Makó Ágnes: Lobogni fog
Makó Ágnes író, társadalomtudós, kutató első verseskötete a Lobogni fog című alkotás. Nádasdy Ádám nyelvész és költő ajánlójában kiemeli a könyv verseinek kendőzetlenségét, nyerseségét, erős, önálló hangját. Valóban egy igencsak sűrített, tömény anyagot tartunk a kezünkben, amely 8 hirtelen fellobbanó ciklusában 60 impulzív szabadverset ölel fel. A témaválasztásban látható, hogy a szerző figyelme, gondolatisága számos, kortárs világunkban zajló élményre és eseményre kiterjed, ugyanis a főbb fókuszok között találjuk a háborút, a világjárványt, természeti környezetünk látványos pusztulását, a gyászt, a felnőttség kontra gyermekiség paradoxonját, a közönyt, a zsigerileg szervült társadalmi előítéleteket, melyek például egy-egy családi ünneplést is hiteltelenné, kényelmetlenné tehetnek. Makó nem „csupán” költőként van itt jelen, hanem kevésbé heves, tárgyilagosabb társadalomkutatói reflexei is átszínezik megfigyeléseit, következtetéseit, keserédes humorát.
A kötet számos érdemén túl nem mehetünk el amellett, hogy a szerzői stílust jellemző, szimpatikussá vált nyersesség és frontális közlésmód a könyvtárgy külsődleges esztétikai adottságaira is kiterjedt. A tüzes, égő vörös szín, valamint a cikluskezdeteknél visszatérő aprócska lángnyelv könnyen értelmezhető, ugyanakkor a grafikai megjelenítésben és a választott betűtípusnál használt túlzottan erőteljes kontúrvonalak terén jóleső lett volna egy kis finomítás, tompítás, a kevesebb még mindig több elvének figyelembevételével.
A külcsínt követően a belbecs irányába haladva még egy kritikai észrevétel fogalmazódott meg olvasáskor. A kötet első ciklusa a Szuboptimális döntések címet kapta, amely számos, figyelemre méltó írást tartalmaz (például a Szén alapú vagy az Ózonfürdő), ugyanakkor az utána következő egységekhez mérten belső tartószerkezetében kissé labilisabb, kevésbé koherens, ezért szerencsésebb lett volna akár a kötet második részében helyet találni neki. Az ebben a részben található Hungarikum című versnél izgalmas párhuzam fedezhető fel Erdős Virág Magyar konyha-szövegével, a szerzők hasonlóképpen érzékenyek a kis hazai közérzetre. A Túlzott fókusz foglalja össze az egység mondanivalóját, mely az emberiségben elvesztett hitet és a hübriszt állítja középpontba: „A csillagokig ha lát, / nem hiszi el, hogy végtelen, / ufót vár, túlzottan fókuszál, / hunyorog, / szemét dörzsöli, / újra felnézni képtelen.” (22.) A vers helytálló kritikát fogalmaz meg – ha úgy tetszik, szuboptimális döntéseink forrásáról – a túlzottan okos, racionális, de már sokkal kevésbé érző és együttérző, a transzcendens létsíkokat sutba dobó modern emberről, s ez az alapérzet a köteten következetesen végighalad: „Úgy volt, hogy szaporodik fejünkben az ismerős anyag, / de inkább tagadjuk az érthetetlent, / gyorsan behelyettesítünk minden ismeretlent.” (23.)
A további egységekben a szerző, akár egy jó sebész, rutinosan és biztos kézzel tárja fel előttünk világunk betegségeit, kitörő rohamait, méreggel telt fekélyeit. Jellemző a versek beszélőjére az általános düh érzete, mert az emberiség nem nőtt fel az élet valós kihívásaihoz, céltalanul és destruktívan tapossa éveit, de önmagát sem menti fel a kollektívben játszott szerepe vagy felelőssége alól, hiszen saját felnövését is gyanakvással kezeli. Húsbavágóan aktuálisak azok a sorok is, melyekben eljátszik annak gondolatával, hogy elmenjen ebből a világból egy távoli, még ismeretlen galaxisba: „Ha sikerülne ezeket egyszerre elhagyni, / a súlyom nagyja elillanna, / eltűnne belőlem sok száz kiló ember, / több millió tonna tárgy, / szökési sebességre gyorsulnék / és ott teremnék, ahol nem tudják, ki vagyok.” (28.) Számos további kérdésen is elmélkedik (mi a bűn maga? miért kell háborúzni?), az összes ciklusnak külön gondolatisága és rendezőelve van, de a levegő, a lélegzés vagy annak elfojtása erős motívumként ível át a teljes művön. Például külön ciklus készült Levegőt kell venni címmel, de a Hangtalan közeg egységben a Levegőnek érzem magam kezdetű szabadvers is megtalálható. A Koncentrátum című költeményben ez olvasható: „Oxigén kell és lassú légzés, / ami átmossa a sejteket, / meditatív csendben, / füröszti a / mit is? / Nem jut eszembe.” (65.)
Makó tehát a levegő, légzés motívumát változatosan használja, de mindig a szabadsággal vagy az attól való megfosztottsággal azonosítja. A levegő oxigénje táplálja a tiszta tűz lobogását is, mely végső soron a kötet címadó kifejezéséhez kapcsolható, és innen kanyarodunk rá a legrövidebb, de az egyik legjobban sikerült, Minden nap lázadás című ciklusra. Mindössze három verset tartalmaz, és mindegyik darab magvában a nyílt vagy rejtett diktatórikus elemeket, tekintélyelvű személyeket, az emberi alapjogoktól való megfosztottságot olvashatjuk. Hangos áthallásokra lehetünk figyelmesek a Kuba című vers esetében is, melyben az apa, a döntéshozó, az elnök (különállóan, de egy személyen belül is értelmezhető mint megkerülhetetlen autoritás) akarata és a valós emberi prioritások, az egyéni vágyak ütköznek látványosan. A kötet egyik kiemelkedő, egyben címadó verse a Teherán,és arra a néhány évvel ezelőtti mozgalomra reflektál, melynek kiindulópontja egy iráni nő, Mása Amini igazságtalan halála volt. A nőt az iráni erkölcsrendészet gyilkolta meg kizárólag azért, mert nem tartotta be az iszlám szigorú öltözködési szabályait, a haja ugyanis az elvártnál látványosabban lógott ki a fátyla alól. Számos francia színésznő is szolidaritást vállalt a hidzsábtörvények elleni mozgalommal, és belevágtak a hajukba, ez a művelet az említett kultúrkörben a lázadást jelképezi. Makó tolmácsolásában: „eldőlt, / innentől minden nap lázadás / csak rajtam múlik, / kötök-e kendőt, / veszek-e fel bugyit, / rohadjatok meg / csak ülök és várom, / hogy letartóztassatok / és megkövezzetek / vessetek máglyára, / a hajam akkor is lobogni fog.” (50.) A mély levegővétel, a tűz felgyulladása és a haj bátor lobogása mint kiemelt jelképek ebben a versben fonódnak össze, és kicsúcsosodik a szerző legfőbb mondanivalója, a kötet végső üzenete, vagyis az emberhez méltó szabadság örökös vágya.
A másik, szintén ugyanennyire rövid, mégis igazán erős ciklus a Megint háború címet viseli. A versbeszélő visszaidézi a világjárvány alatti megéléseit, a tehetetlenség ránehezedő érzését, a pánik feletti kényszerű racionalizálást. Az itt összegyűjtött versekben olyan kép tárul elénk, amely napjainkban mások számára a szörnyű valóságot jelenti: „otthagyott virágcserép, / kiürült étterem, / földszintesre nyomott panel, / téglatörmelékbe keveredett hajszálak, erek, / színházak, parkok helyén a kráter” (76.). A háború ember- és életellenessége mindenki számára egyformán kegyetlen, de a megélés egyedi módjairól, mikrotörténeteiről már keletkeztek jelentős, nők által írt memoárok is, melyek ehhez a tapasztalathoz kapcsolhatók: gondoljunk itt Polcz Alaine Asszony a fronton című hiánypótló kötetére, vagy a még csak angol nyelven elérhető Vera Brittain Testament of Youth című erőteljes emlékiratára, melyből kiváló filmes adaptáció is készült Alicia Vikander főszereplésével. A két emlékiratban közös, hogy a szerzők saját, megélt tapasztalatokat írnak le naplószerűen, hosszabb prózai szövegekkel, melyek hatásfoka elsősorban a privát, közvetlen, levélszerű megnyilatkozásban rejlik. Az emlékiratok a saját élmények feldolgozásán túl, a háború feminin oldalát mutatják meg. Ezzel szemben a Teherán című versben a lírai én saját megélés híján, külső megfigyelőként vállal szolidaritást a szenvedő nőkkel, a diktatórikusan működő rendszer társadalompolitikai mozgatórúgóit igyekszik feltárni a szöveg ironikus soraival, pattogó ritmusával. Polcz írása és a brittani munka alapján készült filmes adaptáció elsősorban a háborús tragikum emocionális síkjára irányítják a figyelmet, de nem feltétlenül keresik, tudatosítják bennük az említett magyarázatokat, rendszerkritikát.
A háborút tematizáló versciklust követően a Levegőt kell venni következik, melynek centrumában az elkerülhetetlen gyász és veszteség áll, ez a fejezet az egyik legkimagaslóbb a fájdalmas emóciók előhívásában. A versbeszélő igen érzékletesen vetette papírra édesapja iránti gyászát A szombat reggel hívtalak című versben: „várjuk a halottszállítókat / egyre nagyobb a zsepikupac / meg akarok halni / nincs többé az az egyetlen ember / akinek minden határon túl / én voltam a legfontosabb” (87.). A szövegek központi gondolatisága szerint a társadalmunk éretlen attitűddel és hiányos alapszótárral rendelkezik akkor, ha gyászról vagy a halálról van szó. A költemények talán fogódzókat adhatnak azok kezébe, akik nehezen kezelik ezt a témát. Megismerjük a gyászoló embert a Rés című költeményben: „vásárol, emailt ír, telefonál sokat / levágja a körmét / teát főz, mosogat / de mindent rosszabbul / lassabban, sótlanul / türelmetlen, szétszórt / ideges, szomorú / rohadt dühös néha / fáj neki a napfény / a rigó az ágon / túl sok asszociáció / szurkálja az agyát” (90.). Ezek a versek képesek lehetnek némi gyógyírként hatni az olvasójukra, mert kimondják a nehezen kimondhatót vagy a legtöbbször illendőségből elhallgatott szavakat – a már említett Rés című verset idézve: „folyton csak dolgozik / mert van a sajátja / van a halotté / van a szembenézés / ha meri / úgyhogy sokat kell aludnia / ha tud / vesd meg az ágyát / vigyél neki csokit / mondd meg neki, hogy nem szar a világ” (90.).
Az ilyen fajsúlyos ciklusok között találhatók könnyedebbek is, melyek kis „fellélegzést” jelentenek, fanyar humorukkal az érzelmi oldódást segítik elő. A Hangtalan közeg ciklusa rámutat arra, hogy az elképesztő technológiai fejlettségünk ellenére a social media-felületek napi használata mellett milyen nehezen kapcsolódunk egymáshoz, és mennyire nem vagyunk valójában szociálisak. A Mi újság van Pesten és a Csicskák című ciklusok olyan verseket tömörítenek, melyekben számos előítélettel, családi elvárással (hogyan neveled a gyermekedet, hogyan ünnepelsz karácsonykor), kiszolgáltatott léthelyzettel (anyaként, orvosnál), nem szívesen viszontlátott régi osztálytársakkal, kivagyisággal, szerelemmel, szakítással is találkozhatunk. A Mi újság van Pesten című versciklusban található egy-egy ? és ! jel címekkel ellátott költemény is, ahol minden egyes sor kérdőjellel vagy felkiáltójellel záródik. Előbbinél ezért a számonkérés nyomasztó érzése keletkezik, a felkiáltással zárt, robotikusan ismételt, klisészerű kijelentések a rohanó világ (itt szimbóluma: Pest) zaklatottságát, de akár paradox módon a lírai elbeszélő bizonytalanságát mutathatják, mivel túlhasználja a másoktól átvett kifejezéseket, de ő maga nem biztos abban, hogy ezekkel valóban tud-e azonosulni, vagy csupán megszokásból darálja őket.
A Két kép című záróköltemény második fele egy emberi alakot ábrázoló képvers. A költemény első részében a szinte levegőben lógó „egyforma” kifejezések ritmikus ismétlődésével a versbeszélő megvallja vívódását: tulajdonképpen kinek és miért ír? Képes-e a szövegeivel újat, értékeset felmutatni? A vers második részében azonban önelfogadással nyugtáz: az emberi alakzat fejrészében az elméhez, szellemhez kapcsolható kifejezésekkel indít (fent, gondolat, agyalmány), a további testtájak felé haladva látható, hogy a mellkashoz érve helyezi el indentitása origóját („itt vagyok hát, ez vagyok én”, 134.), a lábaknál pedig azt érezhetjük, mintha a testsúlyt az egyik lábról a másikra helyezné át, végül pedig ennek a táncoló mozdulatsornak köszönhetően találja meg saját, biztos talapzatát, amely szinte szerzői ars poeticaként értelmezhető: „írok a többi nem számít” (134.)
Makó Ágnes első verseskötete izgalmas vállalkozásnak tekinthető, melyben egyszerre szól hozzánk költőként és társadalomkutatóként. A költemények kendőzetlenül beszélnek a háborúról, a gyászról, de meg merik kérdőjelezni az egyén felnőttségének mértékét, jól-rosszul meghozott döntéseit. Közös gondolkodásra, sírásra és az önmagunkon való nevetésre invitál bennünket.
Makó Ágnes: Lobogni fog, Parnasszus Könyvek, Tipp-Cult Kft., Budapest, 2024.
Hozzászólások