Marton Krisztián: Bőgőmasina
Szórakoztató, fájdalmas, hétköznapi és szép.
Így tudnám jellemezni Marton Krisztián első regényét, a Bőgőmasinát, amely tavaly ősszel jelent meg a Leányvállalat Kiadónál, és amelyet most ősszel Margó-díjra is jelöltek. Nyilvánvalóan arcátlanság ilyet írni egy recenzióban – de ez a könyv szép. Kívül-belül. De kezdjük talán az elején.
Egy kötet esetében számomra mindig fontos, hogy milyen a könyv mint tárgy önmagában. A Leányvállalat ezen kiadványa színeivel és tapintásával hívja az olvasót arra, hogy kézbe vegye, közelebbi kapcsolatba kerüljön vele. Ha megnézzük a borítóját, majd a belső füleket, könnyedén feltételezhetjük, hogy a regény életrajzi ihletettségű, a borító és a szerzőfotó közötti hasonlóság miatt. (Erről az ihletettségről és az autofikció nehézségeiről Marton több alkalommal is beszél, például itt és itt.)
A regény gyújtópontjában egy meleg, félvér fiú felnövéstörténete áll, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon igyekszik megtalálni a helyét és önmagát. Illetve leginkább az apukáját. A történet főszereplője Marci, akinek az életét óvodáskorától egészen a harmincas éveiig követhetjük nyomon.
A kötet három, terjedelmében közel azonos részből áll, ezeken belül nincsen fejezetekre tagolva. Ez az első részben számomra komoly kihívást jelentett, mert az időrend néhol következetlennek tűnik, nem mindig tudjuk, hány éves az elbeszélő, vagy a megnevezett életkora nincsen összhangban a képességeivel, körülményeivel (pl. harmadikos, de a cipőkötés még kihívást jelent). Ennek ellenére a történet visz magával, hömpölyög.
A narrátor retorikáját tekintve olyan, mintha egy közeli barátunk ült volna le mellénk a kanapéra, hogy ráérősen és kényelmesen elmesélje, hogy mi újság vele mostanában. Látszólag eszköztelenül dolgozik, egyszerűségével varázsol el. Akadálymentesen fogalmaz, ezért könnyedén élvezhető olvasmány lehet akár fiatalok számára is. Az érzékelés szempontjából fontos részletekre (pl. látványok, hangok, illatok) gyakran kitér, ezzel élőbbé, mélyebbé formálva a történetek tereit. Sokszor nevez meg konkrét zeneszámokat, így a jelenetekben gyakorta „szól” valamilyen háttérzene, bukkan fel egy-egy színész, popsztár vagy jellegzetes epizód valamelyik klasszikus filmből. A világ, amelyet megteremt, ismeretlenül is ismerős és otthonos, olvasóként is belakható. Kacérkodó hentes, kisvárosi fagyizó, palacsintaillat és családi veszekedések.
Az első részben egy többé-kevésbé idilli család tárul elénk, amelyben a szereplők hétköznapokon is énekelnek, krémest esznek, beöltözőset játszanak. Bár a pénztelenség néha jelent problémákat, az öröm és felszabadultság sokkal jellemzőbb, mint az aggodalom. Egyetlen dolog zavarja Marcit: az, hogy nem hasonlít senkire, pontosabban, akire hasonlít, az nincsen itt. Az apahiány és az apa utáni vágyakozás hol szívszorítón, hol kedvesen és gyermekien jelenik meg: “Ahogy elindult a vetítés és feltűnt Eddie Murphy karaktere, mocorogni kezdtem a székben. Ugyanolyan barna bőre, sötét szeme és gubancos haja van, mint nekem! […] Úgy néz ki, mint én, és Amerikában él. A hazatalálás öröme: Eddie Murphy az apukám. Végre megvan, végre velünk lesz ő is! De hogy fogok szólni neki?” [9.] A kötet első száz oldala az apa utáni vágyakozásról szól, és bármilyen idilliek is tudnak lenni a körülmények, Marci egy dolgot vár igazán: azt hogy felnőjön, amilyen gyorsan csak tud, hogy aztán megtalálhassa az apukáját.
A történet második részében az idő múlását nem az elbeszélés módján, hanem a környezet apró változásain érhetjük tetten (pl. a kazettákból DVD lett). Ebben a részben az oda nem tartozás élménye mellett az érdemtelenség, elégtelenség érzései a leghangsúlyosabbak.
Marci „igazi unokák” között karácsonyozik, és keresi a helyét, keresi a szerelmet egy kisvárosi meleg közösségben. Coming outok, futó kapcsolatok, szégyen és kiábrándulás: “már szörnyen untam, hogy lebukástól rettegő, felzselézett hajú srácokat követek az utcán, kicsit lemaradva.” [125.]
Majd megérkezik a megtalálás. Marci a húszas évei közepén egy megtartó és szerető baráti társaság tagja, valamint van egy párja, akivel minden jól működik. Valami azonban mégsincs a helyén. Mégis boldogtalan. Nem érzi méltónak magát azokhoz az emberekhez, akik körülveszik, az élethez, ami osztályrészül jutott neki. Majd felteszi magának a kérdést, amelyet sokan felteszünk magunknak huszonévesen: “Miért érzem még mindig azt, hogy nem kezdődött el az élet, hogy ez még mindig nem az? Mire várok?” [139.]
Ebben a részben Marci terápiába kezd, ami a történet végéig fontos folyamat marad. Itt jelenik meg az alkohol és szerhasználat is hangsúlyosabban, és itt jut el a könyv egyik leghangsúlyosabb kérdéséig , hogy “tényleg, mi olyan nehéz az apaságban, hogy ennyire keveseknek megy?” [183.] Ezt követően egészen New Yorkig repül, hogy találkozhasson az apukájával, ami végül, minden igyekezete ellenére meghiúsul. Szembesülnie kell a következetlen reakcióival és az egyértelmű elutasítással: nem kíváncsi rá, és soha nem szeretné látni. A regény eleje óta dédelgetett illúziók, melyek szerint majd Amerikában fog élni, végre megérkezhet valahová, ahol nem lóg ki, valaki mellé, akire hasonlít, szertefoszlanak. Főszereplőnk saját szavaival élve „megszabadul” ezektől, és a rengeteg gyakorlással és gonddal elsajátított amerikai akcentust is elhagyja egy ponton.
Így érkezünk meg a harmadik részhez, amelyben egy párterápiát követően Marci meghozza a döntést: véglegesen szakít Teóval, akivel 10 éve voltak együtt. Lezárja a kapcsolatot, amelyben a másikat mindig túl jónak tartotta saját magához. Ebben az egységben több hullámban hatalmasodnak el rajta az alkoholproblémák: “amikor hányás után is egyből kevertem a vodka-narancsot […] tudtam, hogy nagyon nagy baj van.” [246.] A terápiát folytatja, ugyanakkor teljesen kilátástalannak tűnik a változás. A leszokási kísérleteket visszaesés követi, az öngyűlölet és bűntudat elhatalmasodnak rajta.
Ugyanakkor az élettörténetének szerethető eklektikussága itt is folytatódik: Dominikán kap egy állást, így néhány hónapra oda költözik, „viszonya lesz saját magával”, majd a hazaköltözést követően kölcsönös szerelembe esik egy idősebb férfivel. Itt azonban már a felnőtt Marcit láthatjuk, aki tudatosan van benne a párkapcsolatban, képes kiállni magáért, felismerni, hogy bántalmazzák vagy megszégyenítik, és észrevenni azt, hogy ez a kapcsolat nem működik. Mindezt azonban a didaktikusság vagy direktség teljes mellőzésével, a korábban megszokott elbeszélői humorral és őszinte vívódásokkal árnyalva. Olvasóként végignézhetjük azt, hogyan erősödik meg belülről, és hogy ez a megerősödés milyen változásokat hoz az életében.
A regény végére megérkezünk oda, amit happy end helyett inkább happy beginningnek lehetne mondani. Marci felegyenesedik a múlt terhei alól: szembenéz a függőséggel, kilép a bántalmazó kapcsolatból, szeretni tudja magát, és bízik abban, hogy jó dolgok várnak rá.
Tehát azért is különösen fontos regény és ajánlott olvasmány, mert miközben tagadhatatlanul szórakoztat és kíváncsivá tesz, olvasás közben önismereti vizsgálódásra is hívja az olvasót. Az élettörténet végigkövetésével széles rálátásunk nyílik arra, hogyan tehet tönkre egy rossz mondat egy párkapcsolatot, és hogyan léphet rá az ember újra és újra ugyanarra a lejtőre, amíg meg nem tanulja, hogy merre tudja kikerülni azt. A második résztől a regény a főszereplőnk terápiájáról is szól, ezzel párhuzamosan futnak a cselekmények. Láthatjuk, hogy ez az éveken át tartó folyamat milyen kacskaringós, mennyire kilátástalan néha, és mégis mennyire eredményes. Reményt ad ez a könyv. A gyógyulásra, pontosabban a sebbekkel való együttélésre.
A párkapcsolatokat humorral, szeretettel, ugyanakkor olyan módon ábrázolja, hogy nem spórolhatjuk meg, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon én mennyire próbálom elhitetni magammal, hogy jó kapcsolatban vagyok? Vajon milyen szerepet játszok a párom mellett? Mit mondok magamnak a másikról, és mire vágyom igazán-igazán?
Marton egyébként forgatókönyvíróként dolgozik, aminek hatása érezhető a Bőgőmasina beszédmódján is. Jelenetekben gondolkodik, a hangulatteremtése, a terek és karakterek jellemzése egyszerű és hatásos. Egy-egy mondattal és jól eltalált részlettel skicceli fel a helyzeteket, amelyeket könnyedén meg tudunk tölteni tartalommal. A hasonlatai hétköznapiak és eredetiek, mindenféle mesterkéltség nélkül. Nincsenek nagy párhuzamok, metaforák, ez a regény egyszerű és emberi. Mert kit nem vigasztaltak valaha elcsépelt pop-számok? Ki nem érezte még magát egyedül egy olyan közegben, ahol elvileg szeretik? Kivel nem történik olyasmi, hogy a baszk nyelvtan Wikipédia-oldalára kerül, pedig csak azt akarta megnézni, hányan laknak Amszterdamban?
Marton kendőzetlenül írja meg, milyen az, ha kilógsz a sorból, milyen, ha elhagynak, milyen az, ha vezeklésből vagy benne egy kapcsolatban, ha a megszállottjává válsz valaminek vagy valakinek. Nem igyekszik megspórolni a fájdalmat, mégis van egyfajta mély derű, mély remény, ami árad a legszomorúbb részletekből is.
Legegyszerűbben úgy tudnám mondani, hogy süt ebben a könyvben a nap.
Ez a regény nem szeretne „nagy dolgokat” mondani, egyszerűen „csak” mesél. Mesél, és így világít rá a legfontosabb témákra, amelyekkel az ember szembesül a felnövése során, a saját önazonosságának megtalálása és megélése során. Nem válaszokat ad, hanem kérdéseket. Azt is észrevétlenül.
A Bőgőmasina arra emlékeztet bennünket, hogy egyediek vagyunk. Hogy különbözünk, kilógunk sorokból. Sajátos sebeink vannak, saját történetünk, különlegesek vagyunk, aminek persze az az ára, hogy néha mérhetetlenül egyedül érezzük magunkat. De ezzel a magánnyal együtt lehet élni. A hegek pedig, bár a testünkkel együtt nőnek, be tudnak gyógyulni annyira, hogy a fájdalom ellenére ne korlátozzanak többé.
Marton Krisztián: Bőgőmasina, Leányvállalat Kiadó, 2023
Hozzászólások