Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes
Schillinger Gyöngyvér első regénye, a Rohadjon meg az összes a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg augusztus végén. A szerző megfelelő arányérzékkel mutatja be a 21. századi ember betegségét: az önbizalomhiányt, frusztrációt, szorongást, megfelelési kényszert és ezek egyvelegét. „[H]osszú a lista, mit kell, mit nem szabad.” (43.) Gyakran érezzük olvasás közben, hogy elfogy a levegő, ez a hiányérzet pedig mindvégig áthatja a szöveget, megtudjuk azt is, milyen „sejtszinten” fázni (121.). Pedig nagyon is „oxigéndús a levegő, nem kell minden nap elmélkedni a széndioxid-kibocsátáson” (159.) – hangzik el a regény egyik önbátorító monológjában. A levegőhiány ellenére minden más megvan e könyvben, ami a letehetetlen könyvekhez kell, mint ahogyan Szolláth Dávid is fogalmaz a fülszövegben.
Két főszereplőnk van: előbb Szilágyi (született Joó) Balázst ismerjük meg, a sikeres, budapesti ügyvédet és családját (feleségét, Lizit és fiát, Bencét), majd az ő irodájában alkalmazottként dolgozó Malik Olgát párjával, Bánkkal, valamint egyedülálló édesanyjával együtt.
Balázs rámenős, az üzlettársait és alkalmazottait kizsigerelő jellem, Olga pedig törékenynek tűnő, de mindvégig szenvtelen posztmodern főszereplő. Bár a cím nélküli fejezetek nem árulják el, melyik főszereplő élettörténetét olvassuk éppen, a kontextusból mindez kiderül, és majd szépen bejáratódik a Balázs, Balázs, Olga, Balázs, Balázs, Olga narrátori pozíciók váltakozása. A kettejük privát szólama külön síkon fut, ám párbeszédben áll egymással, hiszen ugyanazok a gondolatok fogalmazódnak meg bennük, közös életük pedig egy éppen csak elkezdődött románc, amely az ügyvédi iroda és az úgynevezett Hydra-ügy köré szerveződik. Kapcsolatuk annak a statikusságnak felel meg, amely az egész regényre jellemző, és amelyet maga a történet elejére helyezett Kukorelly-mottó is ígér számunkra, hiszen egymás iránti vágyuk csak akkor válik egyszeri fizikai kapcsolattá, amikor tulajdonképpen nincs már tétje: bár a Hydra-ügyet sikeresen lezárják, az ügyvédi iroda válságban van, Olga pedig felmond a munkahelyén.
Elsősorban családregényként olvashatjuk a Schillinger-kötetet, de olyan családok történeteként (már-már anti-családregényként), amelyek nem tudnak együtt élni, csak erre kényszerülnek a rokoni kötelékek által, mintha egy akváriumban lennének, amelyből nem lehet kijutni. Az akvárium motívumot mint az egyéni élet egyfajta labirintusát és mint családmodellt mindkét főszereplő szólamában megtaláljuk:
„Kis sárga gyík fekszik a földön, azt suttogja, vizet. Fölé hajol, nyálat csorgat a szájába, aztán süllyedni kezd, a tenger mélyén bokáig áll az iszapban, előtte üvegfal, az üveg mögött sápadt arc lebeg, körülötte csövek kígyóznak egy monitor felé. Feltámasztja két tenyerét a lapra, és annyira megdönti a fejét, hogy homloka az üveghez koppan. Csörömpöl.” (Balázs, 23.)
„Álmában a lakás akvárium, és a nappaliban lebeg a szőnyeg fölött. […] Valaki áll az üveg mögött.” (Olga, 155)
(Az akváriumszerű családmodell egyébként Tóth Krisztina Akvárium című regényében és Potozky László Az akvárium lakói című novellájában is felbukkan.)
Családból családba csöppenünk. Először is ott van a Balázs–Lizi–Bence hármas apa–anya–gyermek kapcsolata, ahol az anya túlságosan „rá van tapadva a gyerekre” (24.), így az apának már nem sok szerep jut. Másodszor ott van Balázs a kazincbarcikai rokonaival: bátyjával, Joó Károllyal és annak fiával, Árnussal ismét egy triádot képez. Hármuk konfliktusa az anyai örökség elosztása, a hagyatéki eljárás lezárása, Balázs köteles részének kifizetése. A négy teherautót, a garázsokat, a fuvarozócéget Karesz és a fia, Árnus öröklik, Balázsnak pedig a hétvégi házat szánja az anyjuk a szőlővel. Csakhogy az elosztott ingatlanok és ingóságok eltérő értékűek, Balázsnak köteles rész jár, ergo ki kell fizetni a különbözetet, és ekkor „következik az igazi showműsor” (15.), hiszen míg Karesz azzal érvel, hogy „vannak családi kötelességek” (13.), Balázs szerint „kész cirkusz ez a család” (21.).
E triád külsős tagjaként említhető a halott anya, Joóné Tóth Terézia, aki tulajdonképpen hiányával van jelen, hiszen végrendeletével elsősorban ő alakítja a családi érzelemhálót, Balázs és Karesz konfrontációját. A testamentum egy Jókai-parafrázisként értelmezhető. Miképp A kőszívű ember fiaiban
olvashatjuk: „Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. […] Ödön fiam […], Richárd fiam […], Jenő fiam […]”, úgy a Schillinger-regényben is visszhangzik a végakarat: „Karesz jogsit szerez, Balázs könyvelő lesz, vagy jogász, azután, hogy legalább négyes átlagon leérettségizik.” (17.) Karesz fiam, Balázs fiam.
Az anya halála fantomképként kíséri nem csupán a rokoni kötelékeket, hanem a privát szférát is. Balázs névváltoztatásával megpróbálja levetkőzni a Joó névvel együtt járó predesztinációt, közben meg minden ügye kapcsán, szintén egyfajta testamentumként, fejében visszhangzanak anyja szavai: „félni jó”, „ismerd az ellenséged” (28.), „A tulajdonostárs ellenség, aki előbb-utóbb úgyis beleköp a levesedbe.” (28.) „Mit mondana az anyja? Ha ők nem csinálják meg, megcsinálja valaki más.” (30.) Amikor találkozik az értékbecslővel (a Hydra vállalat felértékelőjével), aki hasonlít a testvérére, Kareszre, dr. Joó Balázsként mutatkozik be. Ironikus beállítás, hogy a férfi természetesen értetlenkedik ezen: „nekem Szilágyi Balázs úrral van találkozóm.” (61.) Manszúr (Mansour Zoltán, gyerekkori barát és üzlettárs) foglalja össze Balázs visszatérő dilemmáját: „Végül a szüleink leszünk, de nem?” (101.)
A harmadik család Malik Olga, az ő édesanyja és annak közeli barátnője, lelkitársa, a mindent vallási kontextusban értelmező és ezzel kapcsolatos nézeteit az anyára tukmáló Jucika kapcsolata, aki az apa helyének betöltője az anyai oldalon. És ott van Malik Olga másik családja: a Bánkkal való majdnem-házassága. Itt is egy hármast figyelhetünk meg, hiszen Bánk anyja folyton beleszól a kapcsolatukba, Olga szerint egyenesen szemétkedik vele.
Olga családjában ugyancsak felfedezhető a testamentum mint motívum: Olga egy az outfitjéhez csöppet sem illő férfikarórát hord, ami attól a Maliktól maradt egyetlen emlékként, családi ereklyeként, akiről kiderül, hogy nem is az édesapja. Miután tudomásul veszi, hogy Malik nem az apja (Olga ragaszkodik a nevéhez, amihez nincs is vérszerinti köze, míg Balázs eldobja az övét), az órát elajándékozza az elvonókúrán levő Manszúrnak. „Papír alapú rokonság” – mondja Olga (170.). Az anyjától csak szavak maradnak örökségként, akárcsak a Balázs esetében, és ez alapján értelmezhető a cím is: „Rohadjon meg az összes, ezt az anyja mondja így, rohadjon meg az összes.” (167.) A szavak tehát mint családi relikviák hagyományozódnak generációról generációra.
Mindenik családból hiányzik az apa: Joóék családfője rég elhunyt, egyébként sem „értett semmit […], hogy igazából az anyjuk hozza a döntéseket” (17.), Olga sosem ismerte az apjának hitt Malikot, Bánkéról pedig szó sem esik. „Miért az anyák a legrosszabbak egy családban? Az apák eltűnnek.” (121.) Olga anyósára értett kérdése az egész regénybéli anyaszerepre illetve az összes család apahiányára vonatkozik: Balázs és Bánk anyja is autoriter jellem, Olga anyja alkoholista, Lizi pedig nem hagy levegőt a gyereknek. Szilágyi Balázs családjából pedig mintha ő maga hiányozna, hiszen fogalma sincs arról, hogy Bence délutáni tanításra jár, betegeskedik vagy hogy már hideg tejjel issza a Nesquik kakaót.
Mindenik család mint repetitív mintázat és mint egyéni, krisztusi kereszt jelenik meg. Annak ellenére, hogy Balázs szerint egyszer ki kell nőni a családi fészekből, ez mégsem sikerül igazán egyik szereplőnek sem. Ez a Kukorelly-mottóban fémjelzett, statikus állapotnak felel meg, hiszen a rutin „nélkülözhetetlen a családi boldogsághoz” (24.). Lizi szerint Kazincbarcika, Balázs szülőhelye igazi porfészek, de hát „porból porrá” (10.), mondja Balázs az anyja temetéséről, ami arra értendő, hogy igazából nem változik semmi: családból családba, akváriumból akváriumba, azaz csöbörből vödörbe jutnak a szereplők.
A regényben nagy hangsúlyt kap a test narrativitása, mivel a személyes kapcsolatok jellege gyakran testi leírásokban mutatkozik meg: Balázs a gyűrődéseket nézi a felesége combhajlatában (7.), de később megtudjuk, „a lazuló testnek is van vonzereje” (9). Balázs anyjának halált jelző teste édeskés, míg az Olga anyjának „fonnyadás jeleit” (58.) mutató teste, lehelete savanyú (a fonnyadást Balázs egy fiatalkori barátnőjére mondja ugyan, de majdhogynem minden testleírásra érvényes). Ahol a szavak már nem elégségesek, a test beszél. Még Balázs Olga iránti vágya is mintha a tudattól független, teljes mértékben testi jellegű lenne: Olga az itallappal hűsíti magát a Kelet Café galériájában, belegyez a ruha alá, és Balázsnak megmoccan a farka. (74.) A vágy elmaradása Olga részéről, a semmi-érzet is korporális narratívaként mutatkozik meg: „Nem érez semmit, semmi vágy, csak a sörízű nyelv a szájában, mint egy furcsa letapogatós orvosi vizsgálat” (79.). Balázs frusztrációit és a stresszhelyzetekkel szembeni reakcióit is egyértelműen a testi jelzések mutatják: izzadás, nyákos érzés a torokban, nyákgombóc, gyomorfájdalom. A Karesszel való telefonos veszekedés után például a következőket olvashatjuk: „Hogy lehet egy pillanat alatt úgy leizzadni, hogy az ing a hátára tapad?” (64.) Még akkor sem képes felengedni a görcsös szorongás alól, amikor látszólag minden rendben van: „beállít az irodába, ünnepelünk. Szúrás gyomorszájon. A jutalék legálisan érkezik, jogcím van. Mi hiányzik?” (93.) Ugyanúgy, mint Balázsnál, Olgánál is szomatikus tünetekben mutatkozik a frusztráció. Az elbeszélő így hangosítja ki Olga szólamát: „van egyáltalán személyisége? Vagy csak a test van, szorongás és élvezet” (157.).
A két főszereplő pótcselekvésekben próbálja levezetni a feszültséget: Balázs cigizik, Olga naplót ír. A naplóírás, egyáltalán az írás aktusa, az egyik legszebben kidolgozott szál a regényben. „Olga nagyon ügyesen ír, ezt vajon kitől örökölte?” – mondja Bánk Olga anyjának (125.). Olga naplóírásának fontos tárgya a nagymama hagyatéka, az egyedüli olyan rokoné, akivel kapcsolatban pozitív emlékeket őriz. A nagymama állítólag álnéven romantikus regényt írt a Romana- és a Tiffany-könyvek stílusában. Ezekről a címekről a kilencvenes évekbeli családi könyvespolcunk jut eszembe, tele a Harlequin-regényfüzetekkel, a telenovellaszerű, erotikus, giccses ponyvákkal – a regény erre vonatkozó utalásai tulajdonképpen a huszadik század végén uralkodó erotikus irodalomolvasás hagyományából származó kulturális referenciák.
Schillinger regényében az írás elsősorban a John Barth regényéből (Az út vége) ismert mitoterápiás módszerként jelenik meg (ez nem egyedülálló a kortárs magyar irodalomban, lásd például Bartis Attila A nyugalom című regényét). A terapeuta javasolja Olga számára, hogy „írjon össze mindent, ami örömet okoz. Szótagolva ismételte, min-dent.” (163.) Ez az egyedüli gyógymód a regényben, egyfajta „menekülőút” (42.), amely segít legyőzni a súlyos szorongással járó tüneteket, leszámítva persze a Frisium szedését. Írás közben kikapcsol a külvilág, ugyanúgy, mint a gyógyszer bevételekor („Frisium-lebegés”, [120.]). Olga összerándul még Bánk jelenlétére is, leesik öléből a laptop. „Olga, én nem settenkedem, te vagy elvarázsolva.” (126.) Az alkotás örömében Olgának olyannyira sikerül ignorálni a környezetét, hogy gyakorlatilag önmaga kukkolójává válik: „olyan az élete, mint egy film, mintha nem is az övé lenne” (156). A lány mintha csak egy kamerán keresztül tekintene önmagára: „egyre távolodik, valahonnan fentről tényleg békés a kép, […] Bánk feje a lába között, ezt is látja, de ha túl messziről nézi, elmarad az élvezet” (156.).
Egy Borgesre és Cortázarra emlékeztető bravúr Olga naplóírása, hiszen megtudjuk, „Néha egyes szám, harmadik személyben ír” (119.), vagyis úgy tűnik, mintha a regényt, amelyet mi olvasók a kezünkben tartunk, maga Malik Olga írná E/3-ban. A Romana- és Tiffany-regényfüzetekre guglizva meg is jegyzi a narrátor: „Ilyet ő is tudna írni” (149.), és találunk is nem kevés szexuális jelenetet a kötetben: „Élvezz a hasamra. A sperma nincs benne a Tiffanykban, nem az a műfaj.” (149.) A narratológia az efféle regényeket, amelyekben a történetvilágot egy a narratíván belüli szereplő hozza létre, Möbius-szalagszerű történeteknek nevezi. Az Olga által íródó történetre és a jelenben zajló események alakulására egyre több utalást találunk a kilencedik fejezettől: „Kívülről nézi az egészet, és azon gondolkodik, hogyan fog ez bekerülni a naplóba.” (119.) „Olga semmi másra nem tud visszaemlékezni a naplójában, az arca felidézhetetlen.” (124.) „Később hozzáírja, milyen öregesen gondolkodom.” (126.) „Olga tudja, hogy ezt a pillanatot is le fogja írni.” (156.) Ezt megerősíti az egyes szám harmadik személyű narrátor elbizonytalanodása, vagyis Olga megbízhatatlan narrátorként való feltüntetése: „Úgy szorítja a karját, hogy kis lila foltokat hagy, ezeket csak képzeli.” (150.) „Ez a beszélgetés tényleg megtörtént?” (170.)
Egy picit mintha a két narrátori perspektíva (Balázs és Olga) összefolyna, egy adott ponton ugyanis Olga magát férfi karakterként képzeli el, ez pedig megteremti azt az értelmezési lehetőséget, amely szerint Balázs történetének Olga nemcsak alkalmi szereplője, hanem alakítója is. „Az az érzése, hogy a naplóban ő egy másik ember. Hogy a törékeny és önbizalomhiányos én mögött van egy vérszomjas, gyűlölködő, talán nem is nőnemű valaki.” (122.) Erre bizonyságképp idézhetjük azokat az iteratív mondatokat, amelyek a két karakter szólamában gyakorlatilag ugyanúgy vagy hasonló formában szerepelnek: Balázs szerint a halál édeskés szagú, Olga szerint savanyú, a halott test reprezentációja pedig burokszerű: „Ha meghalsz, olyan leszel, mint egy burok.” (Olga anyja, 162.) „Nem nézte meg, mert pontosan tudta, hogy a halott test egy burok, mint régen az apja a kórházban, egy test, semmi.” (Balázs, 174.) Álmaik a végességet (Balázs és Olga akvárium-álma) és a végtelenséget jelenítik meg (Olga végtelen színes szalagokról álmodik). Óranézegetés közben mindketten megvárják, amíg az a következő percre vált: „Tíz óra ötvennyolc. A telefonon nézi, ahogy az óra ötvenkilencre vált,” (Balázs, 11.) „Felébred, a telefon világít. Három óra tizenkét perc. Tizenhárom.” (Olga, 155.) Ebben a gesztusban, a narrátori perspektíva azonosulásában szintén a mottóban hirdetett statikusságra következtethetünk: még a két perspektíva is úgy változik és fonódik egymásba, hogy végül „[a]lapos változások után minden úgy marad” (Kukorelly, 5.).
A kötet belső lapján, a cím alatt az olvasható: –regény–, pedig a szövegimmanencia szempontjából egy percig sem gondolná az olvasó, hogy ne lenne az, vagyis hogy önéletrajzi regényként, esetleg ponyvaként kellene olvasni. Talán Malik Olga érzi szükségét ennek, hogy az olvasó lássa, ő nem ponyvát írt, mint egykor a nagyanyja tette, hanem igazi regényt. Bravúros ötletnek találom Olga szerzői maszkjának megteremtését, amely mögött egy picit a valós (szintén jogász) szerzőt, Schillinger Gyöngyvért is felfedezhetjük. Egyébként ez a paratextus leginkább a kortárs magyar irodalom autofikciós műveire jellemző, legutóbb Biró Zsombor Aurél első regényében (Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek) láthattunk erre példát, ahol valóban fogódzóként jelenik meg az olvasó számára a „regény” szócska, hogy mégiscsak el tudjunk igazodni a fikció és valóság határán.
Ami a zárlatot illeti, Szilágyi Balázsnak, jó főszereplő módjára, válságba kell kerülnie, erre ott a Hydra-ügy és hűtlenség (feleségét megcsalja Olgával), bár ezek közül egyik esetben sem éri utol a végzete, vagyis a regény itt is a statikusságra alapoz, még akkor is, ha a biciklis futárról szóló regény eleji szövegrészek egyéni apokalipszist sejtetnek, valami feltartóztathatatlanul közelgő fátumra utalnak: „Apokaliptikus hangulat, ez jut eszébe, ahogy keresztülmegy kocsival a városon, […] egy biciklis futár fényesre izzadt fejjel elhúz mellette” (8). A biciklis futár alakján keresztül végigkövethető az a folyamat, amely során végre az elmozdulás, cselekménykilengés (és az augusztusból az őszbe való átlépés) érezhető, s így feloldódik az átokként regény elejére helyezett Kukorelly-mottó. „Egy pillanattal később nekimegy. […] Leül a járdaszegélyre, a hideg végigfut rajta, augusztusból az őszbe, egy pillanat alatt.” (103.) A regény végén, bár Balázs mélyen a zsebébe nyúl az elütött biciklis hallgatásáért, végül mégis megjelenik egy újságcikk: „Belvárosi ügyvéd csapta el a vétlen kerékpárost” (185.), és azt már nem tudjuk meg, hogy ez milyen következményeket von maga után. Olga számára az elmozdulást az ügyvédi irodából való kilépés jelenti, de az ő esetében sem derül ki, hogyan tovább. Egy dolog biztos csupán: a korábban szövegbe emelt pillangó-effektus. Valaminek történnie kell, még ha nyitott végű is a regény: „a dolgok össze vannak kötve, csinál valamit, és onnan millió láthatatlan szál indul el, és visszafordíthatatlanul része lesz mindennek” (93.).
Összességében, ahogyan azt a fülszöveg is ígéri, nagyon összeszedett, kidolgozott regényt tarthat kezében az olvasó, amelyben minden benne van: jó karakterek, pontosan végigvezetett cselekményszálak, lélektan, testábrázolás, összetett narratív megoldások. Egyetlenegy dolgot tudnék kiemelni csupán, amivel nem tudtam mit kezdeni, ez pedig a perspektívák váltakozási módja. A tizennégy fejezet felépítése a kilencedik fejezetig pontosan követhető titi-tá ritmus: Balázs, Balázs, Olga, Balázs, Balázs, Olga, Balázs, Balázs, Olga (nyilván megvan a szerepe annak, hogy miért a tá esik éppen Olga nézőpontjára), ez a szépen bejáratott harmónia azonban a tizedik fejezettől felborul: Balázs, Olga, Olga, Balázs, Olga. Komoly érvvel nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez így, talán azért, hogy az első és utolsó fejezet különböző nézőpontú legyen, első a Balázsé, utolsó az Olgáé, hogy e két nézőpont keretezni tudja a regény egészét. Vagy talán éppen azt akarja sugallani a regény, hogy egy jól bejáratott séma, akár egy örökölt, családi minta is, megszakítható?
Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes. Budapest, Pesti Kalligram, 2024, 196 oldal.
Hozzászólások