„…része vagyok, igen, a Mindenségnek…”

Petőcz András: Vissza az időben

Több mint ezer oldalas összegyűjtött verseskötete, A folyó felett után közvetlenül megjelent Petőcz András új műveket tartalmazó kötete is. Termékenység magas fokon, és ezt mondhatjuk a színvonalról is.

A cím is utal a folyatásra, a folyton megjelenő időmotívumra. Emlékezhetünk a 2019-es A visszaforgatott időre például. Azóta ez a mozzanat tovább erősödött. Arról nem is szólva, hogy a „vissza” évezredeket jelent ebben az esetben, természetesen a költő személyes sorsának változásai mellett. Akár a Pygmalion, akár a Zsoltárok ciklusra gondolhatunk. Ám mindkét esetben rendkívül erős a költői én szerepe, vagy úgy is mondhatjuk, a lírai szerepjátszás lehetősége. A más bőrébe bújás kínálta távlat. Vannak itt ezen kívül köszöntő versek, emlékezések, és mindegyik valamilyen módon kapcsolódik a „szárnyas időhöz”. A nagy összegzés után tovább épülő lírai életmű újabb bizonyítéka, egyfajta részösszegzés ez is. Lelki mélységekkel, intellektualitással, gördülékeny versbeszéddel, a letisztult szépség erejével.

Az isteni művészet számos oldalát mutatják föl ezek a művek. Úgy is, hogy feltűnik egy-egy pillanat a személyes múltból, a gyerekkorból. Abban a tudatban, hogy: „…része vagyok, igen, a Mindenségnek…” (Bach hallgatása közben). Amikor az ember szólítja meg az Urat, és nem feltétlenül az Úr az embert. Aztán az Ovidius nyomán létrejött versekben, Pygmalion alakjában az emberi-művészi teremtés pillanataiban hasonlóképpen. Az elefántcsontból életre kelő szobor jelenségével. Az életre kelt tárgyi világ varázsával. Az alkotást teljes lényével magáénak valló alkotó szólal meg itt, helyenként erotikus pillanatokban igen gazdagon. A teljes birtokbavétel erejével és szenvedéllyel. A szobrász, ha öreg persze a fogyó időre emlékeztet. Az örök vágy azonban nem múlik el, az kortalan – sugallja a költő. Miközben nem a lantot teszi le, hanem „letészem a vésőt”… Az idő és az időtlenség állapotának rajzát kapjuk meg tőle.

Közben szerepek és játékok sora tűnik fel, s a helyzetek a modern korba helyeződnek át (Hamlet József Attilával üzen Oféliának). Vagy éppen az e-mailt író Shakespeare-hőst is említhetjük, ugyancsak az időtlenség jegyében. És fontos mozzanat nála az állandó változás érzékeltetése. Újabb szerepjátszásokban, az elődök és a kortársak megidézésében. Izgalmas játék többek között egy „triumvirátus” megjelenése a Bartók plusz Pilinszky plusz Petőczben. „…Bartók is szívesen hallgatja Pilinszkyt, / ülünk a Donáti utcában, a nappaliban, / forog a bakelit a régi-régi lemezjátszón, / s közben nézi a Dunát az ablakomból…” A szellemes helyzetleírás egyetlen reális eleme a költő lakása… Ám a rokon lelkek képzelt találkozása nem a véletlen műve, némi önéletrajzi elemmel. Megjelenik benne a „túlsó part” a maga valóságában és jelképiségében is. Másutt is megjelenik a Duna, mint összekötő kapocs (lásd József Attila!), de egy helyen szennyes folyóként is. Vagy éppen a Duna-parti cipők elgondolkoztató látványa, miközben „szaporodnak a halálok”.

A történelem, akár a közelmúlté is, beszüremkedik ebbe a versvilágba, miként 1989 romániai karácsonyából, a tévében is közvetített kivégzésről. A kontraszt az ünnep és a kirobbant események között. Egyébként a decemberi ünnep többször is helyet kap a versekben, egyrészt a gyermekkor megidézésével. De szembenéz Petőfivel is, akit lényegébe nagyon modern költőnek tart. Rajta kívül más költőkkel is van dolga, búcsúversekben, emlékezésekben, köszöntésekben. Megszólítja közvetlen hangon azokat, akik fontosak neki. Ez a közvetlen megszólítás, ez a póztalan beszédmód egyébként is jellemzi versvilágát. Velük kapcsolatban is kifejezi a fájdalmat, azért, hogy minden megváltozott a múló időben. Az ifjúkori szellemi mozgások ma már a múlté. Ezek sorában megrázó a Szőcs Géza emlékére írott A bábu, ha szélnek eresztik című vers. Felidéződik a négy évtizeddel korábbi pillanat, amelyben „először kezet fogtunk”, és attól fogva lettek „evilági szövetségesei valaminek”. Ugyancsak őhozzá szól egy klasszikus siratóének, az Akiről beszélünk. A szebb és jobb világ hajdani reménységéről, közvetve a meg-nem-valósulásról szólnak e sorok.

A kötet címét is viselő, Valeriu Stancunak ajánlott Vissza az időben hasonló hiányt és fájdalmat jelöl. A visszavágyódást időben és térben egyaránt. Másrészt a költő teremtő ereje is a mű centrumában áll, szemben a nosztalgikus érzésekkel. Hogy aztán az ismét Szőcs Gézát emlegető versben (Kérdések – válaszok helyett) erős drámaiság jelenjen meg. A jövő bizonytalanságait érinti itt a költő, jelezvén jelenkorunk tragikumát. S a válasz sem hiányzik, immáron a személyes sors, az anyaélmény beiktatásával a Tankok és fegyverekben. A háború örök veszélye az egyéni sorsba öntve. S ha már anya, akkor jelezzük, hogy – miként legutóbb – most is találunk néhány fájdalmasan szép és puritán szöveget a múlhatatlan veszteségről. Múltidézéssel, búcsúzással. Benne van a múlt durvasága, a korokon átívelő igazság kimondása például az Anyám szökik a határon soraiban. „…Anyám azóta is szökik a határon. / És azóta is épp a háború után vagyunk. / Anyám kilencvenegy éves. / Lemagyarkurvázzák.” Aztán megrázó verspillanat a haldoklásról. A Fekete madár záró sora szinte egysoros versként hat: „…Fekete madár piros csőrével  kopogtat a kórház ablakán.” Korábban hasonló élmény Csoórinál, az Anyám fekete rózsa esetében. Meghitt hang, fájdalom, az elengedés lírája.

Ám van itt apasirató is Amit nem tudok és A másik oldal címmel. Már távlatosabban, de hasonló lírai erővel. Hiszen Petőcz András számára a szűkebb családi körhöz tartozók épp úgy a folytonosság részei, mint a kortársak és sorstársak a tágabb, művészeti körökből. Utóbbiak közül például Kassák vagy Tandori. Még a távolabbi múltból akár Tompa Mihály. Vagy éppen a képzőművészek és zenészek. Lírája kitágul a testvérmúzsák felé is. S valamiféle vonzó álomszerűség is átlengi versvilágát. Miként a merengés, a tűnődés, a keserédes hangulatok nemkülönben.

Ám saját bevallása szerint ebben a kötetben számára a zsoltárparafrázisok a legfontosabbak. Talán azért, mert a sorsábrázolás itt a legteljesebb. S persze vannak ebben előzmények bőven a pályán, hiszen korábban is voltak erre vonatkozó jelek, ám kétségtelenül most a legerősebb ez a vonal. A beérett költői pálya bizonyítékaiként. S ha korábban arról szóltam, hogy a szerep milyen fontos ebben a költészetben, akkor vonatkoztatható ezekre a művekre is. Évezredek kultúrája ölelkezik itt össze, egyben tudatosítván, hogy a legalapvetőbb sorskérdések és élethelyzetek alig változtak az idők folyamán. Amit Dávid király átélt akkoriban, azt a megváltozott körülmények között a ma embere is átélheti. Győzhet és elbukhat, öröm és szomorúság, bűnök és erények válthatják egymást életében. A Biblia, jelen esetben az Ószövetség oly sok eleme létezik tovább, talán nem túlzás azt állítanunk, hogy az idők végezetéig.

Drámai itt a hangvétel, szinkronban a mottókban idézett zsoltármondatokkal. Persze itt nem király, hanem költő szól hozzánk. Beleértve azt is, hogy többek között foglalkozik utóéletével. A nyugvóhely megkeresése című parafrázis egyik kérdése így hangzik: „…Ki lesz, aki eltemet?, lesznek majd gyászbeszédek?, / lészen majd olyan is, aki elsorolja érdemeid, ha voltak?…”. A költői éntudat jelenik meg itt, meg hát a jövőbe vetett bizonytalanság. Egy még ereje teljében levő költő aggálya, tulajdonképpen „őszike”-szerű versvilágban. Vannak szavak az eredeti zsoltárszövegből, és ezek szervesen épülnek be a mostani versek szövetébe. Néhol átugrunk az Újszövetségbe is, például így: „…háromszor tagadnak meg, ha úgy adódik…” (Mint mindenki).

A forma zárt: háromszor hatsoros strófák fegyelme látszik benne. Ez sem előzmények nélküli, hiszen hasonló zártság jellemzi az ún. zárójelverseket is. S ebben a zárt térben még láthatóbb a feszültség, vagy éppen a magányosság sok megnyilvánulása. A komor világkép ugyanígy. Van úgy, hogy a természetközelség oldja fel a feszültséget. Vannak megszólítások, válasz nélkül, mint ahogy Isten sem válaszol mindig. És megjelenik a Fény is, a derű és a kiút. De ennél döntőbb a drámaiság, a megfáradtság, a keserűség. Ugyan elénk tárja az idő beszűkülését, ám mindezt mély és pontos létismerettel, bölcsen teszi, és közben lelki leltárt készít, önvizsgálata példás. Nem kenyere a magasztosság, s így is leírja a világállapot siralmas voltát.

Nem hiányzik belőle a végső nyugalom óhajtása sem, s eképpen valamennyiünk vágyait is kifejezi. Többet aligha tehet a költő.

Petőcz András: Vissza az időben, Orpheusz, 2023.