Locker Dávid Beszédkényszer című kötetéről
„köztudott hogy
a reflektálatlan textus nem üdvözül
a reflektált viszont igen”
(Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)
Locker Dávid első verseskötetét olvasva egyre inkább úgy éreztem, a „fiatal irodalom” egyik legfontosabb kordokumentumát tartom a kezemben.[1] Nem tudtam másképp olvasni ezt a költészetet, mint egy jelentést a költői nyelv lehetséges válságáról. Ez talán elsőre túlzásnak tűnhet, főképp egy debütkötet esetében, a következőkben igyekszem kifejteni, miért gondolom ezt a Beszédkényszerről.
Már a Kemény István által jegyzett fülszöveg magas elvárásokat támaszt az olvasóban: „[a versekből] kiderül, hogyan válik egy határon túl született, vidéken felnőtt magyar fiú a 21. században Jézus és Platón valódi tanítványává.”, majd az első két vers (a „Mondani kéne valamit…” kezdetű és a Lectori salutem!) szintén erős, magabiztos költői programot ígérnek.
A nyitó vers mintegy megfogalmazza a kötet tételmondatát: „Mondani kéne valamit / Valamit, ami nem csak szélfútta nyelv, / de nem is az igazmondás otrombasága.” A kötetcímmel együtt értelmezve ez világos beszéd: a költő feladata (sőt kényszerűsége) megszólalni, a kérdés: hogyan? Ennek fényében a kötet nagyszabású kísérletté lényegül át. Kísérlet ez arra, hogy rátaláljon egy olyan költői hangra, amely több mint üres, posztmodern nyelvjáték („doktoranduszok játszótere, ahol intertextusok után kotorásznak”), ennek ellenére kerüli a naivitást, a kamaszos igazmondást, didaktikusságot („mond valamit, […] de nem úgy, / mint egy mozifilm, / aminek tanulságát az anyukák hazafelé / a gyerekeknek magyarázzák”, „nem úgy, mint a kamaszok, / nem olyan megingathatatlanul”).[2] Célja mégis „az igazságról […] mondani valamit”.
Egy ilyen volumenű feladatra vállalkozva jogosan merülhet fel két kérdés: milyen mértékben teljesíti a költő ezt a feladatot, és milyen eszközökkel viszi véghez? Az elsőre még korai lenne választ adni, a másodikra már találhatunk szavakat. Locker költői nyelvének két legfontosabb eleme a végsőkig fokozott tudatosság, a folyamatosan jelen lévő metareflexió és a referencialitás, az életrajziság büszke, már-már dacos vállalása, az alanyi költészet. Ez az egyik legtisztább formájában a következő, olvasót üdvözlő költeményben érhető tetten. A vers beszélője („én, Locker Dávid Mátyás, Szatmárnémeti, 1998. 11. 03.”, később már „prof. dr. hab. Locker Dávid, alanyi költő”) a „laptop túlfelén” ülve arról gondolkodik, milyen lehet a vers olvasója. A „nem lírai!” én sorra veszi a lehetőségeket (az olvasó lehet magyar szakos gólya, negyvenes budai anyuka, vidéki kritikus), miközben szakadatlanul saját magát (és az egész kötetet) értelmezi: „az alanyi költészet se napló”, „a vers orvosi csoda: egyszerre szimptóma és tüneti kezelés”. És bár „ez csak egy szöveg”, bízik abban, hogy a versekben közvetlenül az olvasóval léphet párbeszédbe.
Az első kettő, programadónak mondható költemény után kezdődik a kötet „tulajdonképpeni” tartalma. Egymás után sorjáznak a személyes, kamasz- és fiatal felnőttkori emlékeket felelevenítő szövegek. Ezekből lassacskán kirajzolódik a versek mögött lévő alany: a vidéki, első generációs értelmiségi fiatal, aki belép a fővárosi irodalmi életbe. Ennek megfelelően alakulnak a vershelyzetek. A költeményekben ott vagyunk egy „giccses Duna-parti sétán”, „irodalomóra után”, „tesitermes mikulásbálon”, a beszédhelyzetek gyakran írnak le kocsmázásokat, a kocsmázások közben folytatott vitákat, bulikat, randevúkat, a bölcsész- és irodalmi élet tipikus helyzeteit: „…megtekerem azt a cigit. / Kikérem azt az Unicumot.” (Búvár a parton), „K., / Aki a kritikai baloldal nagy ígérete volt” (Siratóének, pályaív). Az olvasó szeme láttára alakul ki a beszélői identitás, melyet mintha saját dichotómiái építenének föl: hősünk egyszerre vidéki és fővárosi, egyszerre vágyik az értelmiség köreibe és idegenkedik „a Szalontól”, egyszerre megrögzött idealista és az ideák megvalósíthatatlanságán ironizáló, kiábrándult humanista. A Beszédkényszer verseinek nagy része ezeket az ellentéteket mutatja be érzékletesen, tulajdonképpen a lassan felnövő, kiábránduló, de a harmóniát újra megtalálni vágyó alany tapasztalatait elénk tárva. A kötet utolsó verse, A humánértelmiség hazatér az elsőgenerációs értelmiségiek általános élményét írja le: a szülőktől való fokozatos eltávolodást, a szót-nem-értést, és végül a kötelékek újra megtalálását. A megteremtett identitás önkeresését, a kötet verseiben bemutatott zaklatottságot itt nyugvópontra helyezi Locker: „biztos feltűnt nekik, / hogy újra mosolyogni látnak, […] hogy két év után / végre csöndben vagyok, és hogy ez tulajdonképpen / mennyire jó.”
Azonban az identitást és a kötetet felépítő költemények egy idő után sematikussá, kiszámíthatóvá válnak. Kissé parodisztikusnak hat, de jól összefoglalja a vershelyzetek többségét a Diszkrét zsenik kezdősora: „Három részeg huszonéves ül a nappaliban / és az irodalomról beszélget.” Ide kívánkozik Bartók Imrének a Petri Györgyről szóló megállapítása, amely szerint „Petri megmérgezte a kortárs költészetet. […] ezt az alanyiságot, ezeket a pózokat, ezt a konyha-olcsóbor-dohányzás hármasságot nem lehet valami kész adottságként elfogadni és átvenni. […] Így folytatódhat sokszor szinte zavartalanul a »kimegyek-a-gangra-és-elszívok-még-egy-utolsó-cigit« líra, amit, bevallom, elég siralmasnak tartok.”[3] Locker is gyakran esik ebbe a csapdába: a kötet bővelkedik az alkoholgőz és cigarettafüst mellett töltött esték, irodalmi viták beszámolóiban (lásd például az Úri Muri vagy a Forgatás című szövegeket), és Locker formai, poétikai téren sem használ olyan eszköztárat, amely ezt az egyhangúságot feloldaná.
A kötet főhőse tehát az irodalmi lét sűrűjébe belépő alanyi költő. Ez a belépés azonban nem problémamentes: a költői nyelv megalkotásának szándéka nagyrészt a kiábrándulásra adott válaszként értelmezhető. Ezt a kiábrándulást Petri György vagy az írásom elején idézett Orbán Ottó is megénekelte már. Locker szinte ugyanazt fogalmazza meg, amit Petri A minimum művészetétől a művészet minimumáig (A posztmodernről) című versében, vagy Orbán a Vojtina recepcióesztétikájában leír. Tudniillik, hogy a posztmodern, a folyamatos eltávolító reflexió, a tudományoskodás és az elméletközpontúság miatt „az énköltészet kiment a divatból” (Orbán); a történetek helyébe „betűk; végül az üres papír” lépett, „amivel kitörölhetjük a seggünk” (Petri); a „Dekonstruktív Oltáriszolgáktól” (Locker) az állandó reflektáltság kényszerét kapta az irodalom. A Reflexió tőrt ragad című vers mintha egyenesen a Vojtina recepcióesztétikájával állna párbeszédben.
A Beszédkényszer tehát ebben a válsághelyzetben született. Amellett, hogy megalapoz egy erős, személyes költői identitást, a kötet lényegében válságdokumentum, a tünetek (az irodalmon, a költészeten belüli problémák) regisztrálása, kommunikálása. Ezzel Locker debütkötete tulajdonképpen nincs egyedül. A kortárs líra legfiatalabb (1995 után született) szerzőinek első kötetei nagyon hasonló problémákat, az „irodalmi lét működésképtelenségét”[4] teszik kitüntetett témává. A két legjobb példa talán Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány (a továbbiakban: KBI) című kötete és Rékai Anett Én nem ilyennek képzeltem az irodalmat című ciklusa a Menetiránynak háttal kötetből. Ezek mindegyikében megfigyelhető egyfajta „radikális transzparencia”,[5] a költői hang folyamatos metareflektivitása, emellett jellemző rájuk az irodalmon belüliség: Vida, Locker vagy Rékai amellett, hogy mindhárman erősen építenek a saját gyerek- és kamaszkori élményeikre,[6] verseikben az irodalmi-kulturális életbe való belépés és annak minden gyakran vagy kevésbé gyakran tárgyalt eseménye, közismert vagy kevésbé közismert, vélt vagy valós problémái kerülnek előtérbe. A beszélők gyakran tudatosítják, rögzítik saját beszélői pozíciójukat, egyértelművé teszik a költői tevékenységük körülményeit. Néhány példa Vida Kamilla kötetéből: „Ez a vers az ELTE támogatásával készül, / pontosabban a vers megírása közben az ELTE Ösztöndíjbizottságának határozata értelmében havi 30 ezer forint juttatásban részesülök.” (A gép pihen), „Egyébként nem kellett volna előre inni a medve bőrére, / az előző szöveget ugyanis még / az eredményhirdetés előtt írtam, / és nem kaptam meg végül az ELTE ösztöndíját.” (Móricz Zsigmond)[7], „azt szerettem volna, ha a verseskötetem borítóján egy lány fotója szerepel.” (csigaház). Rékai Anett kötetében már az egyik cikluscím is értelmezhető a kortárs költészet állapota vagy az irodalmi közeg felé tett gesztusként: Én nem ilyennek képzeltem a költészetet. Ez is számos önreflektív szöveget tartalmaz: „Szerettem volna egyszer egy balatoni verset írni.” (Balaton), „Művészetből mesterség, / önkifejezésből piacképes szerzői porfil. / Ellenőrzött minőség, hazai termék.” (Még). Rékainál a tudatosság egy erősebb feminista hangütéssel párosul, melynek leghatározottabb megnyilvánulása a Ha női író vagy című vers: „Komoly arccal hallgatod / a „Nők és irodalom” című / kerekasztal-beszélgetést. / Diagramokat és táblázatokat mutogatnak arról, / milyen arányban oszlanak meg / a férfiak és a nők a szakmában, mennyivel több férfi publikál folyóiratokban, mennyivel több kritikát írnak ők, és mennyivel több kritikát írnak róluk, mennyivel több díjat, ösztöndíjat nyernek.”
Locker és fentebb említett kortársainak költői nyelvére is jellemző egyfajta radikális hétköznapiság és depoetizáltság, a fogalmazás konkrétsága. A kötetlen, élőbeszédszerű forma megkönnyíti a versek befogadását, viszont a témák már ez ellen dolgoznak: mintha a Beszédkényszer szerzője (és fent említett két kortársa) letett volna abbéli céljáról, hogy a nem-irodalmár olvasók érdeklődését is felkeltse. Úgy tűnik, a lírikusoknak ez a köre nem nagyon szeretné megszólítani az irodalmon kívül közönséget, és ennek tudatában is van.
Vajon tényleg válságban lenne a költői nyelv? Személyes véleményem az, hogy csak annyira van válságban, amennyire korábban is, tudniillik az íróknak mindig is gondot okozott az írás,[8] viszont úgy vélem, szokatlan, újszerű jelenség ennyire nyíltan, bármiféle poetizáltság vagy metaforizáció nélkül az irodalmi közeg, az irodalmi (köz)élet problémáiról versekben tudósítani. Petri György vagy Orbán Ottó persze már érzékelték a „válságot” – mint bemutattam, írtak is róla –, ám nem emelték központi kérdéssé művészetükben, hanem saját hangot, költői stratégiát dolgoztak ki. Számomra Lockernél (és Vidánál, Rékainál szintén) úgy tűnik, ennek az egyéni nyelvnek a megalkotása egyelőre elmarad. A válságról való beszéd nem oldja meg a válságot, csak újabb szintjét termeli ki a reflexiónak. Azt hiszem, ennek az igazi költői kihívásnak a megoldása – a saját költői identitáson kívül az önálló nyelv, megszólalásmód megalkotása – még várat magára a jelen írásban tárgyalt elsőkötetes szerző(k)nél. Ez lenne szükséges ahhoz, hogy a problémák rögzítésén túllépve, az irodalmi berkeken kívül és hosszabb időtávon is érvényes költészet születhessen. Hogy ne csak kényszer legyen a költői beszéd.
Locker Dávid: Beszédkényszer,Prae, Budapest, 2024, 120 oldal
[1] Persze nem a teljes fiatal irodalmat értem ezen. Az itt megfogalmazott állítások a kortárs líra egy bizonyos szeletére tekintendők érvényesnek.
[2] Mintha a beszélő ezzel a kortárs világ- és magyar irodalomban megjelenő, és divatosnak, elismertnek számító „új őszinteséget” is elutasítaná. Erről lásd: Sári B. László: „A posztmodern után: A kortárs amerikai irodalom dilemmái” Helikon 59, 3. sz. (2018): 249–267, 250–251. Melhardt Gergő Térey János műveivel hozza összefüggésbe az „új őszinteséget”: A posztmodern alternatívái: a Térey-példa. A referencialitás kérdései Térey János verses regényeiben. Literatura 46, 2. sz. (2020): 184–195. Az persze kérdéses, mennyire alkalmazható a lírára az alapvetően prózairodalomra használt fogalom.
[3] https://litera.hu/magazin/interju/bartok-imre-petri-megmergezte-a-kortars-kolteszetet.html
[4] Ismét Bartók Imrét idézem, aki használja ezt a kifejezést Kemény Lili Nem című regényéről írt kritikájában. https://litera.hu/magazin/kritika/a-tekozlo-hazater.html Úgy látom, bár líra és próza különböző terület, a „válság” jelen van mindkettőben. Nem véletlen, hogy a Nem körül kialakult vitában is előkerült az irodalmi közeg működése, belterjessége, önmagára fókuszáltsága.
[5] Fenyő Dániel: Radikális transzparencia https://litera.hu/magazin/kritika/radikalis-transzparencia.html
[6] Erről a recepció is beszámol: „a fiatal költők leginkább gyerekkori élettapasztalataikról tudnak a leghitelesebben számot adni.” (Visy Beatrix: Női kvóta. https://www.es.hu/cikk/2024-05-17/visy-beatrix/noi-kvota.html ), „a versek jó része gyerek- és tinédzserkorra való visszaemlékezések, amelyek billegnek a gyermeki tudatlanság, sejtelem és az erre visszatekintő kritikai reflexió között.” (https://litera.hu/magazin/kritika/radikalis-transzparencia.html)
[7] A KBI kritkusa, Fenyő Dániel ezt Purosz Leonidasz Egy férfi sosem hagyja félbe című kötetében található Jegyzet című szöveggel veti össze: „Mindig marad mondanivaló. / A Móricz Zsigmond ösztöndíjat végül / nem kaptam meg a regényre, / ahogy erre a könyvre sem.”
[8] vö. Esterházy idézi Thomas Mann-t.
Hozzászólások