ahogy maga a tanú is, ennek az eseménynek az eredményeként áll elő.
A nyelvi megelőzöttség biopoétikai vonatkozásainak, nyelvi-fiziológiai mozzanatainak részletes nyelvfilozófiai megalapozottságú kifejtése olyan nézőpontokat létesít Lőrincz Csongor könyvében, amelyek aktívan hozzájárulhatnak ezen mozzanatok közelebbi megértéséhez, már csak azért is, mert nem a fenti összefüggések elrendezésében, de sokkal inkább dinamizálásában érdekeltek. Ez a megelőzöttség itt olyan tartalmazottságból származik, amely ennek időbeliségére is rá tud kérdezni, a nyelvi események szinguláris mozzanatai ezért soha nem semleges résztvevői ezeknek a viszonyoknak. A nyelvbe foglaltság tapasztalata pedig éppen ezért eredményezheti e nyelvi határfenomének fiziológiai vonatkozásainak megközelíthetőségét.
Lőrincz Csongor: Hallgatag hangolások. Nyelvi események – irodalom – antropológia, Ráció, Budapest, 2021.
(Megjelent az Alföld 2022/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, L. Ritók Nóra grafikája.)
Hozzászólások