Gaura Ágnes: Sárkánytűzküldetés, Nagy Gyöngyvér képeivel
Gaura Ágnes, aki eddig felnőtteknek írt fantasykkel jelent meg a magyar könyvpiacon, ezúttal új oldaláról, gyerekkönyvvel mutatkozik be. Ez nem jelenti azt, hogy korábbi tapasztalatait, ismereteit maga mögött hagyná, sőt: a gyerekeknek szóló történethez is a magyar hagyományvilágot, népmeséket és -hiedelmeket használja föl, sajátosan mai szemlélettel és kedves humorral. Ehhez most Nagy Gyöngyvér grafikus segítségét is igénybe tudta venni, aki láthatóan hasonló érdeklődéssel és lelkesedéssel dolgozott a meseregényen, igazi közös alkotássá téve a kiadványt, amilyet nagyon ritkán látni.
A központi téma örökkévaló, mindig aktuális, és a gyereknek éppen annyira fontos, mint a felnőttnek: ahhoz, hogy a főszereplő teljesíthesse küldetését, felnőtté is kell válnia, meg kell tanulnia együttműködni másokkal, és rájönnie, mi az, amire valóban szüksége van. Divatos kifejezéssel élve: ki kell lépnie a komfortzónájából, de csak akkor találhatja meg helyét a világban, ha eközben önmagát sem tagadja meg. Közben további – egyáltalán nem mellékes – dolgokra is fény derül. Például hogy a főszereplő akkor tudja megoldani a magánéleti problémáját, ha attól elválaszthatatlanul a közösség baján is segít. Vagy az, hogy ha valakinek segít az ember, az a segítőt is boldoggá teszi, tehát neki is érdekében áll. Vagy az, hogy egy közösség vezetőjének nem elég erősnek és bátornak lenni, hanem az is szükséges, hogy gondolkodjon és gondoskodjon. Vagy az, hogy ha nem az elvárásoknak megfelelően ér véget egy történet, attól még nem biztos, hogy nem jó a vége. Egyáltalán akkor jár a legjobban a közösség (is), ha minden tagját hagyja olyan körülmények között kamatoztatni a képességeit, amelyek neki örömet okoznak, a közösségnek hasznosak, és senkit nem kényszerítenek másra.
Nemcsak kalandos, izgalmas cselekményével, hanem gondolatiságával is hat tehát a regény. A tanulságokat azonban természetesen nem rágja az olvasók szájába. Úgy nem is érné el a célját. Egyfelől a gyerekektől is elvárható, hogy gondolkodjanak, másfelől ha nem kimondva, hanem a cselekménybe építve jelenik meg a mondanivaló, annak sokkal erősebb a hatása. Ugyanakkor nyilván több értelmezést is lehetővé tesz, ami viszont arra ad alkalmat, hogy felnőtt és gyerek sokat beszélgethessen róla. A másik jó módszer az, ha egy fél mondatban, mintegy mellékesen odavetve, magától értetődő módon fogalmazódik meg valami, például hogy a fölöslegessé vált faketreceket nem hagyjuk szétrohadni, hanem odaadjuk az embereknek tüzelőnek; hogy a kivágott fa helyére másikat kell ültetni; vagy hogy aki állatot tart, az felelősséggel tartozik érte. Kedves ötlet, hogy hangsúlyozza az elbeszélő az ember és állat közötti kommunikáció jelentőségét: ahogy megjelenik egy tündérgyerek, és a társaság segítőjéül szegődik, a küldetésre induló barátok érteni kezdik a táltos lovaik nyelvét.
A felnőtté váláson kívül a másik legfontosabb, ki nem mondott, de soha szem elől nem tévesztett tanulság mégis az, hogy nem feltétlenül az a szörnyeteg, aki/ami annak látszik. Nem automatikus, hogy aki/ami nagy, hangos, ijesztő, és nem hasonlít hozzánk, az gonosz és veszélyes is; sem pedig a fordítottja. Ugyanakkor nyilván az sem helyes, ha azonnal azt feltételezzük a nagy, hangos, ijesztő lényről, hogy a szövetségesünk akar lenni. Amit a Túlontúl a felnőtteknek mesélt el az ő nyelvükön, azt a Sárkánytűzküldetés a gyerekeknek meséli, gyerekek számára érthető módon, önálló gondolkodásra késztetve az olvasókat. Ebben pedig egyedülálló módon segítik a szöveget Nagy Gyöngyvér képei.
Szándékosan nem nevezem őket illusztrációknak, mert nemcsak a szövegnek alárendelve jelennek meg, hanem szinte önálló történetet is rajzolnak ki, amely a szöveggel párhuzamosan fut. Először is minden fejezetet egy-egy sárkány rajza vezet be, aminek eleinte látszólag semmi köze a történethez azon kívül, hogy abban is beszélnek sárkányokról. Nyilvánvalóan azonban nem a képeken szereplőkről, hiszen azok egytől egyig kedvesek, mosolygósak, kellemes színűek, lekerekített formájúak. Hibrid lényekként komikus-bájos hatást is keltenek: pillangószárnyuk van vagy rovarlábuk, máskor hasított patájuk, madárcsőrük, de kaktusz formájú is akad. Nemhogy nincsenek alárendelve a történetnek ezek a képek, hanem még őket egészíti ki egy-egy külön rövid szöveg, egy mókás névvel, illetve néhány részlettel arról, mit szeret ez a sárkány, mit szokott csinálni, vagy mi a bolondériája. Ettől mintha személyes ismeretségbe kerülne velük az olvasó; a közelség pedig akkor is megszüntetné a félelmet, ha a képek ijesztőek volnának. (Azért azzal már túlzásba viszi a félelem megszüntetését a grafikus, hogy az egyikük által megsütött kukac is láthatólag élvezi a sütést, és olyan arcot vág, mint aki csak napozik.)
Hogy mindez hogyan kapcsolódik a regényszöveghez, az fokozatosan derül ki. Először azt tudjuk meg, hogy a főszereplő szeret sárkányokról szóló könyveket olvasni, így a regény önreflektívvé válik, azt sugallva, hogy a képek a könyvben olvasott könyvekben szerepelnek. Azután azt is megtudjuk, hogy a felsorolt sárkányokat rabságban tartják – pontosan a kötet közepén található az a két egész oldalt elfoglaló kép, amelyik bezárva, szomorú arccal ábrázolja a megismert sárkányokat, így részvétet kelt irántuk. Ekkorra kiderül az is, hogy a képek a saját nyelvükön azt mesélik, amit a történet: hogy nem a sárkányok a szörnyek, hanem aki bezárja őket. Végül pedig maga a Sárkánytűzküldetés című szövegis megjelenik a regényben mint a fontosabb szereplők rendszeres olvasmánya. Ezt a fajta „meta-hatást” erősítik az olyan rajzok is, amelyeken mintha meghasítaná a könyvlapot, és keresztülmászna rajta egy sárkány.
Ahogy fentebb írtam, nemcsak a fejezetek elején, hanem más helyeken is szerepelnek képek. Egyrészt vidám rajzok, szinte minden lapszélen, másrészt rendszeres időközönként két-két teljes oldalt elfoglaló műalkotások, amelyek egy galéria falára is odaillenének. Ugyanúgy látszik rajtuk a hagyományok ismerete is, a játékos kísérletező kedv is, mint a szövegen, így válhat az egyik a másik párjává. Ahogy a szövegben Csókakő várába veszi be magát a sárkány, a táltos paripák pedig parazsat esznek, és lidércekkel meg turulmadarakkal beszélgetnek, ugyanolyan természetességgel jelennek meg a képeken a késő középkori magyar öltözékekre emlékeztető formák és színek, a hímzésekről, húsvéti tojásokról, mézeskalácsokról ismerős archaikus minták. Eközben a kísérletező kedvet mutatja az is, hogy a túlméretezett virágok ősvilági hatást keltenek, az emberi vagy állati alakból kinövő indák harmóniát teremtenek a létezők között, a barlangszerű házak vagy ketrecek pedig hol vidámságot, hol bánatot árasztanak. Még csörgősipka alakú ház is akad. A tördelés is a képekhez igazodik. A leglátványosabban ott, ahol a két egymással szemközti oldal szó szerint egy sárkány nyitott szájában olvasható.
Az ugyanakkor nem szerencsés megoldás, hogy az ártalmas, legyőzni való szereplő azonnal megjavul, ahogy lehetősége nyílik rá. Az, hogy a javulás eszköze a boldogság legyen, önmagában nagyon jó ötlet. Nyilván azért követ el az ember gonosz tetteket, mert úgy gondolja, hogy azok eredményétől jól fogja érezni magát, tehát ha megtanítják neki, hogy jó cselekedetektől boldogabb lehet, akkor könnyebben rá lehet majd venni, hogy másképpen éljen. Különösen, ha még az is kiderül, hogy az vette rá a károkozásra, hogy soha nem érezhette hasznosnak magát, most pedig hirtelen találnak neki egy képességeinek éppen megfelelő, a közösség számára nagyon is hasznos tevékenységet. Ez mind tökéletes, szépen átgondolt folyamat, csak irreálisan gyors. Pedig a cselekmény még lehetőséget is adna arra, hogy legalább részben indokolt legyen a változás. Az illető ugyanis a kritikus pillanatban gyengítő varázslat hatása alatt áll, tehát kiderülhetne, hogy az őszinteségi rohamát is ez a varázslat okozza. Vagy saját magát is meglephetné, amit beismer; hiszen egy ilyen vallomáshoz egyébként is olyan fokú önismeret kell, ami rosszindulatú emberekből hiányozni szokott. Ugyanígy nem tudjuk meg azt sem, pontosan mivel és hogyan sikerül meggyőzni a királyt arról, hogy elfogadja a fia nagyon is az elvárásokkal szembemenő párválasztását. Vagy hogy mitől is lesz a sárkánypiac megtalálásához szükséges varázslat olyan nagyon bonyolult és nehéz, hogy a boszorkány csak adósságtörlesztés gyanánt hajlandó elvállalni.
Hasonló kisebb zavaró elem, hogy a főszereplő legjobb barátjáról viszonylag keveset tudunk meg, és azt is csak mintegy mellékesen. Egyértelmű, hogy a főszereplő felnőtté válása a legfontosabb, és az ő társra találása is gondosan ki van dolgozva, de kicsit nagyobb hangsúlyt érdemelne mellette az is, hogy a barátja honnan hová jut el. Inkább csak azt tudjuk meg, hogy miben nem hasonlít a főszereplőre; arról kevesebb szó esik, hogy ő maga milyen ember, és mi teszi olyan vonzóvá a leendő párja számára. Pedig jól fel lehetne használni a sablont, hogy az útra kelő barátok rendszerint egymás ellentétei, és ha a királyfi (szokás szerint) a szellemi tevékenységeket kedveli, akkor adná magát, hogy társadalmilag alacsonyabb helyzetű, de egyenrangúként kezelt barátja például a fizikai tevékenységekben jeleskedjen. Annál is inkább, mert a történet vége viszont ügyesen-komikusan kifordítja a sablont, és mindenki mellé olyan párt állít, akire a hagyomány alapján nem számítanánk. (Még a képek is a sablonok megfordításával játszanak, amennyiben a sárkánylány kék, a sárkányfiú pedig piros.)
A szöveg stílusa illik a történethez, bájos, nem didaktikus, kellően választékos. Időnként túlzottan is az; ez az egyetlen kifogásolható eleme. A szóismétlés kivédése fontos követelmény, de ahol a kihagyás is megfelelő eszköz rá, ott nem a szinonimák halmozását kellene alkalmazni. Például a „sárkány” szót nem szükséges a „repülő, tüzet fújó szörny” vagy a „tűzköpő fenevad” kifejezésekkel felváltani, vagy a „boszorkány”-t „bűbájkeverő”-vel, a „valamit ki fog találni”-t „tervet kovácsolni”-val, ha a cél kizárólag a szóismétlés elkerülése, és semmi más. Ettől ugyanis a szöveg nem változatosabb lesz, hanem körülményesebb. Üdvösen csökkent viszont a fölösleges határozatlan névelők száma, ami a Túlontúl stílushibája volt.
Ezzel együtt is kiváló meseregényt és nagyon igényes kiadványt kap, aki a Sárkánytűzküldetést választja. Mivel (különösen a kisiskolás) gyereknek is, felnőttnek is élményt ad, és alapot a beszélgetéshez, közös olvasásra is alkalmas. Míg a szereplők utazását, érettebbé válását figyeli az ember, azt a kérdést is felteheti magának, akárhány éves, hogy mit is jelent gyereknek, és mit felnőttnek lenni. Biztosan nem lesz szükség tündéri jelenlétre ahhoz, hogy létrejöhessen a mindenki megelégedésére szolgáló kommunikáció.
Gaura Ágnes: Sárkánytűzküldetés, Digitális Legendárium, Budapest, 2024. 168 oldal. Képek: Nagy Gyöngyvér
(Fotók forrása: digitalislegendarium.hu)
Hozzászólások