Ughy Szabina: Az átlátszó nő
„Van néhány pillanat az életben, ami mindig jelen idejű, ami, mint egy útjelző, ott van, megtartja az egész életünket” (115.) – áll Ughy Szabina második prózakötetében, amely tizenhat eltérő életkorú, különféle családi és társadalmi hátérrel rendelkező nő sorsába nyúlt betekintést, és mutatja fel azokat a meghatározó pillanatokat és ráeszméléseket, melyek elhozhatják számukra a változást. Az átlátszó nő novelláiban találkozunk depressziós felsővezetővel, toxikus párkapcsolatba sodródó vidéki pincérlánnyal, a múltra visszaemlékező idős asszonnyal, mi több, a kelet-afrikai Eritreából származó menekülttel is. Néhol mellbevágó szókimondással, máskor humorral ábrázolt küzdelmeik, elhallgatásokkal és játszmákkal működtetett viszonyaik sokunknak fájón ismerősek lehetnek.
A könyvet fellapozva rögtön a címadó történetet olvashatjuk, melynek elbeszélője gyanútlanul száll fel a villamosra vizes hajjal és smink nélkül, hogy aztán egy férfi puszta tekintete szembesítse azzal, milyen jelentéktelenné vált az évek során. „Annyira erősen néz, hogy összerándul tőle a méhem” (6.) – ragadja meg a szöveg eleven érzékletességgel, ahogy a nő a szingapúri idegennek köszönhetően mintha végre visszatérne saját testébe. Több karakter esetében fontos fordulópontot képez önmaguk újrafelfedezése: a Látlak téged narrátora például egy újabb félresikerült Tinder-randi után az ablaküvegben figyeli az arcát, a vállát, a felhúzott lábait. „[A] mozdulataim szépnek és egészen idegennek tűnnek, mintha hosszú idő után újra látnék egy régi ismerőst” (48.) – fogalmaz. Az átlátszóság bénító állapotából kivezető út ugyanakkor korántsem zökkenőmentes, hiszen a szereplőknek nemritkán rá kell döbbenniük, hogy olyannyira elhalványultak kihűlt házasságuk vagy éppen jól megszokott egyedüllétük mindennapjaiban, hogy már ők sem tudják pontosan, kik is valójában, és mit jelent számukra nőnek lenni.
Ughy nem fél mélyre vinni a karaktereit: az Én vagyok az a nő olasztanárja már-már teljesen elveszíteni látszik az identitását. „Nemhogy valamilyen nő, de még nő sem voltam” (107.) – szakad ki belőle az átélt pánikrohamra visszagondolva, amelyhez paradox módon mégsem csupán negatív élményeket társít. A mentősök törődése, a neki szentelt kitüntetett figyelem ugyanis olyan testi és lelki folyamatokat indít el benne, melyek – ha csak kis időre is, de – képesek felülkerekedni a megsemmisülés érzésén. Már a második novellához érve nyilvánvalóvá válik azonban, hogy a láthatatlanság nem csak a bezártság fojtogató tapasztalatával jár együtt: az Öt betű főhősének, a halálbüntetés elől menekülő Habennek pont ez hozza el a szabadságot. Az igazságtalanság ellen bátran szót emelő, majd ezért hazájából szökni kényszerülő, többszörösen traumatizált fiatal nő számára a személytelenségben való feloldódás talán lehetőséget nyújthat arra, hogy a gyógyulás útjára léphessen.
Nem titok, hogy Ughy Szabina irodalomterápiával is aktívan foglalkozik, és bár több interjúban is hangsúlyozza, hogy Az átlátszó nő írásai nem azzal a céllal készültek, hogy önismereti csoportok alapját képezzék (lásd például: Rácz I. Péter: Szóból ért az ember, Népszava, 2023. 09. 16.), mégis vitathatatlan, hogy a szerző igyekszik felvillantani a szereplői előtt az adott krízisből történő kilábalás (egy elképzelhető) módját. „Terápiaszerűen kimondatja velük elfojtott érzéseiket, és ezzel esélyt ad nekik a létezésük perifériájáról annak centrumába kerülni” – fogalmaz kritikájában Varga Nóra Erzsébet (Fókuszban: a nő, Látó, 2024/2.). Ami engem illet, néhányszor határozottan az volt a benyomásom olvasás közben, hogy Ughy nem megmutatni, hanem minden áron megmenteni akarja ezeket a nőket, ami kétségkívül jót tesz a léleknek, az irodalmi szövegre viszont inkább gyengítőleg hat.
A címadó novella elbeszélője az ázsiai férfi pillantását még öt évvel később is emlékeiben hordozva műtermi fotózással ajándékozza meg magát válása alkalmából, majd elégedetten konstatálja, hogy már nem is tűnik olyan színtelennek, sőt, némelyik képen meglehetősen kurvásan fest. A vágás helye rákban szenvedő narrátora ellenben éppen azt elégeli meg, hogy a párja még a betegség legnehezebb szakaszában is elvárja tőle, hogy vörös parókában, kifestve fogadja a kórházban. A fiatal édesanya öntudatára ébredve végül felszabadítja magát a mérgező kapcsolatból, és kezébe veszi a sorsát, míg a Hány liter víz van az óceánban? eltökélt főhőse belátja, hogy nem kell mindent egyedül megoldania, és hogy gyógyszeres segítséghez folyamodni depresszió esetén egyáltalán nem szégyenletes dolog. Ugyan a kifejezetten embert próbáló élethelyzetek közepette is önreflexióra és változtatásra képes – vagy fokozatosan képessé váló – karakterek összessége meglátásom szerint túlságosan idealisztikus víziót fest, Ughy alapvetően jó arányérzékkel dolgozik, és a didaktikusság határán sikerül belül maradnia. A sokféleképpen megtapasztalható magányt, a tehetetlenséget vagy a hosszan keresett nyugalom megtalálásnak örömét hol finom iróniával, hol szívbe markoló őszinteséggel tárja elénk, és a legtöbb szöveg végén hagy valami feloldhatatlan keserűséget, jelezve ezáltal, hogy a gyógyulás azért távolról sem olyan egyszerű.
Napjaink hétköznapi kihívásait hitelesen és nem a jól bevált panelek révén tematizálni tagadhatatlanul rizikós írói feladat, és természetesen ízlésfüggő is, hogy kinél hol billen át a mérleg a közhelyesség felé. Az online térben előforduló megnyilatkozások beemelésével kísérletező részeket – például a Látlak téged társkeresős bemutatkozásait vagy a social media-felületek kirakatvilágát leleplezni hivatott #karacsony #futas című novellát – a magam részéről helyenként kimondottan túlhúzottnak ítéltem. Utóbbi a közösségi oldalakon gyakran használt hashtageket sorakoztat fel, alattuk pedig rövid passzusokban arról szerzünk tudomást egy jól szituált, ám boldogtalan családanya szemszögéből, hogy mi zajlik a valóságban a tökéletesen beállított fotók mögött. Ez a néhány oldal számomra hemzsegett a szinte röhejes sablonoktól: a középkorú nő az egyetemista fia régi játékait ölelgeti az ágyban, Tomika újonnan megismert vegán barátnőjének rántott sajtot süt, aztán persze felháborodik, hogy a lány hozzá se nyúl, majd a karácsonyi vacsora után bánatában bejglit eszeget, ami legalább nyolcszáz kalória. A talányos befejezés viszont mégis némileg feloldotta az ellenérzéseimet. A szigetkörrel záruló nap végén ugyanis hirtelen feltűnik a semmiből egy másik futó a pályán, aki furcsamód épp olyan parfümöt és karperecet visel, mint amilyet az elbeszélőnk kapott ajándékba, ez a nő azonban tudja, hogyan tegye jobbá a félresikerült ünnepet.
Az átlátszó nő kritikusai közül többen is önironikus metanarratív gesztusként említik A kézirat azon szakaszát, melyben az éppen saját novelláskötetén dolgozó szerkesztő a következő tanácsokkal lát el egy alzheimeres nőt, aki szabadversekkel búcsúzna egykori szeretőjétől: „[p]éldául most nagyon mennek a női témák, ezek elég jól fogynak. Talán esetleg erről lenne érdemes írnia” (128.). Ezen a ponton nyilvánvalóan adja magát a kérdés, hogy mennyiben rendelkezik feminista üzenettel ez a tizenhat írás, és milyen mértékben problematizálja a nők helyzetét. Ugyan találkozunk bőven elnyomott és bántalmazott szereplőkkel, a felvonultatott krízisek jóval szélesebb spektrumot járnak be ennél, arról nem is beszélve, hogy akadnak itt azért támogató férfiak, szeretettel teli családok, és nem mellesleg magas pozícióban dolgozó női karakterről is olvashatunk. A fentebb idézett mondatok cinikussága egyértelműbbé válik, ha hozzávesszük a folytatást is, hiszen a szerkesztő még messzebbre megy, amikor arra sarkallja a publikálni vágyó asszonyt, hogy a számára oly fontos kapcsolatról írjon inkább „egy másik szemszögből, hogy jobban bemutassa a bántalmazás oldalát, hogy kihasználja ez a férfi” (128.).
Éppen e könnyedén felismerhető szerzői szarkazmus okán érzem túlmagyarázásnak az olyan értelmezéseket, melyek szerint például az Én vezetek című szöveg tulajdonképpen két férfigeneráció rivalizálását képezné le, „ahol a valódi tét nem is az autóvezetésre vonatkozik, hanem arra, ki tudja jobban vezetni a nőt”, bizonyítva, hogy még mindig nincs egyenlőség a nemek között (Tóth Yvett: A láthatatlanság megannyi arca, Litera, 2024. 03. 28.). Bár kétségkívül elhangzik a lánya autóvezetési stílusát kritizáló apafigura szájából, hogy „[n]e legyél már olyan, mint egy női sofőr” (56.), a szexista sztereotípiáknál jóval érdekesebb ebben a novellában az, ahogy a hétköznapi szituációk fojtott feszültsége és az elhallgatásokkal átszőtt családi dinamika kirajzolódik előttünk. Az erőltetett és igencsak indulatgerjesztő nyaralás átvészelésére mindenki más stratégiát választ: „[a]nyám kifelé nézett és dúdolt, mint egész életében, kifelé nézett az életéből, és egy sosem hallott dalt dúdolt” (57.). Az anya csendesen oltalmazó, türelmes, de valószínűsíthetően boldogtalan karakteréről Krusovszky Dénes 2023-as, nagy népszerűségnek örvendő regénye, a Levelek nélkül jutott eszembe. Ennek középső szakaszában ugyanis egy hasonló tapasztalatokkal rendelkező asszonyt ismerünk meg, akinek keserűsége, légszomja a befogadó számára is átélhetővé válik. „Itt hagyták megint. Tovább dúdol magában. Egyre hangosabban szól belül a dal” (260.) – olvassuk ott.
A generációk eltérő – vagy éppen nagyon is egyforma – sérelmei és megküzdési mechanizmusai Az átlátszó nő több szövegében hangsúlyos szerepet töltenek be. Ughy Szabina már A gránátalma íze című első prózakötetében is foglalkozott az anya–lánya viszony, illetve a betegség témáival, melyek jelen gyűjteménynek is meghatározó sarokpontjai. A szülő elvesztését feldolgozó A hagyaték vagy az öregedés folyamatáról és a szeretetről kendőzetlenül szóló Anyák napja egyes szám első személyű megnyilatkozói zavarba ejtő, időnként már-már kegyetlen őszinteséggel tárulkoznak ki. „Gyűlölöm a butaságát, a kisszerűségét, a gyanakvását, ami időskorára eluralkodott rajta mint az egyetlen biztonságot adó állapot” (61–62.) – fakad az utóbbi narrátora az anyjáról. Egy másik karakter már kisgyerekes szülőként tudja meg, hogy csakúgy, mint ő maga, édesanyja is szexuális erőszak áldozatául esett fiatalon, kommunikációképtelenségük azonban megakadályozza őket abban, hogy együtt kezeljék transzgenerációs traumáikat. A Csucsó számos, a trauma természetéhez szorosan kötődő jelenséget és érzést felsorakoztat – testi emlékezet, szégyen, áldozathibáztatás –, de nem ez az egyetlen novella, amelyet érdemes ebből a szempontból vizsgálni.
Menyhért Anna írja Nagy Gabriella Eset című tárcáját elemző munkájában, hogy a traumaszövegek gyakran első pillantásra „szenvtelennek, érzelemmentesnek, sőt, érzéketlennek tűnnek az olvasó számára” (Traumaelmélet és interpretáció, Studia Litteraria, 2011/3–4., 168.). Ez jól tetten érhető a Baby shark soraiban, ahol a Dubajban élő zongoratanár tárgyilagosan, szinte könnyed hangon számol be arról, hogyan verte gyerekkorukban testvéreit az apjuk. Az itt felfedezhető fájdalmas irónia a fentebb már említett Öt betűben is megmutatkozik, Haben ugyanis attól a férfitól kapja a Lucky nevet, aki három társával együtt megerőszakolja. „Évek és évtizedek kellenek, amíg rájövök, hogy mégis miért jobb kimondani a történteket, formába önteni a semmit” (114.) – szolgál bizonyítékként a Pillangó arra, hogy a traumák elbeszéléséhez szavakat kereső alkotások „narratív gyógyulásként” is felfoghatók (Uo.).
„Fantáziából amúgy sem tudok írni, csak olyan történetekhez nyúlok, amikhez van kapcsolódásom, kötődésem. A narrációs technika, vagy akár a témaválasztás különlegessége mindig is másodlagos volt számomra” – vallotta be Ughy egy interjúban (Kurucz Adrienn: Ughy Szabina: „A magánynak én már sokféle arcát jól megismertem”, WMN, 2023. 10. 17.). A korábban idézett A kézirat főszereplője és a szerző közé több ponton is párhuzam vonható – szerkesztés, versekkel induló pályafutás, tizenhat történetből álló novelláskötet –, illetve az is tudható, hogy a gyerekonkológián szerzett tapasztalatok (Pillangó) is személyesek. Az autofikciós vonások kutatásánál azonban jóval izgalmasabb, ha alaposabban megnézzük ez utóbbiban a betegség verbalizálásának módozatait, mert – még ha nem is szándékoltan hoz játékba különféle elbeszéléstechnikákat – nekem magasan a Pillangó Az átlátszó nő legsokrétűbb szövege.
Eleinte a tizenhárom éves, csontrákkal küzdő lány egyes szám első személyű szólamát követjük, aki többes számra vált, amikor közösséget vállal kórházi társaival („Nem tudom, miért hisznek minket hülyének a felnőttek.” [113.]), ha viszont az elviselhetetlen testi fájdalomról vagy a halálról beszél, eltávolítja magától az élményeket. „Közben elfelejted a mozdulatokat, elköszönsz tőlük, magadtól is, és inkább átváltasz második vagy harmadik személyre” (113.) – reflektál a betegség okozta önelidegenedésre, amely már Ughy 2014-es, Külső protézis című verseskötetében is megjelent: „[p]ercekig nézte, nézte / a meztelen tekintetet, / a test rettentő maszkjátékát, / s ezentúl, ha magára gondolt, / átváltott harmadik személybe” (Harmadik személyben). A megrázó, de mégis gyönyörű, finom líraisággal dolgozó novella gyereknézőpontját felnőtt reflexiók is kiegészítik („Milyen jó, hogy nem tudom még, életem során hányszor tanulok meg újra járni.” [114.]), ahol pedig elfogynak a szavak, segít a költészet. Van itt ugyanis két sor Nemes Nagy Ágnes Lázárjából, míg a zárlat Reményik Sándor Kegyelem című versét idézheti fel bennünk, amelyet a szerző a könyv bemutatóján, a Margó Fesztiválon is megemlített.
A Pillangó és A kézirat kettőse erős befejezése lenne ennek az érzékeny és sokszínű gyűjteménynek, így némileg bosszankodtam, hogy az ezeknél jóval súlytalanabb, mondhatni, banális és terjedelmét illetően is kivételt képező 864 ölelés került Az átlátszó nő végére. Ezzel együtt elvitathatatlan, hogy figyelemre méltó kötettel van dolgunk, amelyhez kiválóan illeszkedik a Szabó Imola Julianna által tervezett izgalmas borító. A tizenhat történetet olvasva végigkísérjük, ahogy ez a buborékfóliával eltakart nőalak a felszínre igyekszik törni, vagy éppen ellenkezőleg: visszavágyik a védelmet jelentő láthatatlanság burkába – de bárhogy is legyen, a felvonultatott élethelyzetekben mindannyian könnyen önmagunkra ismerhetünk.
Ughy Szabina: Az átlátszó nő, Prae Kiadó, 2023.
Hozzászólások