Szinvai Dániel: Párhuzam
A párhuzamos egyeneseket érintő legvitatottabb kérdéssel – ti. hogy találkoznak-e a végtelenben – elsősorban matematikai problémaként találkozunk, többnyire az iskolában. Ám nem nehéz belátni, hogy a kérdésnek világnézeti tétje van, és mint ilyen, a humántudományokat is visszatérően foglalkoztatja. Karinthy Mennyei Riport című regényének befejező fejezetében ezt olvashatjuk: „Itt, közvetlenül mellettem, szaladnak össze a sokat vitatott párhuzamos vonalak. Ebből tudom, hogy a Végtelenben vagyok. De közben, míg ezt mondom, egy Edison nevű Tétel odafutott és szétválasztotta őket. A megoldás nagyon egyszerű. Kant közli velem, hogy ezek a vonalak, szögek, mértani és matematikai kategóriák konvenciók csak: az emberi értelem teremtette és alkotta őket olyannak, amilyennek neki tetszett, ha akarom, találkoznak, ha akarom, nem találkoznak.”[1] Szinvai Dániel párhuzam című kötete pedig felkínálja ezt a találkozást.
A párhuzam cím játékba hozza a szó különböző jelentéseit, vagyis az említett párhuzamosságot, valamint a hasonlóságot, ami szerkezetileg és vizuálisan egyaránt meghatározó a kötet egésze szempontjából. A képeskönyv felépítése rendhagyó, ugyanis mindkét irányból lapozható, ennek megfelelően két történet bontakozik ki, amelyek középen összeérnek. Strukturálisan megvalósul tehát a tétel: a párhuzamosok találkoznak. Ezt a szöveg ki is mondja, épp a kötet mértani közepe (a találkozás) előtti oldalon olvasható: „te vagy Ariadné / tudom / fonalad a másik vonal / két ejtőernyős, ha összekapaszkodik / a végtelenben, te és én találkozunk / se tér, se idő / csak két apró pont a semmiben / visszanézek, mielőtt landolunk / látom magam, ahogy feléd tartok”.[2] Ahogy az idézetből kitűnik, tipográfiailag is létrejön a párhuzamosság, amely különböző olvasásmódokat tesz lehetővé – az olvasóra bízva így a találkozás létrejöttét. A megszokott módon balra zárt sorok mellett ugyanis a kurzivált, jobbra zárt részek döntési helyzet elé állítják a befogadót. A tekintete haladhat végig a két párhuzamosan futó szövegegység egyikén (vagyis a tipográfiailag azonos sorokat összeolvasva), illetve folyamatosan, az összes sort egyetlen egységként kezelve – megteremtve ezzel a párhuzamosok találkozását. Ennek természetesen előfeltétele, hogy a szöveg mindhárom verzióban működjön, amit a lazán kapcsolódó, erősen asszociatív szerkesztés tesz lehetővé. Vizuálisan szintén a párhuzamosok dominálnak, akár a perspektíváról, akár a technikáról van szó – ez utóbbi az ecset sörtéje nyomán látható vagy a ceruzával egymás mellé húzott vonalak formájában van jelen. Ezek a párhuzamos egyenesek azonban nem egyszer merőlegesek egymásra, nem csupán metszéspontokat, hanem keretet teremtenek, kijelölve a teret, irányítva a tekintet. A vonalak pedig olykor tengelyként funkcionálnak, és a tükröződés, a szimmetria eszközévé válnak – ennek leglátványosabb példája a kötet fordulópontja, ahol a két szál összeér.
A két történet különböző elbeszélőkhöz köthető, ami elsősorban a kép (az egyik irányból a borítón egy lány szerepel, a másikból egy fiú) és bizonyos tartalmi elemek (mindkét szöveg az „[és] ez vagyok én” mondattal kezdődik, ahol a mutató névmás a képen látható személyre vonatkozik) alapján derül ki – modalitásában, stílusában nem különül el lényegesen a két narrátori hang. Sőt, a szerkezetileg és olykor mondatszinten ismétlődő elemek révén éppen a kettő közti hasonlóság válik látványossá, ami szinte szükségszerűvé teszi a találkozásukat. Az énre való rámutatást az apa, majd az anya bemutatása követi, hiszen ők jelentik a kiindulópontot: „ha egy ponton visszanézek / hosszú záridővel egymásra fényképezve / látom magam, ahogy e pont felé tartok / mint reneszánsz képeken minden vonal / a párhuzamosok / a végtelenben találkoznak / az egyik vonal én vagyok / megszülettem, sötétből a fénybe / apám és anyám metszete”. A fiú történetének nyitósorai előrevetítik a kötetet átszövő kulturális utalásokat (fotó- és művészettörténet, matematika, a fény szimbolikája) – csak hogy a felvilágosodás kedvelt, a szövegben is használt fénymetaforája („a fény a megismerés / vagy az eszköze legalább”) mellett bevonjam a (tudás)háló képzetét. A gazdag utalásrendszer (amely az európai kultúrkincsből a platóni barlanghasonlattól Shakespeare-en át a barokk oltárig szinte mindent felvonultat) azonban nem minden esetben szervesül, olykor zsúfolttá, terheltté teszi a szöveget. Ahogyan például a fentebb jelzett idézetben az elbeszélő egyszerre láttatja magát pontszerűen, illetve használja magára a vonal- és a metszet-metaforát.
A különböző azonosítások azonban nemcsak a kulturális kódok gazdag és olykor túlburjánzó használatát jelentik, hanem ezeken keresztül képződnek meg és íródnak szét a karakterek: „apa […] / ő egy legenda […] / egy megnyúlt Doors-kazetta”; „apám sziluett, szembe a nappal, háttal nekem”; „apa Edison / […] apa Daidalosz”; „nem apa többé / valaki más / egy kalap / egy ballonkabát”; „anya Marilyn Monroe”; „Hamlet vagyok”; „Ikarosz vagyok”; „Thészeusz vagyok”. Különösen az apa alakjánál válik döntővé ez az eljárás, ugyanis mindkét történetben inkább a hiánya sejlik fel, az ismeretlent pedig szükségszerűen az ismert, metonimikus jelölőkkel írja le a narrátor. Az apa többnyire a fénnyel kapcsolódik össze – szövegesen és vizuálisan egyaránt –, a fény felé tör, ám éppen emiatt a család számára inkább árnyként van jelen: „apa keze / szökkenő nyúl / árnyjáték / ahogy a fény útjába áll”. A következő, szöveg nélküli oldalon a falon látható óriási árnyéknyúl egyre félelmetesebbé, fenyegetőbbé válik. A lány történetében az éjszakai erdőben veszítjük el az apát, legalábbis ezt sugallja az autó elé ugró szarvas képe, majd a felülnézetből látható, fának ütközött kocsi, amelyhez a következő sorok társulnak: „a nap lebukik / a föld túloldalán halad tovább / nem látszik egyáltalán / minden sötétben marad”. Ezek egyébként talán a kötet legerősebb oldalpárjai közé tartoznak, noha nehéz ilyen megkülönböztetéseket tenni, mert vizuálisan rendkívül kimunkált és izgalmas az egész kiadvány – technikailag és texturálisan változatos, különböző perspektívákkal dolgozik, az erős kontrasztok feszültséget és dinamikát adnak a képeknek, jó ritmusban váltják egymást a grafikák, festmények, illetve ezek kombinációi.
Az azonosítások leginkább a fiú szólamában dominálnak, ez pedig összefügg az átváltozással, a színházzal, a különböző szerepekben való létezéssel. Főként a képekből rajzolódik ki a színészi pálya, vagy legalábbis egy előadás estéje (öltöző, álarcok, színpad, backtage, előadás utáni sörözés), amelyhez a narrátor reflektorfénybe való kilépése és az önmegmutatás, az önfelvállalás társul – paradox módon éppen azáltal, hogy valaki másnak a bőrébe bújik. Ennek kezdőpontjaként egy körbevilágított színházi sminktükör előtt áll csípőre tett kézzel, a lapon olvasható sorokat pedig belső monológként vagy a tükör előtt önmagának hangosan kimondott szavakként is olvashatjuk: „itt és most / én állok a fényben / Ikarosz vagyok / vonz a fény / szárnyakat ácsolok / és ugrom”. A jelenet képileg és szövegesen is egyfajta átfordítása, felülírása a – családi és a kollektív – múltnak, amelyet nagyon erősen kijelöl az itt és most (szemben a családi konfliktusokat, bántalmazást jelző sötétséggel, „ott nincs / se tér / se idő”) határozottsága. A képen látható figura eltökéltséget sugároz, aki kész a(z önmagával való) szembenézésre, és noha ugyanúgy sziluettként látjuk, ahogyan ő egykor az apját, a szülői mintával ellentétben kilép a fénybe, és láthatóvá válik. Ennek sikere pedig az olvasásmódtól függően eltérhet, hiszen ha csak a balra zárt sorokat olvassuk, akkor a végkifejlet (felemelkedés vagy zuhanás) eldöntetlen marad, míg a jobbra zárt, illetve a minden sort összeolvasó verzióban az alvilág helyébe egy reményteli jövő lép.
Ahogyan a családi minták átíródnak („anya / nem szeret tükörbe nézni / az árnyékokat látja csak / a tükörre haragszik / azért, aki ő maga”), úgy az allúzióként megjelenő Daidalosz és Ikarosz-történet is, hiszen hiába következik be képileg és szövegesen egyaránt a zuhanás, ez itt nem jelent pusztulást, a mélységből való felemelkedés teszi lehetővé a szabad szárnyalást. A mértékletesség példázataként is értelmezhető mítosz (ha túl alacsonyan szállsz, a tenger habjai ragadnak el, ha túl magasan, akkor a Nap olvasztja meg a tollakat összetartó viaszt) ebben a verzióban inkább a szélsőségek bejárását mutatja meg – ahogyan képileg az erős kontrasztok is ezt fejezik ki –, amelynek során az ember rátalálhat a saját útjára.
A két történet találkozási pontjai közé tartozik a színház, illetve a hozzá kapcsolódó alkotás, teremtés („mire jó egy üres doboz / engem a játék érdekel, és benne a színész / a négy fal csak díszlet”). Ez vizuálisan ott mutatkozik meg leginkább, amikor a lány a metróhoz vezető mozgólépcsőn áll, valamivel előtte pedig egy fiú látható, szamárálarccal a kezében – ez a maszk többször is feltűnik a könyv másik egységében. A képen elrejtett geget tovább erősíti a szöveg, amelyben így megmutatkozik a kötet lírai hangulatára egyébként nem jellemző – ám abból nem is kikülönülő – humor: „mennyi maszk, és hány arc alatta, mennyi szerep / elejétől a végéig / utazás a magasba és a mélybe / egy csúcspont minden pillanat”. A kép és az idézett rész kölcsönhatásában mindkét mediális egység más dimenzióba kerül: miközben a kép viszonylatában megmutatkozik a szöveg – máskülönben talán nem is érvényesülő – humora (a szerepek, maszkok, a magasság és mélység metaforikusan használt, patetikusan ható fogalmainak konkrét élethelyzethez kapcsolásával, amelyben a mozgólépcső ereszkedése jelenti a minden pillanattal egyre alacsonyabban lévő, ám aktuális csúcspontot), addig a szöveg felerősíti a kép perspektívájából fakadó mélységet (az alászállás képzetével szinte mitikus távlatot nyit meg).
Egy másik közös pont a felnövekedés, a szülőkről való leválás, a fiatal felnőtt lét mindvégig jelenlévő nehézségei – ezt a szempontot az eddig megjelent recenziók alaposan körüljárták.[3] Lényeges továbbá, hogy nemcsak a két narrátor válik felnőtté, hanem az olvasó is, amennyiben a kötet által felkínált szabadságot és döntési lehetőségeket elfogadva szinte egyenrangú játszó- és alkotótárssá válik. Az erős atmoszférát teremtő képek és szöveg különböző irányokat nyitnak meg, a hangulatok és érzések felmutatásával ösztönzik a saját történet és értelmezés kialakítását, a könyv választási lehetőséget ad az olvasás irányát illetően, felnőttként kezelve a befogadót.
A lány történetében különösen erős a metanarráció, amely az (én)elbeszélő pozíciójával összefüggésben magára a könyvtárgyra is irányul. A szennycímoldalon[4] egy nyitott könyv látható, amelynek örvényébe éppen belezuhan egy lány (erőteljesen felidézve ezzel az Aliz Csodaországban nyitányát), alatta pedig a szöveg: „ez egy könyv”. A címlapon pedig a szokásos adatok mellett szintén a lány szerepel fehér háttér előtt, csodálkozó arckifejezéssel, és az „amibe belefirkáltam magam” sorral. Majd – ahonnan voltaképp hagyományosan a történet kezdetét számítjuk – így folytatódik: „és ez vagyok én, ahogy a könyvet olvasom”. Mellette pedig egy lány a takaró alatt zseblámpafénynél olvas egy könyvet. Így tehát kezdettől jelen van önmaga olvasása, illetve önmaga (meg)teremtése, amely ebben az esetben is az apával („apa / […] egy dobozban”) és az anyával kezdődik, majd önálló alkotássá válik: „most én alkotom a világot, lessen valaki más / ezen a ponton a történet körbeér / a fény, a forma, a szín, a tér / most miniatűr világ, ahol én vagyok az isten”. A teremtés itt még a képen látható makettel kapcsolódik össze (illetve a felsejlő művészeti tanulmányokkal), néhány oldallal később viszont már a saját művészi pálya és az otthon kialakításában teljesedik ki („berendezek magamnak / egy fénylő dobozt”).
A koncepció egyik legnagyobb kihívása – amit nem is sikerült maradéktalanul megoldani –, hogy miközben a könyv igyekszik érzékeltetni az életút kilengéseit, szélsőségeit, közben mégis a párhuzamos egyenesek találkozásának determinisztikussága hatja át. Az eddig felsorolt példákon túl az élet mint labirintus („apa Daidalosz / ő tervezte a labirintust”; „fura labirintus az élet”) képe hivatott érzékeltetni a kacskaringókat, azonban a korábban is idézett sorokból („ha egy ponton visszanézek / hosszú záridővel egymásra fényképezve / látom magam, ahogy e pont felé tartok / mint reneszánsz képeken minden vonal / a párhuzamosok / a végtelenben találkoznak”; „te vagy Ariadné / tudom / fonalad a másik vonal / két ejtőernyős, ha összekapaszkodik / a végtelenben, te és én találkozunk / se tér, se idő / csak két apró pont a semmiben / visszanézek, mielőtt landolunk / látom magam, ahogy feléd tartok”) inkább valamiféle egyenesvonalú, egyirányú mozgás érezhető ki. A lány szólamában erősebben megjelenik a kiszámíthatatlanság, irányíthatatlanág, leginkább az alkotói folyamatnak és magának a műnek (jelen esetben a könyvnek) az önreflexiójaként: „a papíron kanyargó vonal saját életre kel / nem látom, mivé lesz / hogy mit látnak belőle, nem tudom”. És amennyiben ezt a kötet fogadtatására irányuló kérdésként fogjuk fel, úgy jelen írás egy lehetséges válasz erre, amelynek a konklúziójaként kimondható – visszautalva a Karinthytól idézett részletre –, hogy mindenképp érdemes a párhuzammal való találkozás mellett dönteni.
Szinvai Dániel: Párhuzam, Csimota, 2024.
[1] Karinthy Frigyes: Mennyei Riport https://mek.oszk.hu/06800/06813/06813.htm (Letöltés ideje: 2024. augusztus 15.)
[2] A könyv oldalszámozás nélküli.
[3] Ld. Varga Lili: Párhuzam veled, velem, mindenkivel – Szinvai Dániel: Párhuzam, Prae.hu, 2024. 05. 30. https://www.prae.hu/article/13909-parhuzam-veled-velem-mindenkivel/ (Letöltés ideje: 2024. 08. 25.); Both Gabi: Ezt a könyvet bármilyen irányból olvashatod, mindenképpen összeáll! Mesecentrum, 2024. 06. 17. https://mesecentrum.hu/konyvajanlok/ezt-a-konyvet-barmelyik-iranybol-olvashatod-mindenkeppen-osszeall.html (Letöltés ideje: 2024. 08. 25.)
[4] A szennycímoldal a fiú történetében is jelentéses, ezt Ozsváth Eszter részletesen is bemutatta recenziójában. Ozsváth Eszter: Ember-szférák zenéje – Szinvai Dániel Párhuzam című képeskönyvéről, Kortárs Online, 2024. 08. 17. https://kortarsonline.hu/aktual/szinvai-daniel-parhuzam-kritika.html (Letöltés ideje: 2024. 08. 25.)
(A fotók és illusztrációk a szinvaidaniel.hu oldalról származnak.)
Hozzászólások