Pál Sándor Attila: Daloskönyv
Pál Sándor Attila Daloskönyv című kötetét nem tudom egyszerűen megközelíteni. A jelenlegi gyűjtemény a korábbi köteteihez képest sokkal szabadabb, kevésbé konceptuális. Olvasom, és kapkodom a fejem, mennyi fölkínált olvasói útvonal tűnik fel előttem. A következőkben ezekből fogom a legmarkánsabbakat felvázolni.
Az egyszerű kötetcím máris értelmezői játékra hív, megidézi Petrarcát (a versek azonban nem kapcsolódnak a reneszánsz előd életművéhez), ráirányítja a figyelmet a dal könnyed, közvetlen, szubjektív műfajára, valamint a könyv gyűjteményes jellegére (ezt be is teljesíti); s az egyik mottóval kiegészülve ki is tágítja a dal (lévén egy verseskönyv borítóján találkoztunk vele) irodalmi értelmezését a popdalokéval.
Ha már itt tartunk, a mottók felett sem érdemes átsiklanunk, hiszen az egyes versek olvasatára is termékenyen hatnak: az Eminem-idézet a referencialitással, a leírt/kimondott szó igazságértékével, a közvetlenséggel és vallomásossággal kapcsolatosan bizonytalanít el jótékonyan; a Jack Cole-szövegrészlet pedig a művészi teljesítmény(?), sikeresség kérdéskörét vetíti előre. Mindkét témával bőven találkozunk még a Daloskönyvben.
A valóság vagy blöff, én beszélek vagy a lírai én beszél játéka, vagyis az önéletírói paktum kérdése az első versben is jelen van (Név); megkerülhetetlenül beleírja a szerző nevét a kötetbe, egyfajta referencialitást hozva létre. A név (mint tulajdonságokat hordozó vagy azokat közvetítő címke) egyedi, ugyanakkor a viselőjén kívül mindig valami vagy valaki másra is mutat. Ráadásul Pál Sándor Attila esetében mind a két keresztnév súlyos irodalmi terheltséget is jelent. Bár Petőfire ritkán hivatkozunk pusztán Sándorként, József Attila nevét nem egyszer hallottam már irodalmárok között pusztán Attilánkként hivatkozni. Előbbi örökséget tudatosítja a Sanyi című, Petőfit megszólító vers („Te, Sanyi, nem messze születtél / állítólag onnan, ahol én születtem”; „Bár lenne az embernek / olyan válságkorszaka, mint neked / a Felhők voltak.”); és bár jóval áttételesebben, a rájátszás eszközével idézi meg József Attilát a Konfiktuskerülő magatartás fölütése: („Harminchárom éve magam vagyok.”).
A hagyományhoz való viszony egyébként is hangsúlyos Pál Sándor Attila kötetében, ez is több formában mutatkozik meg. Találhatunk a versek között átiratot: a Menyegző Nagy László azonos című művének jelenkori variációja. Egyszerre idézi fel a Nagy László-szöveget (mind témájában, mind tipográfiájában, sőt szerkezetében is), és jeleníti meg a kortársak számára olyan ismerős miliőt, nem nélkülözve a keserédes iróniát és némi hanyatlás-elbeszélést: „Itt álltok, arccal a mesterséges halastónak, / fehér krepp-papírral borított, lugast imitáló, / az esztendő összes többi napján funkciótlan fakeretben, / herepállasztó nyár derekán”. (Vö. „Arccal a tengernek itt állunk párban, / kürtszóban, ünnepi aranyriadóban, / síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében”, Nagy László.) Vagy lássunk egy költőelőddel vitatkozó, annak ellentmondó szöveget: „Egy fa nem tanít semmire. / […] / Télen meztelen ágain pelyheket tart.” (Nem kell) (Vö. „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak.” Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell).
A hagyomány felelevenítésének és újraértésének tekinthető a különböző dalfajták szerepeltetése is – kedvet kap a kötetet mindenáron valahogy egybeolvasni akaró kritikus, hogy minden dalfajtára találjon egy példát a könyvben, vagy legalább minden szöveget el tudjon helyezni valamelyik dalfajta műfaji keretén belül; szerencsére mindkét törekvése gáncsot kap –, ilyen például az Új stílusú népdal vagy a Nyári kép, kilencvenes évek című életkép. A családi élet képeit megelevenítő gyermekkori visszaemlékezés meglehetősen ambivalens, ahogy a vázolt élethelyzet maga is. Egyszerre van benne jelen a vidéki idill és a kor korántsem harmonikus atmoszférája. Ez nyelvileg is kibontakozik: a felstilizált tájleírást helyenként hivatalos szóhasználat töri meg: „odakinn a locsolótömlőből forrásként patakzó vízsugár csattan / a tuják alatt, / majd a zöldségekre és más haszonnövényekre permetez”. Érdekes volna akár egy tanulmány keretein belül felvetni a kérdést: mindezek alapján mit is mondhatunk az újnépiességről, de legalábbis Pál Sándor Attila újnépiességéről, melynek tematikus kereteit ez alapján a kötet alapján a disznóvágás, a föld, a gyermekkor és a 2000-es évek adja?
A múlthoz (és jelenhez) való viszony más szempontból is fontos a Daloskönyvben. Jónéhány vers vet számot a lírai én egzisztenciális helyzetével. Egyfelől az irodalmi hovatartozás: a se nem zseni, se nem dilettáns lét megéneklése történik meg (Az érett Vojtina dala), szinte programszerűen; másfelől pedig a családi származás; az ősöktől öröklött vagy elhagyott társadalmi osztály vagy társadalmi helyzet is. Alföldi földművelő felmenők tűnnek fel, a „se dzsentri, se polgár” felmenők, akiknek hagyatéka: „gyűjteni a / sérelmeket”. A családfa nem nyúlik messzire, mert rövid a „parasztemlékezet”, illetve a lírai énnél már „[a]z a szó, hogy föld, nem tudom, mikortól / jelenti csak az elomló, barnás rögöket […] ebben a családban” (Hortus Conclusus). Egy letűnt korszak meghatározó tapasztalata jelenik meg a katonaságot felidéző Vezényszavakban is. Apai, nagyapai történeteken keresztüli a hozzáférés, s nagyon személyes, nagyon mai a hozzá fűződő viszony: „Nem orkok ellen / harcolnak, hanem emberek ölik egymást a tavaszban. […] Helybenjárás.” (Vezényszavak)
A múlttal való intenzív viszonyt remekül egyensúlyozza ki a popkulturális elemek jelenléte és zsánerműfajok – elsősorban tematikus – versekbe emelése: „Egy párhuzamos dimenzióban letartóztattak/ illegális dimenzióközi utazgatásért.” (AI). Ugyanez a vers utal a Terminátor 2-re és a Rövidzárlatra. Vagy ott van a Cap című vers, amely izgalmasan idézi fel a 2000-es évek elején népszerű edukációs rajzfilmet, A bolygó kapitányát, és helyezi el a jelen klímakatasztrófa-közeli helyzetében. A fantázia szintjén elevenedik meg, mi is lenne ma az „öt rendkívüli fiatalember”-rel és mit tehetne ma a környezetünkért a Kapitány: „Kapitány, kérlek, repülj, / a Fehér Házba, a Kremlbe, / a busenessnegyedekbe, / a Szilícium-völgybe, / növessz fát a belső szerveikből, / etesd őket halálra műanyaggal […]”.
Szintén a 2000-es évek fiataljainak világát és popkulturális közegét jeleníti meg a Lyrics (közbevetett bónusztrack) is. Már a címe is utal arra, hogy elsődlegesen a (pop)dal lesz a középpontjában; utal többek között Eminemre, Wu-Tangra, Sub Bassre, az Akkezdet Phiaira. Ez a laza szövésű, páros rímeket felvonultató szöveg freestyle-szerű történetmesélés odamondogatásokkal tűzdelve, s újra a tehetség kérdését is tematizálja: „(vajon mire vered magad te faszkalap / arra hogy a szűkített listán rajta vagy / ösztöndíjak díjak a szekér jól elfutott / ilyen messzire bazmeg dilettáns még nem jutott)”.
Ahogy azt már fentebb említettem, a kötetben a számvetés a saját tehetséggel meglehetősen gyakran kerül elő, az önmeghatározás általában a középszerűséget, a különállást és a zsenitudattól mentességet hangsúlyozza: „Tudod, én nem vegyülök, / nincs olyasféle zsenitudatom sem.” (Sanyi) Érdekes ebből a szempontból a Vojtina irodalomszociológiája föliratú szerepvers (ami persze a referenciális utalások miatt önmegszólító versként is olvasható): „poétikailag nem csináltál igazán izgalmas dolgokat, / nem hoztad lázba, nem csigáztad fel az értelmezőket, / a kritikusokat, irodalomtudósokat pláne, / nem helyeztél más megvilágításba semmit, / nem újítottál meg műfajokat, / nem váltottál paradigmát”. Az ilyen költészet és költői működés láthatólag fontos identitásképző minta, azonosulási lehetőség a lírai én számára. A költemény, lévén „irodalomszociológia”, az olvasói és értelmezői érdektelenség okait is feltárja. Azt veti fel, hogy az irodalmi érdekesség és sikeresség a traumákon, a jó hozott témákon múlik: „miféle problémáid lehettek azontúl, / hogy idővel egy öreg gyerek lettél, / hogy meghaltak körülötted, / hogy magyarnak születtél, / az érdekelt, / hogy kik jártak előtted, / meg akartad érteni a múltad, a helyed, a jelened, / a jövővel csak játszottál, hisz nem létezik”.
Egyenesen imposztor-szindrómáról árulkodik Az érett Vojtina dala: „Imposztor vagy. / Hitegeted magad, / hogy zseninek születtél, / csak nem értenek” – persze, nem muszáj önmegszólításként olvasnunk. Azt mindenképpen elmondhatjuk, a Daloskönyvnektöbb mindenről megvan a maga markáns véleménye. Nem különösebben hízelgő a pályatársak egy részéről szóló allegória: „Jönnek csapatostól, zörög testükön / az elméleti páncélzat”; „táborokon és kurzusokon / lettek kitenyésztve”, „addig cserélik bennük a / szerveket és alkatrészeket, / a bőrt és a nedveket, / míg teljesen mesterségesek nem lesznek”, „Egymás nyelvét rágják, / tapasztalatokat tematizálnak. / Professzionálisak és funkcionalisták.”, „Nincs lelkük, de boldogok. / Övék az ország.” (Az érett Vojtina dala). (Közben nem tudjuk nem kihallani Babits hangját, ahogy Arany Jánoshoz szól: „és jönnek az új lantosok sereggel, // sebes szavakkal és hangos sebekkel”.) Ahogy a kiadók működését disztópikusan bemutató vers sem udvarol különösebben: „Zakatol a Traumafeldolgozó Gyár.” (Beef)
De nem bánik kesztyűs kézzel a kötet az értelmezőkkel sem. Engem mint olvasót, pláne mint kritikust, állandóan megszólít, folyton provokál, vagy feladatot ad: „A kritikusok okos vagy butácska, / de mindenképpen csavaros okfejtéseikben / vagy mellébeszéltek, / vagy túlértékeltek, / vagy simán leírták, / mi az, amit csinálsz” (Az érett Vojtina dala). Ezek után vigyáznom kell, ne legyen csak leírás a kritika, ne okoskodjam túl, ne legyen benne túl sok dicséret, és egyébként meg minek is kritizálom. Ő már előre megmondta (várjunk, ki is?), hogy imposztor. Ha meg más véleményen vagyok, minek neki bizonygatni. És tényleg, kinek is? A referencialitás állandó játéka zavarba ejt. A költői én beszéde olyan közvetlenné válik ezekben a helyzetekben, hogy elbizonytalanít az értelmezői (és értékelő) foglalatosságomban. Ki beszél hozzám egyáltalán, ki provokál? Mennyivel közvetettebben, a vers mögül heccel az, akinek bár a neve a borítón van (sőt, a kötetben), mégis másfajta paktumot kötött, mint én, aki kritikusként a kötetről mondani akarok valamit? És akkor mindennek a tetejébe még ijesztget is: „rágatlanul eszlek meg hallod interpretátor” (Lyrics), és miközben most írok, és erre is figyelemmel vagyok, nem tudom nem magamra venni a következőt: „jönnek rám agyonreflektált faszok elméletileg felkészült picsák” (Lyrics).Ezek a szövegrészek azt okozzák, hogy meghasonlok, mikor írnom kell a könyvről, különösen az előre és szinte folyton kritizált kritikai szerep miatt. Akárhogy is nézem, le vannak osztva a lapok, s bármelyik kritikus szerepébe is bújnék, már eleve el vagyok buktatva. Arra kényszerít a kötet, hogy kitegyem az asztalra az értelmező, a mérlegelő kritikus dilemmáit, azaz engem is vallomásokba taszít. Mindez a kényelmetlenség izgalmasabbá teszi az értelmezői viszonyulást, felülvizsgáltatja a saját helyemet/szerepemet a kritikaírói folyamatban. Élőbbé teszi a viszonyt köztem és a szövegek között.
Van még néhány, a Daloskönyvre általában jellemző tulajdonság is. Az egyik ilyen a dalszerű könnyedség. Ezek a versek nem veszik túl komolyan sem magukat, sem a tárgyukat, ahogyan a lírai én sem önmagát vagy egyáltalán az irodalmat. Ez a könnyűkezűség, helyenként nemtörődömség szintén kevésbé támadhatóvá vagy számonkérhetővé teszi a művészi teljesítményt. A másik jellegzetesség pedig, hogy több helyütt tetten érhető, hogy nem versben, hanem kötetben gondolkodnak a szövegek (amelyek, ahogy fentebb láttuk, eleve olvasókra, sőt kritikusokra számítanak; ezekre a résztvevőkre prereflektálnak): „már azt hittük hogy megkomolyodsz vagy megtanulsz verset írni / erre ezzel jössz és rím is lesz hát kedvünk lenne sírni / így elcseszni ezt a kötetet” (Lyrics; közbevetett bónusztrack). Ez a két vonás egybefogja az amúgy messze nem egységes kötetet. Ugyanakkor ezt az innen nézve homogén képet töri meg a szövegek színvonalbeli különbsége. Hogy ennél is konkrétabb legyek, nem tesz jót a Daloskönyvnek az a néhány vers, amelyben egy-egy ötlet van leírva annak megvalósítása helyett (Helyzetdal; Régimódi népi líra), vagy a címmel nagyon nagyot ígérő mű (Hawking dala).
A rengeteg értelmezői irány, a gazdag merítésű ihletforrás, a formai és megszólalásbeli sokféleség ellenére a Daloskönyv mindvégig a költő láthatatlan kötöttségeiről és alávetettségéről számol be. A determináltság köti a múlt és a kortársak felől. Előre meghatározza a származása és az élettörténete, a privát traumái a témáit. A tehetsége és az intézményrendszer működése mind rajta kívül álló dolog. Sőt még a kor is, amelyben paradox módon benne is áll. A Daloskönyv szabadszájúsága, lazasága és tudatos hányavetisége így a „diktatúrával” szembeni szabadságkiáltvány.
Pál Sándor Attila: Daloskönyv, Magvető, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2023/12-es számában. A lapszám illusztrációi a 20 éves Első Magyar Szamártár gyűjteményi anyagából valók: a borítókép Kopócs Lajos Lajcsi Csacsi c. munkája.)
Hozzászólások