Rusvai Mónika: Kígyók országa
Üdvösen gyarapodik azoknak a magyar spekulatív műveknek a száma, amelyek arra törekszenek, hogy hidat képezzenek magas irodalom („szépirodalom”) és zsánerirodalom között. Egyre kevésbé lehet elmondani, hogy két, egymástól élesen elváló kategóriáról volna szó; sokkal inkább egy skála két végpontjáról. Rusvai Mónika második regénye, gondosan kidolgozott történelmi-gondolati hátterével, illetve a magyar népmesékből (is) merítő mágikus világával és nyelvi megoldásaival a végpontokat összekapcsoló, közöttük mozgó szövegek közé tartozik. El is várható ez egy olyan regénytől, amelyben központi szerepet játszanak a korszakokat és élőlényeket összekötő (vagy éppen közöttük kioldódó) fonalak. Akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben.
Hogy a szövegben mikor van szó konkrétról, és mikor elvontról, azt sokszor nehéz eldönteni, de ez nem ront a minőségén, sőt. Eleve megfordul a hétköznapokból ismerős logika: kezdettől fogva egyértelmű, és többször is kimondódik a regényben az, hogy nem az általunk ismert világ a valós, hanem a többség számára láthatatlan szövedék, illetve a rajta túl található, elvont és örökkévaló erdő, a „világ mögötti világ”. Így voltaképpen az válik konkréttá, ami megfoghatatlan. Akár úgy, hogy halálos betegséggé alakul az ember testében, akár úgy, hogy évtizedeken keresztül életben tart. Adott esetben odáig eljut ez a csere, hogy megkettőződik egy épület képe: amit mindenki láthat és megérinthet, az teljesen ép, ám illuzórikus – míg a valós épületet, melyet csak a mágikus képességű emberek („bűbájosok”) érzékelnek, félig lerombolta egy bombatalálat.
Hogy mennyire az olvasó valóságának része az, amire a mindennapokban megfoghatatlanként szokás gondolni, azt mi sem mutatja jobban, mint a regényben sorra felbukkanó elfedések és elhallgatások. Makacsul öröklődnek egyik nemzedékről a másikra, a közép- és kelet-európai olvasó számára túlságosan is ismerős módon. Elsőként a regény első harmadának háború előtti, nagypolgári világáról derül ki, hogy akkor tud fennmaradni, ha kollektíve hazudik saját magának. A benne élő bűbájosok elsősorban arra használják a mágiájukat, hogy eltüntessék az illúziót zavaró, kényelmetlen emlékeket, azaz gyakorlatilag történelmet hamisítsanak. Különösen fájdalmas, hogy ez az energia nyilvánvalóan akárhány pozitív cselekvésre is felhasználható lenne. Ehelyett tönkreteszi még azoknak az életét is, akik gyakorolják, és csak ideig-óráig tartó elégedettséget (vagy még azt sem) okoz azoknak, akik érdekében a hazugságot létrehozzák és fenntartják. A következő regényszakaszokban sem jár le az illúziók és történelemhamisítások kora. Művelik a társadalmak nagyban, a családok kicsiben. A XXI. században játszódó eseményekben az nyilvánul meg, hogy az élet nyitottabb, szabadabb ugyan, több lehetőséget ad az egyénnek a tehetsége kibontakozására, de még mindig szerves része az elhallgatás, a gondok ki nem mondása, a fájdalmas kérdések eltüntetése. A kilencvenes évek elejének emlékezete éppen úgy eltűnik vagy módosul, mint a korábbi koroké.
Akár 1921-ben, akár 2008-ban, akár a két időszak között járunk, állandó jellegzetesség az, hogy aminek elvontnak kellene lennie, az újra meg újra konkrét tárgyak, lények, betegségek alakját ölti; amit pedig a szereplők a szemükkel látnak, a kezükkel tapintanak, az újra meg újra hamis felszínnek bizonyul. Az egyik szereplő meg is esküszik, hogy ő aztán nem fogja az előző nemzedék kudarcait megismételni, aztán ugyanúgy visszaesik ugyanabba a hibába. Nemcsak azért, mert a tanult minta követése a legegyszerűbb, hanem azért is, mert a környezete még évtizedek után is ugyanebbe az irányba nyomja.
A hétköznapi világban megjelenő bűbájosok a cselekmény idejében nők. (A férfi bűbájosok ugyancsak ebből a világból valók, de a regényidő kezdetére már átkerültek a világ mögötti világba.) A két fő idősík meghatározó nőalakjai egy-egy anya–lánya páros. A XX. század elején Róza és Ida mágiája teszi látványossá azt, ami a nagypolgári világ működéséhez szükséges: az előkelő felszín mögött megbúvó, véget nem érő láthatatlan munkát, többféle értelemben is. Egyfelől abban, amelyikben a kifejezést használni szokás: hogy a család nőtagjai cselédek módjára dolgozva, nagyon kevés pénzből tartják fenn a család életmódját, ezt a munkát pedig mindenki magától értetődőnek tekinti. Ők maguk is – ami nem jelenti, hogy jól éreznék magukat benne. Más kérdés, hogy a férfiak sem lesznek boldogabbak attól, amit kapnak; de nem jönnek rá, hogy min kellene változtatniuk, hiszen a saját elvárásaikat sem fogják fel, vagy tekintik egyáltalán elvárásnak. Másfelől az is egyfajta láthatatlan munka eredménye, hogy a veszekedések, testi fájdalmak, kegyetlenségek nyoma sorra eltűnik a többiek emlékezetéből, és ezen az áron marad fenn a normáknak megfelelő házasság vagy a „harmonikus” szülő–gyerek viszony.
Az ő ábrázolásuk összetettségéhez, kidolgozottságához képest kissé elhalványul a XXI. századi páros, Ilona és Hanga megjelenítése. Erősebben is hozzá lehetett volna kapcsolni őket a kilencvenes évek történelmi hátteréhez; úgy, ahogyan az első páros beleilleszkedett a saját korába. Igaz, az itt is egyértelmű, hogy a mágikus munka még mindig a kellemetlen kérdések (elsősorban a gyász) eltüntetésére való. A hangsúly azon van, ami újat a jelenbeli nemzedék fel tud mutatni: azt, hogy unja az elhallgatásokat, hogy újra meg újra felteszi a már elsüllyesztett kérdéseket, és nagyon nem akarja elfelejteni a válaszokat. Sőt, megpróbálja látványossá tenni a válaszok feldolgozását is, annyira, hogy meg is fordul az anya–lánya viszony, és rendszeresen a lány viselkedik érettebben. Talán nem véletlen, hogy ő viseli azt a nevet, amelyben benne van a „hang” szó. (Egyébként jellemzőek a regényszövegre a gondosan megválasztott, akár beszélő nevek. A Hanga név egyrészt azt jelzi, hogy a botanikus anya melyik virágot kedveli legjobban, másrészt a természethez való kötődést mutatja egy olyan szövegben, amelyben a legerősebben mitikus-mágikus tér egy végtelen erdő.) Nem feltétlenül a lány saját érdeme, hogy nem hagyja a dolgokat kimondatlanul. Oka a cselekményből is következik, de a gondolati háttérből is: őhozzá nem a korábbi nőalakok kötésmágiája, hanem a dolgokat „kinyitó” oldásmágia kapcsolódik.
Különösen jól sikerült írói megoldás, hogy nagyon keveset látunk abból, ahogyan a világháború alatt látványosan traumatizálódik a közösség – a mindenki számára látható erőszak jelen van ugyan, de visszaemlékezésekben –, abból viszont nagyon is sokat, ami a mindennapi életben láthatatlanul, de ugyancsak traumákat okozva folyik. Például a háború előtti időszak mindennapos családon belüli erőszakából, amit még azok sem tekintenek erőszaknak, akiknek az életét megnyomorítja. Nem mintha nem fájna nekik, csak szavaik nincsenek rá, ezért nem is értik még önmagukat sem. Ugyancsak jó ötlet volt látványossá tenni mindkét fő idősíkon azt, hogy a felszín mögött munkálkodás nemcsak annak az életét nehezíti meg, aki műveli. Azét is, akinek a nyugalma érdekében műveli. A nem bűbájos szereplők közül Ida testvére, Lóránt az egyetlen, aki ezt, már felnőttként, megérti. Valószínűleg a (szó szerinti és metaforikus) távlatnak köszönhetően, hiszen ő kerül ki a frontra.
Zárás és nyitás, kötés és oldás a mágia alapfajtái a Kígyók országában. A kötésmágiát csak emberek vagy emberből lett mágikus lények használják. Céljuk a hétköznapi világban leginkább az emlékek eltüntetése, a világ mögötti világba jutva pedig különböző helyeknek az elhatárolása, egymástól való elválasztása is. Így alakítják ki a számukra élhető, viszonylag biztonságos, emberi tereket, de akár önvédelmi fegyverré is tehetik. Velük szemben az oldásmágia gyakorlója kezdetben kizárólag egy mitikus lény, a Fekete Csikó; később, tőle nem függetlenül emberi szereplők is megkapják a lehetőséget. Oldással válik lehetővé, hogy emberi és mitikus tér között átjárás alakuljon ki, és a kettő akár át is alakuljon egymásba.
A kötés egyrészt (sztereo)tipikus női tevékenység. Különösen illik a regény XX. századi nőalakjaihoz. Másrészt – akár ugyanebben a minőségében – könnyen válhat akár a másokkal szembeni agresszió, akár az öngyötrés eszközévé. Az, hogy megkapja ellentétpárját, az oldást, nemcsak lehetőséget teremt másfajta mágikus tevékenységekre, hanem az egész regényszöveget belépteti a népmeséken, néphiedelmeken alapuló fantasyk sorába is. A világ mögötti világ mitikus terének és lényeinek megalkotásához ugyancsak sikeresen használja Rusvai a közép- és kelet-európai hagyományos történeteket: az erdő fái rézből, ezüstből és aranyból vannak, és három sárkány lakja, szintén réz, ezüst és arany, ebben a sorrendben erősödő mágikus képességekkel. Különösen ügyes, ahogyan Fehérlófia története beleíródik a regénycselekménybe, bár a figurának a mágikus-gondolati háttérbe való beleillesztése a többi néphagyománybeli alak megjelenítésénél valamivel gyengébb. Igaz, a regény második felében mindenre magyarázatot kapunk, a teljes képhez azonban a többszöri végigolvasás sem biztos, hogy segítséget nyújt, ez pedig a kaland élvezetének ellenében hathat. Ettől eltekintve a mű kiválóan működik kalandregényként is. Fordulatos cselekménye elsősorban a rejtélyek felbukkanásán és azok megoldásán alapszik, híven a kötés és oldás mintázatához.
Rusvai nemcsak magyar néphagyományokra épít; összekapcsolja azokat a lengyel és az orosz kultúra elemeivel is, annak megfelelően, ahogyan ezeknek a népeknek a történelme is összekapcsolódott az évszázadok során. Nem mindig kellemes körülmények között – ahogyan a mitikus térben és annak lakóinak társaságában sem mindig kellemes az élet. A három sárkányt nem feltétlenül teszi sárkány voltuk szörnyeteggé – abban az értelemben, hogy egyikük sem nevezhető gonosznak –, ettől azonban még tudatos és kemény erőfeszítésre van szükségük ahhoz, hogy semmiben ne legyenek az emberek ártalmára. Erre pedig nem mindegyikük vállalkozik, sőt. Így lesz közülük veszélyes és ijesztő az, amelyik folyamatosan a saját (emberi) múltjának legsúlyosabb sérelmét ismétli úgy, hogy egyúttal minden ismétléskor tovább is adja a sérelmet; vagy az, amelyik nem törődik azzal, ha egy-egy rossz emlék megszüntetésével az emberi identitást is felszámolja. Az előbbi teljes joggal érzi tragikusnak a múltját, de ez nem menti fel mások traumatizálása alól; az utóbbi ugyanúgy teljes joggal tekinti a cselekedeteit gyógyító erejűeknek, de ettől nem lesz kevésbé bántalmazó is egyúttal.
A legveszélyesebb szörnyeteg azonban az a mitikus lény, amelyik nem is látszik annak. Ő is a legfájdalmasabb élményét, első felnőtt cselekedetét teszi örökkévalóvá azért, hogy szakadatlan (amorális) ismétlések, átváltoztatások és gyilkosságok sorával visszakaphassa azt, aki számára a legfontosabb volt. Nem jön rá, hogy ez lehetetlen, hogy a hajdani pillanat pontos megismétlése képtelenség, csak a saját gyászát hosszabbítja vele, viszont közben emlékezetek vesznek el, és családok szakadnak szét. Az ő tere az ősi, láthatatlan, ám nagyon is valós erdő, amelyben az emberszereplők mindig csak betolakodók maradnak, sohasem lesz számukra egészen biztonságos.
A pillanat megkötése, az azonos események hosszas ismétlése többször is felbukkan a regényben; mindig valami kellemetlen, akár ártalmas cselekedethez kapcsolva. Lehet eszköze a büntetésnek, lehet a menekülésnek, lehet az igazsággal való szembenézés hiányának. Legtöbbször az elhallgatáshoz kapcsolódik, ki nem mondott gyászhoz és fájdalomhoz. Soha nem jelent megoldást, sőt, újabb gyászt és fájdalmat eredményez, sőt, akár identitásvesztést is. Ennek ellenében amelyik ember/sárkány meg tud és akar szólalni, az kijuthat az ismétlések és veszteségek láncolatából. Annak az élete kaphat folytatást is, bármilyen értelemben.
Fontos regénynek tartom a Kígyók országát. Azok közé a spekulatív művek közé tartozik, amelyek nem eltávolítanak az olvasó mindennapi valóságától, hanem kifejezik azt. Történelemábrázolása a mágikus realizmussal, természetábrázolása az öko-fantasyvel mutat rokonságot. Határkijelölés, identitáskeresés, nemzedékváltás, az emlékezet megőrzése vagy elvesztése, az illúzióktól való szabadulás lehetőségei, az emberélet fennmaradásának feltételei – olyan alapproblémák ezek, amelyekre nem csak a regények szereplőinek kell megoldást találniuk. A regény egyik legnagyobb érdemének azt látom, hogy bebizonyítja: a felsorolt problémákhoz kapcsolódó kérdéseket és válaszokat – vagy éppen azok hiányát – a fantasy nyelvén is el lehet mondani. Talán hatékonyabban is, mint bármi más módon lehetne.
Rusvai Mónika: Kígyók országa, GABO, 2023.
Hozzászólások