Összhangzat

Sirokai Mátyás: Hangszerek egy távoli kézben

Sirokai Mátyás új kötetétnek rejtjeles címe számos kérdést és lehetséges megfejtést előirányoz. A versek, illetve az alcím (Versmontázsok egy regénytrilógiából) és a (megfontoltan késleltetett) kötet végi szerzői jegyzet tükrében önnön megalkotottságára reflektáló választásként is olvasható. A hangforrást felfedi a kötet: Bartók Imre – alkotói szemmel nézve egyértelműen inspirálónak bizonyuló – három regénye
(A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve) szövegmatériaként a talált tárgy funkcióját tölti be; a versek kizárólag a talált trilógiadarabokból állnak össze. Ha efelől pillantunk a címre, akkor a hang és betű, a dallam- és mondatvezetés közötti analógia könnyedén felállítható, a hangszerek megfeleltethetők a regénytrilógiából vett szókészlet elemeinek. De ki a megszólaltató?

Hivatkozni a szellemi-művészi érdemtulajdonítás megtételén túl azért is szimpatikus gesztus, mert ezáltal az adott kötet kiterjesztéseként előképek hálózatában, kapcsolódó szövegekben bolyonghatunk. Más írások megmutatása Sirokaitól nem karakteridegen: a Hangszerek egy távoli kézben szerzőt bemutató fülszövege a legfontosabb adatok mellett „válogatott irodalmi blogjait” is listázza. A szubjektív antológiává szerveződő versmegosztás-gyűjtemények, melyek olyan közösségi felületeken érhetők el, mint a Tumblr vagy az Instagram, egyrészt mások elismerését, másrészt a saját ízlés közvetítését és rögzítését, harmadrészt az olvasás örömében osztozást teszik lehetővé. Az irodalmi közösségiség ezúttal nyomtatásban is megvalósul (néhány, a Bartók–Sirokai-szerzőpáros nevével fémjelzett print folyóiratközlés után) a Bartók-trilógia mixtapelésével.

Felmerül azonban a kérdés a montázstechnika működőképességét, a trilógiadarabok poétikai teherbírását illetően. Sorok vagy akár hosszabb részletek kiragadása immár a Hangszerek… verseiből megfontolásra ad okot, mégsem kizárólag Sirokai esztétikai preferenciáiról árulkodnak az akár kifejezetten rövid idézetek. Az eredeti szöveghelyek feltárása, a prózai és lírai kontextus összevetése helyett a figyelmem a montázsok önműködése, a „felső szólam” felé fordult, a versek kikérdezésére összpontosult. Az érdeklődő, kontemplatív attitűd a szövegek modalitásában is tetten érhető, meghatározó az interrogatív mondatok jelenléte, a kifürkészhetetlenség és a magyarázatnélküliség. „De mi lehet egyáltalán a kérdés, / amire az a válasz, ami a kérdés volt?” (Kérdés és válasz) A verseskötet kíváncsiságra hangol, válaszolnia és döntenie viszont az akkordokra fülelő olvasónak kell.

Négy ciklusba szerveződnek a Hangszerek… versei. Mind az elnevezések (Az emberi arc, Sötét evolúció, Kóborok, A gömb alakú könyv) által érzékeltetett szerkezet (az egyénitől a kollektív irányába haladás), mind a verscsoportokon belüli szerialitás (az elrendezés mögötti motiváció), mind a tipográfiai hullámmozgás (vagyis a feltűnően szép tördelés) a precíz kötetformálás eredménye. A nyitó- és záróvers esetében megkerülhetetlennek bizonyul az olvasásfolyamatra történő reflexió, a szövegvilágba való be- és kilépés határtapasztalata. Arcfelismeréssel azonosítunk és azonosítanak bennünket. Az emberi arc című ciklus első szövegében a vonások kisilabizálásának lehetetlensége az irodalom és a befogadói tapasztalat változékonyságával, folyamatos hullámzásával, a kiismerhetetlenséggel szembesít: „hogy aztán a tajtékból változékony arcok / váljanak felismerhetővé, // majd tűnjenek el ismét, / mintha ott sem lettek volna”. A Ki néz vissza rátok? címe és a kérdést megismétlő utolsó verssor önvizsgálatra invitál, ugyanakkor példamutató e tekintetben: a Hangszerek… számos verse úgy éri el komplexitását, hogy az ingergazdag, emberi szemmel nem felfogható (mikroszkopikus vagy monumentális) képekkel operáló líranyelv a saját megalkotottságáról éberen szól. A kötetzáró Az első felejtés is ezt teszi, amennyiben az emlékezetből törlés a kötetre irányul. Körkörösség áll elő, a végtelenített ismétlődésben a felejtés – mivel a tapasztalat teljes eltűnéséről van szó – mindig érthető első alkalomként. A címválasztás és elhelyezés ebből a szempontból már-már túl tökéletes.

A kötet címadó versében szintén a vonások határozatlansága és változékonysága, az archoz fűződő viszony sokfélesége jelenik meg: arcokat hordunk, váltogatunk, adunk és kapunk. Míg az igehasználat (kölcsön kap, jut, lecserél, rendel, készít, megtervez, elveszít) a felhatalmazástól az önrendelkezésig és a megsemmisülés opciójáig visz, a második strófa az önálló mozgástér és a megszerezhető ismeretösszesség határaira mutat rá. („Nincs róla világos fogalmunk, de mindannyian sejtjük, / hogy pusztán hangszerként adattunk egy távoli kézbe. / Ha minden szó a helyén van, minek kellenek egyáltalán szavak? // Az ember igazán csak kilélegezni képes.”) Az okok és célok felőli bizonytalanságban, elhallgatás esetén is folyamatos marad a levegővétel, amelynek szintén különböző jelentéseket tulajdoníthatunk: ahogy a szapora légzésnek, a mély sóhajnak is közlésértéke van, kilégzéskor valami véget ér (a vers is ezzel zárul). A levegő áramlása az élet, egyben a beszéd és a zene alapfeltétele, a vers minimuma.

Az ismétlés eljárása amellett, hogy meghatározza a versek hangzásvilágát és ritmikáját, azok jelentésösszefüggéseihez igazodik. A Hány emelet egymás alá rendezett kérdéssora a felfelé (olvasás közben a lefelé) haladást teszi láthatóvá, a vertikális monotonitást és a véget érni nem akaró, belső munkaként is azonosítható lépések megtételét. („Hány emelet még a szánalom hófödte csúcsáig? / Hány emelet fölfelé? / Hány lépcső még a vigasztalás napkorongjáig? / Hány lépcsőfok az ég korgó gyomráig? / Hány emelet a megbánás varázstölgyéig?”) Gondolatritmusok és mantrák mellett az ismétlés egy másik változata a kötetben a periodikus visszatérés. Az Eredet első két sora a következő versszakban megismétlődik, viszont minimálisan módosult alakban, és nem egymás után. Az induló gondolat („Nincs eredet, csak ismétlés”) éppen az origó tagadását, míg a második egység első sora („Nincs eredet, vagyis nincsen folytatás sem.”) a reprodukció és a narratívajelleg el nem ismerését szemlélteti, amivel önmaga ellenében hat, hiszen a vers elkezdődik és folytatódik.

Milyen entitások jöhetnek létre, milyen alternatív módokon gondolkodhatunk organizmusokról? A második ciklus versei közül a Kőzetrétegek egyike a tájtest és a testtáj egybeérését megmutatóknak, a Második evolúció pedig az emberétől eltérő síkon fejlődő lények kiszámíthatatlan születését jeleníti meg. Sirokai előző köteteiben is kísérletezett az evolúciós lépcsőfokok és a földi ökoszisztéma reprezentációjának lehetőségeivel, a növényi, állati, emberi sajátosságok poétikai egybejátszásával.
Az animális dimenzió a 2020-as Lomboldalhoz képest látszólag jobban érvényesül az új kötetben, a megnevezett állatok (dromedár, zsiráf, kócsag, bálna, bivaly stb.) viszont nem kapnak többletjelentést, nem építenek motívumhálózatot; díszletszerűek maradnak, egyek a földi működés élő és élettelen résztvevői közül. Ebben is kiválóan észlelhető a kísérlet az emberi perspektíva kiíródására.

Természetes és mesterséges együttese leginkább a terek és a szervezet párhuzamaiban mutatkozik meg. „Az önanalízis / mindig egy rendkívüli / térélménnyel veszi kezdetét.” (Sztalaktitok) „Tizenkét hektárnyi” agy, sejtek alkotta templom, a Nemzetközi Űrállomás vigyázó tekintete és a tágas kozmosz karakterei alakítják a közelítés és távolítás dinamikáját. A gótika álma az építészeti stílust emeli címébe (valamint a gótikus regények színtereit is megidézheti), miközben a bomlás és keletkezés párhuzamos folyamatában újraírja a látvány tárgyát képző felületeket: „A delfintetemekből kiváló / mikroorganizmusok és a sziklákon / növekvő moha sajátos szimbiózisa / egyfajta szupermohát hoz létre, / amely sűrű rétegekben fonja körbe / a torony meredek oldalait.” Így szövődnek össze a regénydarabok verssorokká, amelyek mind a soráthajlások, mind a strófatagolás, mind a szövegtestformák révén vezetik a tekintetet.

A versek nemcsak a beljebb vagy még beljebb kezdéssel játszanak, a sortörés is mindvégig motivált amellett, hogy a formatartás tűnik a primer sorrendező szempontnak. A szimmetrikus megjelenés és az elválasztás adta jelentésteremtés/jelentéserősítés mégis képes egyszerre érvényesülni. Pauzák tartalomhoz hangolt példái közé tartozik a kötetindító szöveg: „Hunyjátok le a szemeteket, / és nézzetek a sötétbe! // Ki néz vissza rátok?” A strófatörés itt éppen egy szemlehunyásnyi. A megszakítottság, a töredezettség hasonlóképpen a tartalomépítés lehetőségfeltétele a Rések című versben. Pillanatképekként is érthető szavak bukkannak fel a szövegben, a közvetítés vágyának kifejezésre juttatását követően: „Várva egy soha el nem jövő pillanatot, amikor / elmesélheti mindazt, amit látott. Kakukkfű. // Páfrány.”
A növénykatalógus folytatódik, de az elemek közé ékelődve, a résben ott találjuk a növekedés gátlásáról és a rejtőzködésről szóló gondolatszálat, „bozontos / hajtások, száradó gallyacskák, napraforgók, / nefelejcsek és őszikék / tagolatlan muzsikájában”. Szintén illusztratív példa a Kóborok című ciklus nyitóverse: „A Hold árnyékos oldalának porába / egy üstökös sugárszele egyetlen / pillanatra beleírt egy, az emberek / számára is értelmes szót. Érintéshiány.” A Szomszédos világok az érintéshiányt többféle módon prezentálja, hiszen a tovatűnő szó önálló mondatot alkot, nem érintkezik mással, ráadásul versszakhatáron szerepel. A feliratfunkció az utolsó ciklus A látomások végén című szövegében is koncepcióalakító, az üzenetjelleggel bíró mondatok („»Testvéreid többé már nem a lélegzet foglyai. Ideje sietned.«”) beleíródnak a textusba. A leírás alapján ugyan illékony a betűsor („örökké változó”), az idézőjelek között megmarad. A hozzá tartozó olvashatatlan szignó pedig, amiről a bentebb kezdett zárósor tudósít, a megfejthetetlenségről biztosít bennünket.

Ha elhangzik az utasítás, hogy ne vegyük észre testünk működését, például ne törődjünk a pislogással, amiről egyébként rendszerint megfeledkezünk, természetesen másra sem fogunk tudni figyelni. Az örök igazságosság emlékeztet a látás másodperc törtrésze alatt végbemenő szüneteire, amelyek kizárása éppen a kontinuitás, az információfeldolgozás segítése miatt történik. (A bivaly című vers is nekünk szegezi a kérdést: „Ha lehunyod a szemed, mit látsz?”) Teljeskörű figyelem nem lehetséges, valami mindig a szelektív érzékelés áldozatául esik. A kérdés, hogy ha vannak hiányok, vágások, csendek, tudunk-e olvasni a sorok között. Ha észrevehető „a szünetjel, a pillanatnyi fulladás, / a látványt megszakító pislogás”, milyen jelentést tulajdonítunk neki? A Hangszerek… tördelése mintha magától működne, organikus
a szövegszerveződés, ugyanakkor felfigyelhetünk néhány mechanikus megoldásra is. Ilyen a „szárny- / csapások” elválasztásával kifejezett mozdulat az Egy másik kezdet című versben, vagy Az orchidea emléke zárósorainak különválása: „kitart a pillanat, // az emlékezet sűrű parataxisa, / és ez talán már maga a boldog túlvilág”.

Vajon a világ felépülésének repetitív jellegéről tesznek tanúbizonyságot a különböző analógiák, vagy az ember szorul az ismerősség felismerésére? Az adekvát párhuzamállítás kérdése több ciklus vonatkozásában feltehető, miközben a versek lehetőséget adnak a csatangolásra, a különböző nyelvi csapásvonalak bejárására és a megfeleltetések zegzugainak belakására. Az álomszerűség, a meditáció és vizualizáció illúziójának képei mellett („Szimulákrum-tóban hologram-hattyúk.” – A nyelv mélyén) a fiziológiai aspektus, az agyi folyamatok részletezése is lényeges. Az Idegenek soraiban például az ébrenlét és alvás közötti fázis frekvenciái a(z elképzelt) növényzet mozgásával kerülnek összefüggésbe: „Agyműködésünk théta-hullámai szelídek, akár a tavaszi / szellőben lengedező harasztmezők.” A hullámmozgást ebben a szövegben a háromsoros strófák utolsó szavainak bentebb kezdése teszi igazán érzékletessé.

Az utolsó ciklus, A gömb alakú könyv a fizikai határok felszámolását sejtető címet kapott, amely a borító fosszília, barlangrajz és bolygó montázsára emlékeztető illusztrációjához (Szabó Imola Julianna munkája), így az evolúció, a kultúra születése és az ősi egység témájához is kapcsolódik. Bibliai és mitológiai utalásokat elszórva találunk a kötetben, azok viszont hibriddé teszik a világábrázolását: Yggdrasil világfaszerkezete, a keresztre feszítés, az apokalipszis lovasai, a labirintus motívuma és Kronosz története egyaránt a kötet gömbszerkezetébe rendeződik.

A kötet végig ugyanúgy viszonyul a változáshoz. Ahogyan Az örök igazságosságban olvashatjuk, a kezdőpont meghatározhatatlan: „Tettetés, amely mögött nincs szubsztancia. / Ismétlés, aminek nem volt előzménye. / Egy eredeti arc nélküli gipszminta.” Mit jelent tehát az individualitás a Hangszerek… szerint? Az eltérés a címekben, például a Második evolúció, Egy másik kezdet esetében is feltűnik, utóbbi a záróciklus első darabja, mely a kiindulópont kijelölésének lehetetlenségéről ad számot: „A kezdet előtt van egy / másik kezdet.” Ez a vers a gömb teljességével is harmonizál, amennyiben a fejlődés mellett a visszatérést, az ősi cirkulálását hangsúlyozza; az állandók és a változók egyensúlyban vannak. Az átalakulás konkrétumai sem hiányoznak, a Sötét evolúció című ciklusban megjelennek a science fiction világokat idéző ötletek, az Elízium a régitől való ellépést a vedlés, a külső héj vagy szövet leválása által mutatja meg: „Elbúcsúzni / a régi buroktól annyi, mint ráismerni / és meghaladni azt, ami egykor volt.” A profetikus hang az új tapasztalatiságát a teljes közvetlenségben és ragyogásban jelöli ki, oppozícióban a látószerv funkcionalitásának hiányával: „Nem lesz pupillánk, szemhéjunk is alig; / mindig, mindenre figyelünk majd.” Olvasható ez jelenünk testi tapasztalatokban is tetten érhető problémái, a mély odafordulásnak az információtöbblet és a figyelemszóródás világában megfogalmazódó igénye felől is. Visszajutunk tehát az olvasás pillanatához.

A Hangszerek… olyan szövegeket tartalmaz, amelyek sűrített képi és gondolatvilága megadja a kontempláció lehetőségét. Felejtésre nincs szükség, újbóli elolvasással pedig több és több szövegsejt tárul fel, akár szárnycsapásokkal, akár ráklépésben haladunk a versek között. A „biológiai metronóm” (Tizenkét hektár) nem áll meg, tovább kattog bennünk is a kötet ritmusa, ha tudunk igazodni a tempóhoz.

Sirokai Mátyás: Hangszerek egy távoli kézben, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fülöp Péter fotója.)