Kovács Krisztina: Táj- és térképzetek Hunyady Sándor prózájában
Sokféle módon, sokféle eszközzel lehet rálátni valamely lezárt írói életműre, és ebből kifolyólag különféle megfontolások vezethetik az irodalmár tollakat, ha átfogó elemzésbe, értelmezésbe fognak. Születhetnek életrajzok, az életrajz keretében megvalósuló, az életmű belső összefüggéseit föltáró monográfiák, poétikai vagy írásmódelemzések kortársi összehasonlítással, és folytatható a sor a különféle iskolák tanításaival. Voltaképpen mindegyik megközelítésnek akkor van meg a létjogosultsága, ha hozzátesznek általánosabban vagy egyedien az addigiakhoz, vagyis olyan korábban rejtve maradt összefüggésekre világítanak rá, amelyek tisztábban, teljesebben rajzolják ki a mű értékét, stabilizálják történeti helyét, vagy éppen kimozdítják az addigi pozíciójából. És kimozdítják a tudományos vizsgálódást is az irodalmi művekben megjelenő tájak és terek funkcióját illetően azáltal, hogy ezeket teszik a vizsgálódás elsődleges tárgyává. Úgy vélem, Kovács Krisztina is az úttörők közé tartozik e téren, nem függetlenül Thomka Beáta és Virág Zoltán munkásságától.
Hunyady Sándor életművéről az elmúlt fél évszázadban elég keveset írtak; mindössze egy irodalomtörténeti monográfia (Vécsei Iréné 1973-ban) és egy bölcsészdoktori disszertáció (Erdős Györggyé 1979-ben) vállalkozott teljesebb vagy mélyebb áttekintésre. Ezek is jobbára elfeledettek maradtak. Az utóbbit épp Kovács Krisztina emelte ki a feledés homályából. Hunyady prózájából megjelentek válogatások, az első, figyelemfölkeltő a rangos Magyar elbeszélők sorozatának vaskos kötete volt Illés Endre avatott válogatásával és meghitt, a személyes ismeretség varázsával megemelt utószavával (Razzia az „Arany Sas”-ban, 1976). Hunyady Sándor neve mégis szélesebb körben ismert lehet a művelt közönség előtt más, hasonló kaliberű nyugatos pályatársainál. Ennek oka pedig a sikeres filmfeldolgozásokban (Bakaruhában, Egy erkölcsös éjszaka) keresendő. Persze, az utóbbi, Makk Károly 1977-es emlékezetes filmje a felfedezés izgalmával rámutatott Hunyady (kis)prózájának olykor különös, ironikus és nosztalgikus hangoltságára. (Inkább, mint a szokványos úr–cseléd szerelem társadalmilag kódolt konfliktusává lecsupaszított másik adaptáció; nem mellékes körülmény viszont, hogy a Bakaruhában bemutatásának éve 1957.) A kulturális jelenlét és a tájékozódás szempontjából mindenesetre lemérhető egy másik, a közönség érdeklődésére és figyelmére inkább számot tartó művészeti ág, a filmes feldolgozás ismertsége.
Az irodalomtörténet-írásban mindez, a jelenlét problémája, jóval komplikáltabb kérdés. Jótékony hatással – persze és szerencsére – itt is számolhatunk. A Nyugat mindhárom nemzedékében találhatunk korszakos és klasszikus életműveket, olyanokat, amelyek nélkül nem lehet 20. századi magyar irodalomról beszélni. Az irodalomtörténet szempontjából azonban a kisebb esztétikai és történeti, csekélyebb jelentőségű teljesítményeket sem lehet lesöpörni, sőt nem is tanácsos, mert mind az értékelés csúcsán elhelyezkedő életmű, mind az értékelés által kevéssé elfogadott életmű kölcsönhatásban állhat egymással.
És áll is.
Ezzel, persze, nem fedeztem fel a spanyolviaszt, tudom, Kovács Krisztina monografikus munkája példák hosszú és sokféle sorát hozza erre, de nem a szokványos módon: amit ő vizsgál – ezt pedig pedánsan és aprólékosan teszi –, az a Hunyady-alkotásokban megjelenő és föllelhető helyek, helyszínek láncolata, hálózata, a táj- és térképzetek irodalmi formái. De mindjárt hadd tegyem hozzá: azt is megmutatja, hogy az így rekonstruált és bemutatott életmű hogyan kapcsolódik, hogyan hasonul a kortársak munkáihoz, vagy hogyan távolodik el tőlük, ölt más formát. A bordélyház, a kávéház, a vasútállomás vagy a vonat, hogy csak ezeket, a korszak prózaírásában domináns és jellegzetes tereket vegyem, nem egyszerűen egymás másolatai az irodalomban. A művekben ezek a terek, és e terekhez kapcsolódó képzetek ugyan„ találkoznak egymással”, de más-más jelentést nyernek vagy „küzdenek ki” a maguk számára: mást Hunyadynál, mást Kosztolányinál és mást Krúdynál, ahogy erre a monográfus például A vonat a nászút és a szerelem tere című fejezetében rámutat. (Az elemzésbe bevont alkotásoknak és íróknak e részfejezetben is hosszú a sora a Halálfiai Babitsától Zsolt Béla A kínos ügy című regényéig.)
Hunyady Kolozsváron, a periférián kedélyes, ironikus játékot űz a századelő polgári „békéjével”, hamis, megtévesztő, ezért kicsúfolandó értékrendjével. A képmutatásba ugyanis az is belefér, hogy a novella főszereplője, Kelepei, az ideáit föladó cinikus bölcsész a történet szerint beköltözzön egy nyilvánosházba, és a hazatalálás analógiájára mintegy ott rendezze be további életét. Az írói trükk az, hogy a fiát bejelentés nélkül meglátogató vidéki asszonyság semmit sem sejt meg a rendes, „koszt-kvártélyt” adó helynek álcázott intézmény valódi rendeltetéséről. Itt jegyzem meg, hogy Kovács Krisztina természetesen és magától értetődően nem csak magyar irodalmi anyagot mozgat. Épp e fejezetben tűnik fel például a recenzens egyik kedvenc olvasmányára, Julian Barnes Flaubert papagája című művére történő hivatkozás. E széleskörű ismeret- és műveltséganyag teszi impozánssá a monográfia súlyos épületét, de néhol ez kelti a túlzsúfoltság érzetét is, mintha túlontúl sok szobába lépnénk be, ahol már olykor mintha el is vesznénk. Mégis megemlítem, hogy szívesen olvastam volna fejtegetést Franz Werfel Ravatal a bordélyházban című elbeszéléséről is a könyvben, hiszen ez az egyik legismertebb „bordélytematikájú” mű a posztmonarchiás irodalomban; a prágai bordélyházban történt haláleset, majd az ugyanott rendezett temetési szertartás a kettős monarchia kimúlásának félelmetes aktusa egyben. Megkülönböztetett figyelmet a bordély tulajdonosának a halála miatt érdemel, mely párhuzamba állítható az öreg császár és király halálával, a végóra kezdetével, a birodalomban eluralkodó, szorongó halálérzéssel.
Pedig, még egyszer hangsúlyozom: jó vezetőnk van Kovács Krisztina személyében, akinek sokfelé irányuló érdeklődése filológusi szenvedéllyel párosul, és arra a tapasztalatra épül, hogy a táj- és térképzetek szerves részét képezik Hunyady Sándor prózájának is. A nagy nyugatosok közül megint Kosztolányi, Krúdy és Babits nevével példálózhat a recenzens: Sárszeg/Szabadka, Budapest, a Nyírség, Gádoros – ezek a terek nemcsak beleilleszkednek az írók életművébe, hanem „kikövetelik” a saját helyüket, melyek semmi mással sem helyettesíthetők, mással nem összemérhetők.
Ezeknek a helyeknek a feltérképezése, megfigyelése, lépésről lépésre történő rendszerezése, a prózafejlemények tudós összesítése Kovács Krisztina munkájának az erénye. Saját szavaival: „A Hunyady-oeuvre térformái olyan locusok szemantikai tartományai, amelyek a nagyváros és a vidék összeütközéséből, a peremvidékiség tereptárgyaiból, a határvonalak ozmotikus mozgásából szövik hálójukat. Ezek rendszerei, lehetséges modelljei olyan struktúrákat kínálnak, amelyek egy valóban az atmoszférateremtésre épülő, lokálisan erősen meghatározott életmű interpretálásához csatlakozhatnak.”
A tájak és a terek reprezentatív funkcióval bírnak, tapasztalatok gyűlhelyei, és művészi anyagot képeznek, szemléletet nyújtanak az alkotónak; sok minden ott dől el, sok minden múlik rajtuk. Talán nem túlzás ezt látni a betű szerinti önéletrajzi ihletésben fogant (és több novella locusát magába foglaló) Családi album zárásában, apjának temetésekor, ahol az író felidézi, hogy voltaképp „szerelemgyerek” státusza ellenére sem rekesztették ki testvérei a szertartásból, „de a kis mozdulat a késsel – elmaradt. Biztosan így döntötték el azok, akik a temetést rendezték, minden apró részletét megbeszélve”. Az ebből fakadó érzelmi dimenzió jelöli meg a teret Hunyady számára: „Ó, hiszen igazuk volt, annyi is sok, amennyit kaptam, mondom, milyen hála töltött el, hogy odaengedtek apám koporsója mellé testvéreim sorában.”
Itt, persze, óhatatlanul fölmerül az olvasóban az apa, Bródy Sándor irodalmi árnya, hiszen tudomással bír róla, hogy életviláguk összekapcsolódott; a monográfia bizonyítja, hogy az apa lényegében nem képezett irodalmi mintát a fia számára, az „apai örökség” kaptafája nem vált domináns elemmé, tehát helytelen mellette vagy mögötte, különösképpen pedig nem az árnyékában kijelölni Hunyady irodalomtörténeti helyét.
Elmondható tehát, hogy Kovács Krisztina munkájával más fénytörést kapott Hunyady Sándor életműve. Számomra azért is izgalmas – bár megvallom –, nehéz olvasmány volt ez a tudós, analitikus munka, mert az életrajzi színterek egymáshoz rendelésével, megértésével és poétikájával magam is próbálkozom a prózai dolgozataimban. Teszem ezt több-kevesebb sikerrel, mert van úgy, hogy a helyek és a terek „ellenállnak” ennek. Bizonyos azonban, hogy a táj- és térképzetek sokasága „gazdag gyűjtőteknője különböző fajták patakjainak” – hogy a míves, rendkívül sok megfontolásra érdemes kérdést fölvető monográfia alcímét idézzem –, némiképp a saját megnyugtatásom és kishitűségem elhárítása, ellensúlyozása érdekében.
Kovács Krisztina: Táj- és térképzetek Hunyady Sándor prózájában, Budapest, Dotnet, 2023.
Hozzászólások