Ha megkísérelnénk definiálni ezt a négykötetnyi, gyakorta megzabolázhatatlannak tűnő, az érzékszerveinket folytonosan stimuláló-összekuszáló nyelvi áradást, azt mondhatnánk, Korpa Tamást költőként a határ, az átmenetiség metapoétikai kérdése izgatja, különféle nyelvi-nyelven túli jelenségek, emberi és nonhumán, urbanizált és természeti képződmények találkozását, érintkezését, egymásba fonódását tapogatja le, hallgatja ki, egyszersmind teszi láthatóvá verseiben. Az iménti megfogalmazás túlburjánzó metaforikussága távolról sem motiválatlan a szerző életműve felől – mindezzel arra az átlényegülésre igyekszem utalni, ami nélkül az ember alighanem elvesztve érzi magát ebben az áthatolhatatlanul sűrű költői univerzumban. Polonius Hamletből vett híres jelenetének szavaival: „őrült beszéd, de van benne rendszer”, s valóban, a dán királyfi javaslatával összhangban, „rák módra”, azaz mintegy a későbbi kötetektől visszafelé haladva válnak – ha nem is minden tekintetben világossá, de legalábbis – funkcionálissá a szürrealitás határát súroló, sőt helyenként azon túl is lendülő, mondhatni határfeszegető líra asszociatív nyelvi mozgásai. Időbe telik ráhangolódni az első kötetek, az Egy híd térfogatáról és az Inszomnia meghökkentő szókapcsolatai, zavarba ejtő metaforái és a rögzíthetőségnek makacsul ellenálló hasonlatai által teremtett szemantikai nyitottságra, arra a tág játéktérre tehát, amelyben nem leképeződik egy látvány vagy kibomlik egy gondolat, hanem amelyben az egymástól távoli nyelvi elemek rétegződése inkább dinamizálja a jelentéslétesülés folyamatát.
Korpa Tamás költészete a legtávolabb eső jelenségek közt is képes átjárást biztosítani, és pontosan ez az évek során tökéletesített és finomított technikai tudás nyitott ajtót az igazán nagy művek előtt, amelyek anélkül képesek vallatóra fogni a Szádelői-völgy erdőit vagy éppen történelmi-kulturális tekintetben egyaránt összetett Kolozsvár lakóinak és urbánus tereinek múltját és jelenét, hogy ez a külső tekintet domesztikálni igyekezne ezt a rekapitulálhatatlan idegenséget. Az interakció itt tehát sosem erőszaktétel, hanem szelíd ráhangolódás, különféle létformák termékeny kontaminációja. A lombhullásról egy júliusi tölggyel, valamint a legutóbbi kötet, a Házsongárd live megkerülhetetlen dokumentuma a kortárs magyar lírának abból a szempontból, miképpen járulhat hozzá valamely emberin túli tapasztalategyüttes rejtett lényegének letapogatásához a költészet, legyen szó városról vagy természetről; hogyan hallgatható ki, egyúttal fordítható át ez a hang nélküli morajlás metaforák és szinesztéziák hálózatán keresztül artikulált nyelvi eseménnyé – egyszóval hogyan tehető „élővé”, „közvetíthetővé”, ahogy a cím találó híradástechnikai kifejezése is sugallja. Bizonyos, hogy aki Korpa Tamás tolmácsolásában találkozott már „jégesőben végrendelkező fával” vagy az ő útmutatásával érintette a Bánffy-palota falsebeit, annak egy erdei séta vagy egy kolozsvári látogatás aligha lesz már a régi: egyszerre sosem hallott hangok és kontúrtalan képzetek válnak hozzáférhetővé, a figyelem eladdig ismeretlen mechanizmusai lépnek működésbe.
Korpa Tamás 2010 óta rendszeres tagja a tágan értett Alföld-családnak; nemcsak verseivel, de kritikáival és az utóbbi években – kapcsolódva a szerző legújabb, határon átívelő, szorosan a városhoz fűződő projektjéhez, a kolozsvári alkotókkal, értelmiségiekkel készített, kötetmegjelenés előtt álló beszélgetéssorozatához – interjúkkal is igazolta, hogy az a szakmai minőség, amelyet az Alföld-díj megkövetel, a tehetség mellett alázatos és elhivatott munka, valamint fáradhatatlan szorgalom eredménye. Az ugyancsak nem elhanyagolható fontosságú, kiterjedt irodalomszervezői tevékenység, melyet a Fiatal Írók Szövetségének kötelékében – sokáig annak társelnökeként – programsorozatok, határon inneni és túli konferenciák ötletgazdájaként és lebonyolítójaként vállalt, csak még inkább megerősítheti, hogy az idei elismerés jó kezekbe került. Annak reményével köszöntjük Korpa Tamást az Alföld-díjasok között, hogy – bár, azóta megjelent két kötet ide vagy oda, elmondása szerint évek óta az utolsó verseskönyvét írja – ez az életmű nem lezárulóban, ellenkezőleg, kiteljesedőben van, és hogy ennek a folyamatnak az egyes állomásait folyóiratunk olvasói is nyomon követhetik majd.
(A fotókat 2024. november 5-én, az Alföld-díjasok estjén Kiss Annamarie készítette.)
Hozzászólások