A segítség poétikája

Vados Anna: Nincs véna

Ha a kritikus egy könyvsorozat darabjaként megjelenő verseskötetről ír, akkor illene legalább megpróbálni a sorozaton belül kontextualizálni az adott művet. A Magvető Időmérték elnevezésű sorozata azonban kihívás elé állítja értelmezőjét, ugyanis az „időtálló, mértékadó verseskötetek a magyar és a világirodalomból. Versek úton lévőknek” meghatározás a könyvtárgy könnyű súlyán és zsebre vágható alakján kívül nem igazán nyújt kézzelfogható, mondjuk ki, nem ’bármire igaz’ magyarázatot. Ahogy a nevek is csak magukért beszélnek, hisz a Röhrig Gézától Nádasdy Ádámon át egészen Fehér Renátó versnyelvéig tartó korpuszban inkább találunk motivikus, véletlenszerűnek ható egybeeséseket, mintsem komolyan vehető összefüggéseket. Hogy feladatának érzi egy kiadó, hogy egy sorozat által orientálja az olvasókat a kortárs költészet világában, az szíve joga, viszont méltánytalannak gondolom a közönséggel és a sorozatban megjelent szerzőkkel szemben, hogy ezt nem átlátható ízlés és elvrendszer alapján teszi, így épp a mértékadás és a mértéktartás hiányzik az időmértékből.

A sorozat 38. darabjaként jelent meg Vados Anna első könyve, amely olvasatomban a fájdalomfeldolgozás nyelvi lehetőségeit kutató poétikai kísérlet. Ezen megközelítést támasztja alá a kötet mottója is: „Az ordítás és beszéd között az ének az egyetlen lehetséges kompromisszum” (Somlyó György: Philoktétész sebe). A mottó túlmutat a puszta témamegjelölő típusú paratextusokon, ugyanis egy (a kötetben is végig működtetett) összetett beszélői pozíciót vázol fel. Az ordítás a fájdalom pillanatnyi, ösztönös megnyilvánulása, amellyel a fájdalmat elviselő felhívja magára a figyelmet és kommunikálja környezete felé, hogy segítségre van szüksége. Bár az ordítás esetében egy nyelvi közlésről beszélünk, de az artikulálatlanság és a spontaneitás miatt mintha az ordítás kevésbé lenne leválasztva a testről, így kívül marad a nyelvi jelek értelmét az önkényesség fogalmán keresztül megfogó jelentéstani alapvetésen. Tehát az ordítás nem az artikulált, „értelmes” beszéd része, viszont épp ebből adódóan rendelkezik egy olyasfajta „erővel”, hogy elhangzásakor reagálásra késztet, nem lehet nem viszonyulni hozzá. Amikor a sérült elkezd saját fájdalmával viszonyt kialakítani – persze érdemes a ’saját fájdalom’ kifejezést problematikusan kezelnünk, hisz a fájdalomnak egyik legfontosabb velejárója az idegenség, a ’sosem-lehet-saját’ tapasztalata –, akkor a fájdalom szenvedéssé alakul. Ekkor a fájdalom a spontaneitásból a reflektáló, racionalizáló szellemi dimenzióba lép át – ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy teljesen elszakad a testi fájdalomérzettől. A fájdalom szenvedéssé alakítása során a beszélő a megnevezés által szembesülhet sérülésével, elmélyítheti traumatudatát. Ezen túl a nyelv lehetőséget nyújt arra is, hogy a beszéd ventilációként hasson, és megkönnyítse a beszélő számára a traumához való viszonyulást az eltávolítás révén. A fájdalomfeldolgozás bármely lehetőségét választja is a beszélő, úgy tűnik, mindvégig a testi és szellemi dimenziók közti közvetítés, „kompromisszumkeresés” válik elsődleges feladatává, amelynek közege a nyelv, esetünkben a költői nyelv, az „ének” lehet.

A Nincs véna egyik meghatározó poétikai tétje, hogy rámutat a fájdalom nyelvi közvetítésnek és testi megélésnek való kölcsönös kitettségére, példaként említhetjük a Sérült szövet című vers befejezését („A test emlékszik a vágásokra, / megbocsát. Nem felejt.”). Továbbá a Vados-könyv azért is mondható különleges költői vállalkozásnak, mert koncepciója jóval túlmutat a traumáról szóló szövegek fájdalomélményt elmesélő, és arra hol bölcselkedő, hol indulatos hangnemben, történeti távlatból reagáló sematikus szövegszervezési elveken. Ez a túlmutatás egyfelől úgy érthető, hogy a kötet bizonytalanságban tartja olvasóját a versbeszélő kiléte felől. Bár feltűnnek olyan motívumok, mint a börtönviseltség, a gyógyítási, élvezeti, függőségi célból használt intravénás kábítószerek, egy női lábfejen lévő denevért ábrázoló tetoválás, egy közös barát, közös gyerekkori élmények, egy Z. nevezetű alak, kilenc év, a tűz és a spirál különböző változatai (illetve megismétlődik „a szomorúság és az önvád úgy kísért el, mint két arc nélküli tolvaj, akikkel szövetkeznem kellett, hogy meg ne fojtsanak” sor az Összeomlás-bejelentő és a Gyógyulási ritmus című versekben), de nem értek egyet azokkal a kritikákkal, amelyek ezekből egy problémátlanul, koherensen összerakható történetet és kapcsolati viszonyt látnak kibontakozni. Értelmezésemben a kötetkoncepció egyik leglényegesebb eleme, hogy ugyan a motívumoknak, a stílus homogenitásának és a hasonló lélektani következtetéseknek köszönhetően egyetlen személy tapasztalataira épülnek a szövegek, viszont a Vados-költészet egyik markáns poétikai eljárása a nézőpont-ütköztetés, vagyis, hogy akár egy versen belül is megváltozhat a beszélő(k) száma és személye. A koncepcionális összefüggés inkább abban fedezhető fel, hogy a versbeszélő azokról a tapasztalatokról számol be, amelyekben a segítségnyújtás szituációja meghiúsul, vagy létre sem jön.

Ezt úgy éri el a Vados-líra, hogy olyan szituációkat visz színre, amelyek segítségért kiáltanak. Azonban a művekben a segítségnyújtásnak vagy csak a reménye, hiánya érhető tetten, vagy egyszerre jelenik meg a traumát elszenvedő és a segítségnyújtó perspektívája, mint a Rossz forgatókönyv című rövidvers esetében: „Látok egy kisfiút menekülni, akit egy nagyobb / férfi kerget. / Én vagyok a sebeket összevarró orvos.” A szövegben rögzített jelenet több kérdést vet fel, mint amennyire választ nyújt. Miért üldözik a kisfiút? Mi a férfi viszonya a gyerekhez? A beszélő tényleg sebészi munkát végez? Ha igen, akkor a gyerek, vagy a férfi sebeit fogja összevarrni? Esetleg az összevarrás képletesen, a felnőtt és a gyerek kapcsolatára értendő, és a látás, az írás, maga a szöveg az, ami összetartja, összevarja a sebeket? Talán a Rossz forgatókönyv cím épp a traumatörténetek sémájára utal, és azon értelmezői tevékenységre reflektál, amely egyetlen mondatból előrevetít valamilyen tragikus eseményt? Vagy lehet ez egy műfajjelölés, és tényleg egy félresikerült forgatókönyvet olvasunk? A kérdezés folytatható lenne, de talán ennyiből is megállapítható, hogy bár a Nincs véna versnyelve sokat vár el az olvasótól, viszont, ha az hajlandó belemenni az esetenként túlgondolásnak ható értelmezésekbe, akkor egy különleges olvasásélményben lehet része, ugyanis a fájdalmat elszenvedő perspektívája mellett átélhetővé válik a segítségnyújtó kiszolgáltatottsága is.

Összegezve tehát a kötetkoncepciót: a segítség poétikája a Nincs vénában nem a traumatörténet megkonstruálásában áll (mintha ezen költészet kevésbé bízna a nyelv ventiláló, felszabadító erejében), sokkal inkább a trauma el- és kimondhatatlansága miatt érzett hiánytapasztalattal való szembenézésben. Ehhez hozzájárul, hogy a versek szereplői gyakran találják magukat segítségnyújtás-közeli szituációkban, például a sebészorvos (Rossz forgatókönyv), az ápoló (Vidám fecskendők) vagy a mentőt hívó szerepében (Megmentős). (Ennek kapcsán felmerülhet, hogy a versbeszélő azért hozza, esetleg álmodja magát a kötet előrehaladtával újra és újra ilyen segítségnyújtást megkövetelő helyzetekbe, mert egy korábbi szituációban kudarcot vallott.) Továbbá a kötetben megjelenik (több antikvitásból ismerős figura mellett) az Orfeusz-mítosz megmentésjelenetének elutasítása („Az alvilágba ne gyere értem: / egyedül is kitalálok.” Halkan), valamint előfordul, hogy egy gyászversbe behallatszódik a „szirénák éneke” (Napsütés hideg széllel). Utóbbi két példa izgalmasan, többletjelentést létrehozva játszik rá az antikvitás elemeire, különösen igaz ez a gyászversre, amelyben a szirénák éneke után a megszólított elhalálozik, így a szirénák a túlvilág hívásaként olvashatók, akárcsak az Odüsszeusz-történetből ismert szirének. Viszont található
a kötetben néhány kevésbé jól eltalált intertextus is, illetve általában elmondható, hogy ha önmagukban szemléljük az egyes szövegeket, akkor azok nem mindig nyújtanak elegendő támasztékot az értelmezésnek, így a fentebb pozitív kontextusban említett bizonytalanságban tartás a visszájára fordul.

A Kilenc címében megjelenő számmotívumot a kötet későbbi, Csüngök egy fonálon című szövegében az évek kontextusával látja el a beszélő, amiből akár a börtönben eltöltött évekre is következtethetünk, azonban ezt nem egyértelműsíti a könyv. Ebből joggal fakadhat egy olvasói bizalomvesztés, hiszen hiába megyünk bele a rejtvényfejtésbe, a befogadó csupán egy nehezen összeálló háttértörténethez fér hozzá, ami valószínűleg egy drogtartás miatt börtönbe került barát tragikus sorsán alapul, viszont a Kilenc című szöveg „mélyebb” megértéséhez ez a feltételezett háttér nem nyújt segítséget: „Te voltál álmomban a férfi, aki a fél / tüdejét adta enni a madaraknak. / Ébred az erdő, jár a villamos. / Nyitva maradt megint az ablak. / Valaki meghalt miattad. / Most keselyűk tépik a májad / az idők végezetéig, és nem lesz könnyebb. / Ülök, sírok és felállok. / Állok a kereszthuzatban.” A mű felütése nagyon tipikus a Nincs vénában, ugyanis elbizonytalanítja a befogadót abban, hogy egy álomképet, vagy egy allegorikusan megalkotott valós találkozást olvasunk. Azért mondható ez egy terméketlen bizonytalanságnak, mert az álomszerűség ennyire erős jelenlétét nem indokolja sem a Kilencben, sem a könyvben megjelenített élményvilág, tehát például nincsenek a műben trip-leírások, amelyek azt motiválhatnák. Sőt az álomszerűség ellene dolgozik a háttértörténet összerakhatóságának, ugyanis megszűnik az átélt és a projektált fájdalom közti határ, nem eldönthető, hogy a versbeszélő csak álmodta az eseményt, vagy megtörtént vele. Viszont, ha e kritikai szempontrendszerből nem belátható oka van az álmodásnak, akkor a konkrét megnevezése helyett annak nyelvi előállítása hatásosabb megoldás lehetett volna. Szintúgy visszatér a kötet többi versében a Kilencben használt rímes struktúra, amely első olvasásra meglepetésszerű, figyelemfelkeltő hatású lehet, de a visszatérő, elidőző olvasáskor, egy ennyire sokszorosan elbizonytalanított olvasói pozícióból, mint amit ez a kötet elvár, már nehéz komolyabb, konzekvensen végigvihető jelentést tulajdonítani neki. Ráadásul a vizsgált vers Prométheusz-utalása sem a legtisztább, hiszen nem ad megfogható értelmezési irányt a versbeli férfi és a tűzlopó titán párhuzamára. A Kilenc című szöveg a Rossz forgatókönyvhöz hasonlóan sokat vár az olvasójától, azonban ebben a versben a sűrítések kidolgozatlanságokként érzékelhetőek (a szerkesztői tekintet azt mondatja velem, hogy túl sok minden lett kihúzva az első szövegváltozatokból, néha mintha komplett sorok, versszakok hiányoznának), ami azért problematikus, mert a kötetkoncepció szerint a versek egymásra építenek. Ebből adódóan a Nincs véna úgy várja el, hogy az olvasó rakjon össze egy háttértörténetet, hogy annak létrehozása tulajdonképpen nem segít az egyes szövegek többletjelentését illetően.

Bár a könyv nincs ciklusokra tagolva – ami talán egy eszköze lehetett volna az olvasói figyelemirányításnak –, mégis beazonosítható benne néhány nagyobb, tematikus egység. Például az utolsó részben találhatóak a szexualitás témáját körüljáró művek, amelyek a vágy soha ki nem elégíthető jellege felől közelítik meg a testi kapcsolatokat. Olvasható többek között életkép egy külvárosi sztriptízbárból (Szabad tánc), leírás egy szadomazo típusú szolgáltatásból (Minek csinálod?), sommázott, szenvtelen stílusban megírt élettörténet, amely a szülők együttlététől egyészen a szerfüggőségig vezet (Dühös égitestek). Külön kiemelendő, hogy ezek a művek nem a sztereotip társadalmi kódokra alapoznak, hanem a táncosnők és dominák kiszolgáltatottságát egyaránt problematizálják. Közös ezekben a szövegekben, hogy a vágy és az ember közti kapcsolat függőségi viszonyokban (kapcsolatfüggőség, szexfüggőség) tételeződik, amely alól semmi nem nyújt feloldozást. Ennek ikonikus példája a Z. nevű alak, aki egy keresztre kötözi ki kuncsaftjait: „Megkérdeztem, hogy mit szeretne, / mint mindenkinél, / aztán kikötöttem a kereszthez, leültem egy székre, / és dohányoztam. // Mert mérhetetlenül tetszett a test kiszolgáltatása, / és tombolni akartam, mint a dühös istenek, / mondta, és hátradőlt a konyhaszéken.” Az idézetben tetten érhető a Vados-líra több meghatározó, érdekes eljárása is. E versnyelvre jellemző, hogy sortörésekkel és versszakhatárokkal széttördeli a gondolati egységeket, amivel a történetalapú versek cselekményének összeállását, olvasó általi összerakását bizonytalanítja el. Továbbá amiatt, mert Z. a történet elmesélésének idejében és az eset megtörténtekor is széken ül, a múlt és a jelen határai elmosódnak a versbeszédben. Ezen poétikai eljárások lényege egyrészt az, hogy egy még feldolgozás előtt álló, nyers élményvilággal találkozhasson az olvasó, másrészt az is, hogy a gondolati egységek és történetek helyett a szereplők megfogalmazásain időzzön el. Például mitől más, ha Z.-nek a „test kiszolgáltatása” tetszik, és nem a test kiszolgáltatottsága?

A Nincs véna kötet- és szövegszervezési eljárásai bár gyakran egymás ellen dolgoznak, de ha a könyvet nem az általános líraolvasói gyakorlat során szokványos módon összevissza, hanem egyben, lineárisan olvassuk, akkor egy különleges, merengésre alkalmas olvasmányélményben lehet részünk. Irodalomkritikán kívüli, de annál fontosabb szempont lehet, hogy a kötet megtalálja azokat a segítő szakmában dolgozókat, bármilyen mentális és testi segítségnyújtással hétköznapjaikban foglalkozókat, illetve azokat a segítségek elfogadásával nehezen megbirkózó embereket, akik a Nincs vénában közösségre találhatnak kiszolgáltatottságukban.

Vados Anna: Nincs véna, Magvető, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Dobokay Máté fotója.)