Locker Dávid: Beszédkényszer
Locker Dávid Beszédkényszer című debütáló kötete, javarészt saját generációja felől, de kifejezetten élénk fogadtatásnak örvendhet. Noha természetesen fölmerültek bizonyos esztétikai fönntartások, a bírálók összességében mégis igen elismerően nyilatkoztak a könyvről: zavarba ejtőnek, nyugtalanítónak, jelentősnek, különlegesnek ítélték, a visszafogottabb hangok „ígéretes kezdés”-nek vagy „erős debütálás”-nak minősítették. Jelen írás, mely elmulasztotta a korai kritikai reflexió lehetőségét – élve annak előnyeivel és hátrányaival –, kiindulópontként mégsem a már meglévő recepció fősodrát követi, mely a kötet kísérletező jellegét és atipikusságát hangsúlyozza. Ehelyett Helmrich Márton lényeglátó kritikájához kíván kapcsolódni, mely a verseskötetet egyenesen „kordokumentumként” értékelte, világosan fogalmazva meg (még idézendő) bírálatát, miszerint „az egyéni nyelvnek a megalkotása egyelőre elmarad”.[1]
Mindemellett joggal mutat rá a kritikus, hogy Locker könyve szervesen illeszkedik a kortárs fiatal líra népszerű irányzatához, mely Petri György hagyományából indulva – Turi Tímea és még inkább Peer Krisztián költészetéből inspirálódva – az alanyi és biografikus megszólalás lehetőségeivel kísérletezik, a költői beszéd perspektíváit társadalmi keretben is elgondolva. Emellett Helmrich okkal említi többek között Purosz Leonidasz és Vida Kamilla nevét, akiknek hatása csakugyan nyilvánvaló Locker költészetére nézvést. Figyelemreméltó különbség azonban, hogy míg Vida és Purosz köteteiben a költői szubjektumalkotás során megjelenik egyfajta ironikus, (meta)reflexív szólam a biografikus költészet poétikai korlátaival vagy a „valóságról” való költői megszólalás anomáliáival kapcsolatban, addig Locker Dávid ennél vakmerőbben és rafináltabban jár el. A Beszédkényszer versbeszélője reflektál a biografikus lírával és a „referenciális” versbeszéddel kapcsolatos elméleti kételyekre, de explicit visszavonás és ironizáló föloldás nélkül állítja az életrajzi szerző jelenlétét a kötetben: „Gondolom, így a Posztmodernként elhíresült farsangi buli után, / nem kell emlékeztetnem arra, Nyájas Olvasóm, hogy ez csak egy szöveg […] // Mégis abban bízom, hogy találkozni fogunk ezekben a versekben. / És beszélgetni kezdünk. / Nemcsak mint elképzelések, / hanem mint emberek. / Te meg (a mondom: nem lírai) én.” (Lectori salutem!, 12–13.) Fontos azonban látni, hogy az alanyi-biografikus megszólalást illető irónia, ha nem is a versbeszélő explicit kijelentésein keresztül, de mindvégig a versvilág szerves része marad. Vagyis az irónia nemcsak a versbeszélő hebrencs és éretlen viselkedésének (önironikus) bemutatásakor jelentkezik, hanem az egész versbeszéd alaphelyzetét áthatja. Nincs okunk tehát arra, hogy befogadói reflexió nélkül fogadjuk a lírai én kijelentéseit (s ezzel együtt a szerzői interjúk kinyilatkoztatásait). A kritikai recepció – mely gyakorta a szerző saját értelmezéseiből indult ki – már valamennyi lényegadó tulajdonságát regisztrálta a kötetnek: „posztmodernellenesség” és „romantikus” hagyomány, őszinteség és önirónia, szociografikusság és eszképizmus-elitizmus, szubkulturális-generációs szólam és világteremtő univerzalitás, a giccs határáig merészkedő nyelvhasználat és depoetizált köznyelviség.[2] Arról azonban kevesebb szó esett, hogy e sok-sok különböző (sőt olykor ellentmondó) sajátosság milyen viszonyban áll egymással.
Locker Dávid költészetének tétje elsősorban egy autonóm költőszubjektum megmutatása – társadalmi, irodalomszociológiai, szubkulturális, generációs értelemben is. A kötet címe (Beszédkényszer) is erősen sugalmazza, hogy a versbeszélő életvilágára vonatkozó állításai voltaképpen másodlagosak a költői beszédhelyzet gyakorlásához képest – hiszen akörül forog minden e költői világban. Vegyünk néhány példát a lockeri versvilág valóságábrázolásának fiaskóiról, az explicit „tematikus” olvasat eredménytelenségéről.
A Lectori salutem! című vers egy (mondjuk ki: meglehetősen fölényeskedő) metafikciós játékot működtet: a lírai én a kötet elején megszólítja elképzelt (részben maga képére formált) olvasóját: „buzgó magyar szakos gólyát”, „negyvenes budai anyukát” és „vidéki kritikust”, akikről lelombozóan konvencionális képet alkot. A gólya – ha nem verset olvas – „álmoktól buzog”, és siet a „Grammatika II.”-re; az anyuka titokban intimitásról ábrándozik, miközben idejét a háztartás teendői kötik le; a vidéki kritikus pedig természetesen frusztrált és „dühösen lapoz”. „Persze, ezek csak projekciók rólad, / Nyájas olvasóm.” (12.) – temperálja az elmondottakat a lírai én, mielőtt önmagát és biografikus költészete előbb tárgyalt radikális transzparenciaigényét jelentené be. Fölmerül a kérdés, hogy – önironikus visszavonás ide vagy oda – az olvasó mégis miért volna kíváncsi mindezekre a közhelyekre? Miért tart(ana) számot az érdeklődésünkre, ha a lírai énnek ilyen szűkös a fantáziája az őt körülvevő világról?
A lírai kényszerbeszélő – magyar szakos egyetemista létére – irodalomelméleti kérdésekben sem megy tovább a kocsmaasztali szalmabábharcnál. Így szól például A stroboszkópos buli című költeményben: „Ha tetszett egy vers, / már nem azt mondtuk rá, hogy szép, hanem hogy: komplex. / Ez lett az olaj, amivel költőinket kentük fel.” (14.) – Bajba kerül az olvasó, ha a többes szám első személyű fogalmazásba önmagát is bele kívánja érteni. Nagy betűvel szedett „Fogalmi nyelv”, „Fogalomkatedrális”, „Hegel márkájú tejföl” a főszereplői e költeménynek, amely valamiféle reflexiótól mentes, naiv művészeteszmény ábrándját énekli meg. Persze nem célszerű olvasói stratégia egy alanyi hangoltságú verssel teoretikus vitába bonyolódni, de vajon termékeny poétikai eljárás-e az efféle, „magyarszakos” közegben untig ismert, másutt érdektelen fejtegetéseket a lírai beszéd tárgyáva tenni?
A generációs-szociografikus ábrázolás terén is hasonló kérdések merülnek föl. E tekintetben elsősorban a lírai én osztályváltó helyzete kerül szóba, amely – talán nem túlzás kijelenteni – szinte traumaalakzatként szervesül a kötetegészben. A Pappa pia retrospektív versnyitánya egy ábrándos, tizenhat évesen már Nietzschét olvasó, dühösen-öntudatos, kamaszosan-sznob verselbeszélőt fest meg, hogy aztán osztályváltó frusztrációiról adjon számot egy igencsak teátrálisan szcenírozott otthoni jelenetben, melyben hősünk rajtakapja az ettől megriadt, zavart, kapkodó szüleit, ahogy egy könnyed, bugyuta, zenés vígjátékkal töltik a szabadidejüket: „A lépteimre hátrafordul apám, / és Balázs Klári sikoltozásáról / zavarodottan a Discoveryre kapcsol. / Aztán mindketten a földet nézik. / Aztán mindhárman a földet nézzük. / A hazugságon kapottak szégyenétől / mégis csak az én arcom vöröslik.” (20.) Kérdés, hogy nem aránytévesztés-e az efféle, kötetet átható (mégoly) önironikus megrendültség. Csakugyan oly nyomasztó és szorongató a fönt ábrázolt élményanyag (ti. szülők és gyerekek eltérő ízlése), hogy ily drámai sorokkal kelljen zárni a (Petőfi Egy estém otthonját idéző) költeményt? Vagy a lírai én inkább mintha önmagától (osztályváltó helyzetétől és kamaszos ködképeitől) hatódna meg a (kötelezően) önreflexív zárlatban? Hogy értsük mindezt: öniróniaként vagy (sommásan leplezett) hencegésként? (Megjegyzendő, hogy mint korábban mások is fölhívták rá a figyelmet, hasonló kérdések tehetők föl például vidék–főváros ellentét és a női társadalmi szerepek ábrázolásának tekintetében is.) Mennyire vehető komolyan a fölnövéstörténet terhe (és alapvetően a kötet társadalomképe), ha efféle túlzások formájában találkozunk vele?
Nem érdemes tovább ízetlenkedni a lírai én megnyilvánulásain, hiszen épp azért citáltuk őket, hogy bemutassuk: a Beszédkényszer – a versbeszélő állításaival ellentétben –nem egy új („posztmodern utáni”) epocha szószólója, s tétjét nem egy merőben új, valamiféle (auto)biografizmussal és valóságigénnyel jelentkező költői program meghirdetésében jelölhetjük ki. S ha mindenképpen valamiféle irodalomtörténeti analógiát (esetleg hagyományt) keresnénk: a Beszédkényszer – ezen az olvasati szinten –nem annyira a recepcióban fölmerülő romantikus irodalmi tradícióra emlékeztet, sokkal inkább idézi a romantika társadalmi valóságtól elrugaszkodott túlzásait domesztikáló biedermeier viszonyulásformát, amely az elvont eszméket ellenpontozó valóság, a meghitt otthon, a szenvedélyeket megzabolázó racionalitás élményvilágát énekelte meg. A kötet nem pusztán érzelmi és intellektuális azonosulást, hanem empatikus távolságtartást igényel: így vehetjük észre, hogy a költészet egyetemességéről szóló fennkölt verssorok sem egy romantikus eszmevilágot, inkább az effajta nosztalgiába burkolt, emelkedett univerzalizmus „kézzelfogható” hatása utáni vágyódást fejezik ki. A lockeri versbeszélő komplexebb megértésében, különös tekintettel a „hazatérő költő” fölnövéstörténeti narratívájára, kulcsversnek tekinthető A kispolgár vallomásai, amely jól érzékelteti a versekben elszántan hirdetett költészeteszmény poétikai és világnézeti perspektíváit:
[…] az őszben nem a fagyosan búcsúzú szelet szeretem,
hanem a kályhák melegét.
Nem az okos megfejtéseket,
hanem a problémátlan csöndeket.
És a templomokét – ha misére nem is megyek el.
Hogy bűntudatom van, ha napokig nem dolgozom.
És igen, bevallom, hogy szeretem a vasárnapi húslevest!
És hogy sosem a fájdalomról akartam verset írni,
hanem arról, hogy minden közismert aggály ellenére
mégiscsak szép, hogy élek. (75.)
Ezt az egyébként komplex és ambivalens polgáralakot Zolnai Béla definiálta a legszemléletesebben a múlt század első felében. Oly találóan, hogy talán megéri kissé hosszabban idézni:
[…] nem más, mint a passzív, testi-lelki nyugalomra vágyó, az állameszmének magát alávető, békés lojalizmusban művészetekkel, álomképekkel játszó, mérsékelten szentimentális, de szívörömet és bensőséget áhítozó, páthoszt és szenvedélyt kerülő, nem «katholikus», de nem is liberális, hanem moralizáló-vallásos és puritán, eszmény és valóság konfliktusában félreálló, kispolgári keretek között kielégülő, a barok spiritualizmustól és a fölvilágosodás racionalizmusától egyformán távolálló, a Megismerhetetlen elől visszahúzódó és mégis ideálokhoz nemesülni, emberméltóságra-emelkedni törekvő, politikától irtózó és a tiszta esztétizmusra mégis képtelen, túlvilág és földiség közt nyugalmat kereső, a romantika transzcendentalizmusát az elérhetetlenség szféráiba száműző Polgár, akinek típusa élettel teljes valóság, nem általános-emberi, amilyen a klasszicizmus ideálja volt, […] A lemondás, az egyén beilleszkedése a világrendbe, bizonyos melankóliát és tragikus színezetet ad ennek a borús optimizmusához ragaszkodó embertípusnak, anélkül, hogy a nagy összeütközések, a sors elleni romantikus föllázadás, a grandiózus elbukás, a nagyszerű halál lehetősége adva lenne a nyomasztó, de kirobbanni nem tudó atmoszférában. Az Ember egyformán égi és földi lény. A Végtelen felé céltalan az út. Az Ember nem azonos a világegyetemmel, mint a romantika képzelte, hanem: korlátok közé zárt paránya a Mindenségnek.[3]
A Beszédkényszer érdekességét nem a kvázi-kortárs „szövegirodalom” előtti hagyomány anakronisztikus (mégis valami „újat” bejelentő) visszaéneklése, nem az ismeretelméleti kételyeket megfogalmazó, „posztmodernnel” való (teoretikus igényességgel nem vádolható) szélmalomharc, nem az irodalom társadalmi feltételeinek és létmódjának (úgy tűnik, más olvasók számára is untatóan köldöknézegető) ecsetelése, és nem is a kötetben fölépülő biografikus generációs bildungnarratíva (kamaszosan túldramatizált) létrehozása adja. Ahogy azt Helmrich Márton is megállapította: az irodalmi nyelv kiüresedésének válságjelenségeiről, legalábbis erről az általános és generációs érzületről közvetít a Beszédkényszer. S ahogy a kötetcím is utal rá, e válság legfőbb kifejezői nem a versbeszédben megfogalmazott (közkeletű) gondolatok és (szokványos) élettapasztalatok, hanem maga a versbeszélő alakja és a beszédkényszer mint költői megszólaláshelyzet. S e ponton idézhetjük újra Helmrich kritikáját, hiszen úgy látjuk, talán épp az a kötet fő érdeme, amit a kritikus – egyébként meggyőzően ismerve föl a könyv lényegadó sajátosságait – hiányolt belőle: „A válságról való beszéd nem oldja meg a válságot, csak újabb szintjét termeli ki a reflexiónak. Azt hiszem, ennek az igazi költői kihívásnak a megoldása – a saját költői identitáson kívül az önálló nyelv, megszólalásmód megalkotása – még várat magára a jelen írásban tárgyalt elsőkötetes szerző(k)nél.”[4]
Érdemes észrevenni, hogy a Peer–Purosz–Vida szerzőhármassal jellemzett (posztironikus) alanyi törekvések mellett más irányvonalak is fölfedezhetők a kötetben: különösképp Kemény István és még inkább Markó Béla költészetének hatása. (E ponton persze meglehetősen önkényesek és felületesek vagyunk, hiszen sok-sok másik szerzőt is említhetnénk, illetve a megjelöltek között is számos átfedés mutatkozik, így a határvonalakat közöttük akár másképp is föl lehetne rajzolni.) Élére állítva és kissé lesarkítva a problémát: Locker kötetének magaslati pontjai azok a versek, amelyek az alanyi megszólalás potenciálját elsősorban és mindenekelőtt nem a (társadalmi) „valóság” fölfedezésére, az ahhoz való biografikus-metareflexív kapcsolódásra, esetleg az irodalom „társadalmiasítására”, hanem a költői nyelv világteremtő erejére alapozzák. A kötet legsikerültebb részei a valóság bemutatása és az azzal való játék helyett más feladatot priorizálnak: a kiüresedettnek talált lírai nyelv újraföltalálását, egy autonóm költői világ létrehozását, a hagyományos esztétikai funkciók (pl. aisztheszisz, katharszisz) kortárs művelését. Kemény István az önirónia érzékeny eszközeivel, formagazdag pszeudo-mitikus világalkotással és finomra csiszolt metaforikával, Markó Béla pedig az eszköztelenséget idéző, letisztult élőbeszédszerűségével és analitikus, körültekintő kontemplatív építkezésmódjával, takarékosan sokszínű motívumkészletével képes revitalizálni eme irodalmi nyelvből lassaskán kiszoruló, közhelyesnek, giccsesnek, patetikusnak vélt formákat. Locker Dávid esetében e célkitűzés indokolja a kötet kamaszbeszélőjét: az önlefokozás alapoz meg a kötet nyelvkomponáló törekvéseinek.[5] Szemléletesen fogalmazódik meg mindez a Petőfi szerelmi költészetét (címében is) megelevenítő Szeptember végén a Dózsa György útonban: „Én pedig, mint minden gyerek, akinek azt mondták, / különleges, mindig olyan irodalom akartam lenni, / ami egy életen át nyugtalanít.” (55.) A lockeri versbeszéd(kényszer) artisztikus módon tenyerel bele közhelyes gondolatalakzatokba, bicsaklik meg giccses leírásokon, esik át túlhasznált képalkotásokon: „Hisz – köd utánam köd előttem – / a bohócsipkát felkötöttem: / mikor kellett, bemondtam én is az all int. / Hát csörögjek el vele az Örökkévalóságig.” (Lectori salutem!,13.)
A versnyelv alapvető működésmódját – stilisztikai, formai, tárgyválasztási, gondolati tekintetben is – túláradó és hiperbolikus építkezés jellemzi: az (ön)irónia mégsem mérsékli a költői nyelvhasználat affektív erejét. Ugyanis ezeken a pontokon mintha a reflexiót megelőzni igyekvő beszédkényszer átmenetileg nyugvópontra érne, a lírai tér friss levegővel telne meg, és a beszélő – nem elfelejtve a kényszert, de fölülemelkedve az (alapvetően ironikus) beszédhelyzeten – végre önmagát is megpillantaná. Ilyen mozzanat a cím nélküli, így a többi verstől tipográfiailag is elkülönített kötetnyitó költemény. Érdemes hosszabban idézni, illusztrálva, hogy a versbeszédet átható narratív, rapszodikus lüktetést mily üdítően képes oldani a könyv költőileg jóval sikerültebb elégikus tónusa, amely ugyan gyakorta ars poeticus megnyilvánulásokat fogalmaz meg, mégsem tévesztendő össze a lírai én – inkább irodalomszociológiai jelenségként értelmezhető – fogalmi tobzódásokba fulladó gondolati-irodalomelméleti eszmefutamaival.
Szóval mégiscsak az igazságról kéne mondani valami.
De nem úgy, mint a kamaszok, nem olyan megingathatatlanul.
Hanem szilárdan, mégis átjárhatón,
mint, mondjuk, egy reggeli pályaudvar.
Úgy, hogy a vers a legtöbb legyen, ami lehet:
mélységek szerkesztett látszata.
Vagy, ha más nem, csak a félelemből mondani valamit,
hogy nincs mit mondanunk.
A félelemből, hogy ha elhallgatunk,
éppúgy pergünk szét a szélben,
mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk. (7.)
E figyelemreméltó építkezés azonban kissé elveszik a kötetben. Egyfelől a kötetszerkesztés strukturális megoldásai a pályakezdő kötetek szinte kötelező, kissé didaktikus, meglehetősen kiüresedett coming of age narratíváját gyártják le – különösen a kötet végére helyezett (újfent a legsikeresebb biedermeier költő, Petőfi Füstbement tervét idéző) A humánértelmiségi hazatér című költeménnyel. A bildungnarratíván alapuló szerkezet kortárs népszerűsége persze nem véletlen, világnézeti és poétikai tekintetben is remekül illeszkedik az alanyi líra fősodratának sajátosságaihoz. Csakhogy Locker Dávid költészetének erényeit talán épphogy egy (akár a verses regények szerkezetét és dezilluzionista világképét idéző) nyitottabb és körkörös-ciklikus struktúra emelte volna ki igazán, igazodva az újra és újra nekiveselkedő, de a végső válaszokra nem lelő versbeszélő karakteréhez.
Másfelől, nem függetlenül az előbbi problémától: a versnyelvben rejlő lehetőségek kibontakozását olykor túlzottan elnyomja a szárazon fölskiccelt, dialógusjelentekben bővelkedő narrativitás, mely a családi-baráti mikrokörnyezet és felnőtté válás történetét igyekszik bemutatni az ehhez társuló szubkulturális nyelvhasználat hangsúlyos működtetésével. E depoetizált egyhangúságot valamelyest oldani tudják – az érezhetően Turi Tímea és Purosz Leonidasz verseiből átvett, a kölcsönzött formát harsánysággal egyénítő – dühös (már-már őrjöngő) aposztrofikus versmonológok, amelyek itt-ott tágabb poétikai teret nyitnak. E tekintetben szintén kitűnik az Így neveld a magyarod prózaversszerű komponáltsága. A kötetnek azonban mégis inkább azok az igazán lelkesítő pillanatai, amikor a lírai beszéd a giccs határáig (és néhol azon túl) merészkedik. Például mikor a lírai beszéd a gondolatritmus és a tördelés hatásmechanizmusaival az ódai hangnemig fokozódik:
Nem marad hát más,
csak a remény.
A remény, hogy két haragtól koppanó,
reflexiótól vigyorgó mondat közt
átszivárog valami ebből a giccsé festett, szomorú ragyogásból:
belőled,
tengerszemű,
vérző szívű,
csillagoktól fényes
naivitás. (A reflexió tőrt ragad, 110.)
Igen gyakori fogás a különböző fényviszonyok vizuálisan erős, atmoszférikus megragadása, amely akár kozmikus távlatokba emelhet egy-egy gondolatmenetet vagy verszárlatot:
És ne hagyd, hogy tekintetünk /
a katedrálisok tornyán felfutó repedésre tévedjen – /
csak az arannyal lepecsételt homlokzatok /
kora esti ragyogása felé. (Krakkói dal, 70.)
Olykor ügyesen meglelt szóhasználattal, frazémákkal, archaizmusokkal találkozunk: „Mert a Váci úton / már delet vertek a harangok.” (Anyám igaza, 37.) Emellett sokszor előfordulnak – és rendszerint igen erős hatásúak – a feltételes mondatokban fogalmazott, finoman komponált, metaforikus (szinte metafizikai) hangoltságú mikroidillek:
Mégis így kéne inkább: /
ülni egy fülledt büfékocsiban, /
és a tájat nézve egy ismeretlen végállomásra várni, /
ami hiába közeledik, /
sosem érkezik el. (Elégia a félsikerről, 44.)
Ritkábbnak tekinthető, pedig általában sikeres eljárás a jelzős szerkezetek, hasonlatok, metonímiák és metaforák sűrű szövésű, visszafogottan elégikus beszédkeretekké vagy családi helyzetképekké formálása:
[Apám] [e]gy kölcsönvett múltat ölt magára,
Amiben elrejtőzhet raktárnak használt rendelője elől,
S amiből ki sem bújhat soha,
Mint díszmagyarból,
Amit csak jobbágytelkek előtt átvonuló hintók ablakában láttunk,
De sosem izzadtuk sajátunkká. (Erdélyi úr és fia egy dunántúli kastélyparkban, 22.)
Összefoglalásképp elmondható, hogy Locker Dávid első kötetének igazán figyelemreméltó vonása nem szociografikus, generációs-szubkulturális, fölnövéstörténetet elbeszélő, biografikussággal kísérletező jellegében keresendő, hanem abban, hogy a kortárs fiatal irodalom egyre inkább egyhangúvá váló trendjeit képes autonóm költői ambíciói érdekében hasznosítani. Ahogy a kötetbemutatókról szóló beszámolókban is olvasható, a szerző maga is elszánt képviselője azon irodalmi vélekedéseknek, melyek a költészet (megingottnak vélt) tekintélyét mindenekelőtt a „valóságról” és a „társadalomról” való transzparens beszédben keresik.[6] A Beszédkényszerben mégis ígéretesebbnek tűnik, hogy Locker Dávid ezeket a meglátásokat néhol egy korlátaival kísérletező autonóm versnyelv kialakítása céljából látszik a versbeszédbe komponálni. Ahogy Szerb Antal fogalmaz az előbb idézett Zolnai Béla könyvéről írott recenziójában: „A kis költőt maradék nélkül fel lehet oldani kora áramlataiban, míg a nagy költőben mindig marad valami, amit koráramlatok nem magyaráznak és ami a legérdekesebb benne.”[7] Locker Dávid verseinek igazi értékei háttérbe szorultak első kötetében. A fülszöveget jegyző Kemény István mindenesetre egy nagy költészet kibontakozását ígéri. Ki tudja.
Locker Dávid: Beszédkényszer, Budapest, Prae Kiadó, 2024, 120 oldal.
[1] Helmrich Márton, Kényszerűség szülte beszéd, alfoldonline.hu, 2024. aug. 22., elérhető: https://alfoldonline.hu/2024/08/kenyszeruseg-szulte-beszed/.
[2] Lakner Dávid leginkább a kötet generációs-szubkulturális ábrázolását méltatta: Elmerülünk a kollégiumi szobák férfiúi önérzetében, hang.hu, 2024. aug. 22., elérhető: https://hang.hu/konyveshaz/locker-david-vers-166272; Makary Sebestény a kötet fő vállalását a posztmodern (sikertelen) meghaladásában látja: Kocsmai nagymonológok másnapján, ujforras.hu, [dátum nélkül], elérhető: https://ujforras.hu/makary-sebestyen-kocsmai-nagymonologok-masnapjan-locker-david-beszedkenyszer-cimu-koteterol/; Halmi Tibor és Dobás Barna és elsősorban a fölnövéstörténetet elbeszélő kötetnarratívát emelte ki: A humánértelmiségi hazatér, es.hu, 2024. szept. 6., elérhető: https://www.es.hu/cikk/2024-08-16/halmi-tibor/a-humanertelmiseg-hazater.html; Az első kötet magánya, jelenkor.net, 2024. aug. 24., elérhető: https://www.jelenkor.net/visszhang/3293/az-elso-kotet-maganya?fbclid=IwY2xjawFKVT1leHRuA2FlbQIxMQABHXVVqu_IyuMVWF64xCysrUEPez00QNYwKkYwXZklKEtAj0iy-JC7BNb9KA_aem_QyTCMvUfjn-EQ8sQBH2Qvw; Borbíró Aletta a Beszédkényszert Kiss Dávid és Veszprémi Szilveszter debütköteteivel összeolvasva jutott hasonló megállapításokra: „mindig olyan irodalom akartam lenni, ami egy életen át nyugtalanít”, Parnasszus 30 (2024/4 – Centrumban a kortárs fiatal költészet), 46–51; Vas Máté átfogó és sokszempontú elemzése egyszerre méltatja a kötet eszképistának és romantikusnak talált „esszéista” gondolatiságát, az „ideológiamentességet” tagadó „szociografikus”, „közösségi” törekvését, illetve az internetes jelenségekkel és politikai mozgalmakkal esetleges rokoníthatóságát: Odáig, ahová érdemes, de nem úgy, litera.hu, 2024. aug. 16., elérhető: https://litera.hu/magazin/kritika/odaig-ahova-erdemes-de-nem-ugy-locker-david-beszedkenyszer-cimu-koteterol.html [utolsó letöltés mindenhol: 2024. 09. 10.].
[3] Zolnai Béla, A magyar biedermeier, Bp., Franklin-Társulat, [1940], 8–9.
[4] Helmirch, i. m.
[5] Mások ezt szellemesen a stand up comedy műfajával rokonítják, ugyanakkor fontos látni, hogy Locker versnyelvét inkább plasztikus narrativitás, mintsem standup típusú performativitás jellemzi.
[6] Vö.: Pinczési Botond, Transzparens irodalmat! A kortárs fiatal lírában megnövekedett transzparens beszédhelyzetekről (esszé), Parnasszus 30 (2024/4 – Centrumban a kortárs fiatal költészet), 17–21.
[7] Szerb Antal, Irodalom és biedermeier, Nyugat 28 (1835/11): 383–384.
Hozzászólások