Református múzeumok a Kárpát-medencében, szerk. P. Szalay Emőke, Veress Dániel
A magyar református kulturális örökség összefoglaló bemutatására először az 1934-ben Budapesten megrendezett Országos Református Kiállítás alkalmával került sor Csikesz Sándor debreceni teológusprofesszor kezdeményezésére. A ma ugyanezen örökséget őrző intézményeket felvonultató kötet 90 évvel később, 2024-ben jelent meg P. Szalay Emőke és Veress Dániel szerkesztésében, akik a Debreceni Református Kollégium Múzeumának munkatársaiként és a MRE Doktorok Kollégiuma Egyházművészeti szekciójának fáradhatatlan szellemi munkásaiként viszik tovább azt a küldetést, amit elődjeik majd’ egy évszázada kezdtek meg.
Hogy miképp lesz az egykori kollégiumi gyűjtemények anyagából és tíz egyházkerület gyülekezeteinek örökségéből tíz muzeális intézmény? Ezt mutatja be ez az unikális kiadvány.
A kötet a maga nemében valóban első, bár – ahogy az intézmények bemutatkozásából is kiderül – református gyűjteményekről már az „ősi”, kollégiumi idők óta beszélhetünk, mégis most először láthatja maga előtt egy összefoglaló jellegű műben az olvasó együtt a Kárpát-medence református múzeumait. A hiánypótló munka inspirációját a Doktorok Kollégiumának 2023. évi konferenciaelőadásai nyújtották, ahol ezek az intézmények az (akkor még alszekcióként működő) egyházművészeti blokkban mutatkoztak be. Ekkor született meg ennek a kötetnek az ötlete is – olvashatjuk a kiadvány előszavában.
A címben hangsúlyos a Kárpát-medencei megjelölés, ugyanis a Magyarországi Református Egyház négy egyházkerületén kívül a határon túli református egyházkerületek gyűjteményei is bemutatkoznak. A kötet szerkesztésekor ügyeltek arra, hogy a múzeumok nyugatról keletre haladva kerüljenek sorra, így az olvasó a kötetet kézbe véve egy képzeletbeli kulturális kirándulás részesévé válik. A kiadvány alkalmas lehet akár valódi útikalauznak is, az intézményekről írt bemutatkozó szövegek könnyedén potenciális látogatót faraghatnak az olvasóból.
A szerkesztők a kötetet egy „kutatás- és gyűjtéstörténeti vázlattal” nyitják, amelyből választ kapunk arra a kérdésre, hogy mióta foglalkoztatja a reformátusokat a tárgyi örökségük és annak megőrzése, kik voltak ennek az úttörői, és hogyan kap helyet a református egyházművészet a tudomány asztalánál. A bevezető tanulmányt elolvasva az embernek az lehet a konklúziója, hogy a magyar református múzeumok útja Debrecenből indult, vagy legalábbis az ország keleti részéből. Az olvasó előtt megjelenik egy „ősök csarnoka”, a református egyházművészet és muzeológia első nagyjainak és indítóinak (Zoltai Lajos, Debreczeni László, Csikesz Sándor, Illyés Endre, Palotay Gertrúd, Takács Béla) felsorolása, ami egyértelműen megerősíti ezt a benyomást. Dunántúli reformátusként azért felmerült bennem a kérdés, hogy a Kárpát-medence másik felében kik voltak – ha voltak egyáltalán – hasonló vezéralakok, és mi az ő jelentőségük a református kulturális örökség muzealizációjában – de erre talán majd máshol kapunk választ.
A muzeális intézmények múltját és jelenét összegző szövegeket az adott intézmények vezetői jegyzik, beszélnek történeti előzményekről, megpróbáltatásokról, érdemekről. A múzeumok történetét olvasva kirajzolódnak közös minták, amelyek – ha térben talán távol is vannak egymástól – összekötik ezeket az intézményeket. Pápa, Sárospatak, Debrecen és Nagyenyed esetében a jelenleg működő múzeumi gyűjteményeket a kollégiumi időkben alapozták meg, Dunamellék, Rimaszombat, Beregszász, Nagyvárad és Kolozsvár református múzeumait pedig egyházkerületi döntésekkel hozták létre. Az alapítás tényezői mellett a megélt történelem nemcsak a múzeumok és gyűjteményeik ma ismert képét határozta meg erősen, hanem lenyomatot hagyott a bennük őrzött tárgyakon is.
A sok hasonlóság mellett persze megmutatkozik ezeknek az intézményeknek a sokszínűsége és változatossága is. Találkozunk klasszikus, egyházművészeti és egyháztörténeti jellegű kiállításokkal, de természettudományos és képzőművészeti, kortárs tárlatokkal is. Van köztük olyan múzeum, amelynek nincs önálló gyűjteménye, vagy csupán csekély ilyennel rendelkezik – Rimaszombaton raktárhiány akadályozza a gyűjtést, a Bibliamúzeum kiállítóhelyként, kölcsöntárgyakkal üzemel, az Erdélyi Református Múzeum pedig az egyik legifjabb gyűjteményként még éppen csak belekezdett a gyarapításba –, és van olyan is, ahol a gyűjtemények mellett még önálló restaurátorműhely is található – ebben a kecskeméti Ráday Múzeum az első a református gyűjtemények közül.
Az egyházi múzeumok ugyan kerületi fenntartással működnek, ugyanakkor részei lokális és országos vagy akár nemzetközi rendszereknek is. A kötetben olvashatunk rá példákat, hogy ezek a református intézmények miképp válnak a saját településük vagy a múzeumi rendszer szerves részeivé. A kecskeméti Ráday Múzeum helyi civil szervezetekkel együttműködve egyfajta közösségi múzeumként van jelen a városban, a Bibliamúzeum 2017-ben az ICOM nemzetközi szervezetétől kapott elismerést a digitális technológia használatában, a Pannonia Reformata Múzeum pedig 2021 óta – egyházi múzeumok közül elsőként – rendelkezik a MOKK családbarát minősítésével.
Fontos, hogy ezek az egyházi gyűjtemények nem a világi társadalomtól elhatárolódva, hanem hozzájuk közeledve, feléjük nyitva működjenek, hiszen a református örökség a nemzeti örökségen belül létezik, nem pedig attól különválva. Van köztük olyan múzeum is, amely a nem vallásos világ felé nyitásban missziós lehetőséget látva állandó kiállítását úgy valósította meg, hogy az ne csupán klasszikus, történeti és/vagy egyházművészeti témájú, hanem teológiai üzenetet átadó tárlat legyen. A Pannonia Reformata Múzeum Hajlék az örökkévalóságban címet viselő kiállítása a Pápán 1577-ben kiadott heidelbergi káté alapkérdésére építve jut el az emberi gyarlóságtól a krisztusi megváltáson keresztül a gyülekezet közösségében való létezésig, a budapesti Bibliamúzeum pedig a bibliai idők régészeti tárgyanyagán keresztül hirdeti az evangéliumot.
De milyen tárgyak vannak egy református múzeum gyűjteményében? Kézenfekvő, hogy jelentős egyházi anyaggal foglalkozik egy ilyen gyűjtemény, de bőven látunk itt olyan esetet is, amikor az egyértelműnek gondolt klenódiumokon és templomberendezéseken túl (hely)történeti, néprajzi, természettudományos, régészeti, képzőművészeti vagy akár kortárs művészeti anyagot is találhatunk bennük. A kortárs művészetek pártolása több intézmény portfóliójában is szerepel – többek között a pápai Pannonia Reformata és a budapesti Bibliamúzeum is helyet ad kortárs művészek időszakos tárlatainak. Akad intézmény, aki tárgyi sokszínűségét kollégiumi múltjának köszönheti. A látogatókban sokszor okoz képzavart a pápai gyűjtemény egyiptomi kiállítása: hogy kerül egy többezer éves egyiptomi szarkofág és múmia egy türelmi rendeletes templom pincéjébe? A múzeum a kollégiumi ősgyűjteményeknek, pontosabban azoknak adományokkal történő bővítésének mint egykor divatos öregdiákszokásnak köszönheti kuriózumát. Olvashatunk továbbá olyan intézményről is, amelynek a helyi társadalomban betöltött szerepéből kifolyólag alakult így a gyűjteménye: a kecskeméti Ráday Múzeum például Fuxreiter András amatőr geológus ásvány- és kőzetgyűjteményének őrzője, amelyet három tárlatban mutat be a látogatóknak, ehhez kapcsolódva pedig még egy ásványgyűjtő kör is működik az intézmény falai között.
Tárgyi örökséget őrző intézményekről lévén szó, fontos említést tenni a kötet – egyébként egységes és igényes – képanyagáról is. Amellett, hogy mindegyik múzeum külső és belső tereiről láthatunk képeket, minden intézmény kiválasztott egyetlen egy műtárgyat a gyűjteményéből, amelyből KINCSEINK címmel láthatunk egy sorozatot végighaladni a köteten. Nehéz egyetlen tárgyat kiválasztani, ami reprezentálná az intézmény teljes gyűjteményét, azonban ez a sorozat mintegy képzeletbeli kamaratárlatként ad átfogó képet a református gyűjtemények sarokpontjairól. Láthatunk köztük klenódiumokat, liturgikus textíliákat, egy ősnyomtatványt, valamint egy digitális technikával interaktívvá varázsolt templommakettet is. A klenódiumok közül a kecskeméti Ráday Múzeum Sztáray-kelyhe a katolikus liturgiából átvett tárgyakra szolgál remek példaként. A sárospataki gyűjteményben féltve őrzött Rákóczi-kanna és a váradi Lorántffy-terítő az eklézsiákat támogató patrónusok értékes adományait példázzák. Stílusjegyekben és technikában a debreceni oszlopos kanna, a váradi recetáblás terítő és a kolozsvári gyűjtemény török hímzéses keszkenője mutatja be a református egyházművészet jellemző vonásait. A Bibliamúzeum interaktív makettje ebben a sorban azt képviseli, hogy ezek az intézmények is próbálnak lépést tartani a digitális fejlődéssel, és ez sokszor jól sikerül – a Bibliamúzeum az említett kiállítóelemmel nemzetközi szakmai elismerést tudhat magáénak.
Tényleg csodálkoznék, ha ezt a 75 oldalt végiglapozva nem jönne meg a kedve mindenkinek felkeresni ezeket az intézményeket a képzeletbeli utazás után a valóságban is. A református múzeumok érdemesek a tudomány és a nagyközönség figyelmére egyaránt, erről tanúskodik ez a kötet is. A legtöbben az itt látott múzeumok közül már bizonyították, hogy jól sáfárkodnak a rájuk bízott kulturális örökséggel, nyitottságuknak, korunk és a szakma kihívásaihoz történő alkalmazkodóképességüknek köszönhetően pedig egyre több ember találkozhat személyesen a reformátusság gazdag örökségével.
Református múzeumok a Kárpát-medencében, szerk. P. Szalay Emőke, Veress Dániel, Doktorok Kollégiuma, 2024.
Hozzászólások