Költő lenni vagy nem lenni. A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának katalógusa, szerk. Kalla Zsuzsa és Vaderna Gábor
2023. január 14-én nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeum új állandó kiállítása a költő születésének bicentenáriumi évében, amelynek katalógusa különleges műfaji keverék: egyszerre állít emléket a „Petőfi 200”-nak mint a kultusz különleges eseményének, rendezi albumba a kiállítás anyagát a múzeumi gyűjtemény további darabjaival és magáról a kiállítás dinamikus eseményéről készült fotókkal, illetve közöl értékes tanulmányokat és a kiállítás tereihez kapcsolódó szakmai reflexiókat. Ennek az ára egy súlyos, vastag album, amelyben a kép és a szöveg igen tetszetősen van vegyítve, ám ez nem egyszer elvonja a figyelmet a szövegekben való elmélyüléstől. Mindez azonban lehetővé teszi, hogy a kiállítás anyaga szélesebb közönséget érjen el, kiszolgálja a Petőfi-kultusz és -ikonográfia története után érdeklődőket, közvetítse a kortárs szakmai Petőfi-értelmezések esszenciáját, és megismertessen a kiállítás virtuális terein való átkelés során olyan fogalmi csomópontokkal, amelyek kapaszkodót jelenthetnek a költő verseinek újraolvasásában.
A kötet elején a Petőfi-kutatások ma meghatározó tudósai közölnek két tanulmányt, amelyek nem klasszikus értelemben vett irodalomtörténeti vagy poétikai érdekeltségűek, és éppen ezáltal mutatnak rá arra, hogy milyen sok tényező alakítja, vagy esetleg téríti el a szépirodalmi szövegek olvasását. Szilágyi Márton mikrotörténeti elemzése a család hatását vizsgálja Petőfi életpályájára, nevezetesen az asszimiláció, a magyarosodás stratégiájára vonatkozóan, amelyben nem a konkrét etnikai-nyelvi hovatartozás az elsődleges, hanem a polgári egzisztencia megteremtésének dinamikus társadalmi folyamata a tanulás és a vállalkozás által. A család nyelvhasználatáról kevés forrás áll rendelkezésre, és elsősorban csak különféle baráti, ismerősi, írói visszaemlékezések adnak kapaszkodót ahhoz, hogy a szülők magyarul (is) beszéltek, megőrizve szlovák anyanyelvük hatását. Petőfi anyanyelvi környezete feltételezhetően a szlovák és a szlovákkal kevert magyar nyelv lehetett, amelyet első, evangélikus iskolái is megerősítettek, azonban egyetlen verssora sem maradt fenn szlovákul. Nyelvi-nemzeti identitásának markáns eseménye a névváltoztatás, amely az anyakönyvekbe jegyzéssel vált nemcsak hivatalossá, hanem szimbolikussá is: házasságkötésekor és fia születésekor is a Petőfi név kerül be a matrikulákba, de az apa és a fiatalabb testvér is ezt használja a polgári életben, sőt, a szülők halotti anyakönyvébe is majd a Petőfi név kerül, egyfajta megerősítésként a „családi asszimilációs stratégia betetőzéséről”. (22.) A név és a tanulás kulcsfogalmai mellett a vállalkozói magatartást vizsgálja Szilágyi a tanulmány második részében, arra keresve a választ, hogy az apa mészárszékbérlése és földszerzése mint gazdasági és társadalmi döntés mennyiben jelenthetett mintát Petőfi számára az irodalmi nyilvánosság világában, szerkesztőként, könyvei kiadásával, és egyáltalán, az irodalom gazdasági működésének tudatos megfigyelésével. Bár a tanulmány összegzése józanul figyelmeztet arra, hogy ez a megszerzett modern társadalmi státusz rendkívül bizonytalan volt, és Petőfi halálával a következmények az özvegyet és a gyereket sújtották, a rekonstruált történet akár egy romantikus hős rendhagyó Bildungjaként is olvasható. Petrovics István mészáros bárdjának és Petőfi Sándor sétapálcájának egymás mellé helyezése a tanulmányt illusztráló kiállítási tárgyak közül mindennek sajátosan radikális metaforája, mely felvillantja a kiállítás termékenyen provokatív vonásait, és nem utolsósorban a kultusz akár groteszk jelenségeire is példát mutat.
Margócsy István tanulmánya azt követi végig, hogy az irodalomtörténeti hagyományban a kultusz mint beszédmód miként befolyásolta elementárisan a kutatások témaválasztását és értékítéletét a 19. század utolsó harmadától kezdve, amikor Petőfi költeményeinek 1874-ben megjelent a díszkiadása. Beöthy Zsolt, túllépve kortársai – Gyulai Pál, Erdélyi János, Salamon Ferenc – kritikai vizsgálatain, Petőfit a magyar nemzet szimbólumává avatta, s még száz évvel később is érintetlenek voltak a nemzetképviselet, a népiesség és a szabadságharcos hagyomány princípiumai az irodalomtörténeti munkákban. Az áttekintés ereje a diskurzuselemzésben van, amely képes rámutatni az argumentációk módszertanában jelenlévő vakfoltokra, az ismétlődésekre, a körbeforgó érvelések retorikájára, a kisajátítások trükkös átértelmezéseire, amelyeket végeredményben mindig a kultusz magva, vagyis Petőfi alakjának és költészetének „erkölcsi példája és közösségfenntartó ereje” (55.) legitimál. Nem lehet nem iróniával olvasni egy-egy idézett tanulmányrészletet, amelyet szuperlatívuszok, logikai ugrásokkal teli, vagy akár érv nélküli általánosítások, képzavarok és affirmációk sora jellemez, s amelyet ma már bizarr pátoszként érzékelhetünk. A szerző neve nélkül idézek egy rövid szakaszt, visszakapcsolva némiképpen Szilágyi Márton tanulmányának tárgyára is: „Áldjuk a bölcsőt, mely magyarrá ringatta.” (56.) Lényeges ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az elemzés soha nem válik gúnyossá vagy méltatlanná, de a finom iróniát a tanulmányt illusztráló Petőfi-szobrok, domborművek és érmék, valamint a 2019-es Bolyongó üstökös című PIM-es kultuszkiállítás képei mindenképpen erősítik. Különösen elgondolkodtató a példasor abban a szakaszban, amely Petőfi világirodalmi jelentőségének érveléseit mutatja be: egy 1972-es monográfiából származó idézet („a »romlás virágaival« szemben az egészséges, fiatalos derű mégis örökebb érték” [42.]) hirtelen azzal szembesít, hogy Charles Baudelaire kortársa volt Petőfinek, 1821-ben született, igaz, a Fleurs du Mal csak 1857-ben jelent meg. Megrendítő élménnyé válhat ennek az egyidejűségnek (pontosabban: egyidejű egyidejűtlenségnek) a megtapasztalása, továbbá annak a „torlódottságnak” az éles megmutatkozása, amelyről Virgil Nemoianu értekezik a kelet-közép-európai kis nemzetek romantika- és biedermeier-korszakának tárgyában. Az ide kapcsolt jegyzetanyag idézi Barta János józan kritikáját Petőfi világirodalmi jelentőségének történelmietlen megkonstruálásáról (59.), amely kritikai komparatisztikai távlatnak a megnyitása egyébként megint csak rendkívül lényeges ajánlata Margócsy tanulmányának. A korábbi szakirodalmak közül Fekete Sándor 1973-as életrajzát, a közelmúltból pedig Kerényi Ferenc kritikai életrajzát (2008) és Szilágyi Márton 2021-ben megjelent „ikercsillag”-monográfiáját emeli ki a szerző, mint amelyek végre meg tudták haladni a kultusz korlátozó diskurzusát. De álljon ebben a sorban Margócsy István 1999-ben megjelent kötete is (a későbbieket most nem idézve), amely Petőfi Sándor címmel, Kísérlet alcímmel jelent meg, és az életmű kultusz- és ideológiamentesítését, valóban irodalmi értelmezését sürgette, a magyar romantikát célzó kutatások erősítésével párhuzamosan. Az irodalomtörténeti (kultikus) hagyomány rétegeinek lebontásával ugyanakkor nem tűnnek el egészében ezek a konstrukciók, látható nyomot hagynak maguk után, amelyekre a közelmúltban született értelmezések, vagy éppen maga az új PIM-es kiállítás, tudatosan reflektálnak.
A kötet középső nagy egysége a kiállítás koncepcióját és tereit mutatja be, felvázolva azt az összetett Petőfi-képet, amellyel a klasszikusban rejlő mozdulatlanság és mindenkori párbeszédkészség játéka megmutatható. Ennek a kulcsfogalma a sokarcúság, az ellentmondásosság, a kultikus Petőfi-értelmezések lebontása, a közelmúltbéli irodalom- és társadalomtörténeti kutatások belátásainak hangsúlyozásával. A kiállítás muzeológus és irodalomtörténész kurátorai, Kalla Zsuzsa és Vaderna Gábor által jegyzett szövegek (leírások, esszék, elemzések), összekapcsolódva a műtárgyak és a kiállítási terek fotóival, arra törekednek, hogy a kiállítás tematikus koncepcióját ismertessék, kontextusokat vázoljanak fel, vagyis nem elsősorban az a céljuk, hogy egyfajta érzékletes leírást adjanak a múzeumi térről és az elvárható élményről. A nem kronologikus és nem szűken biografikus, a kortárs kultúrafogyasztási szokásokhoz is alkalmazkodó kiállítás így szükségképpen és vállaltan kínál a hajdani nagy és kizárólagos narratívák helyett töredékeket, javaslatokat, párbeszédhelyzeteket, ellentétes tapasztaltokat, szokatlan nézőpontokat. A Költő lenni vagy nem lenni című vers elemzésével – amely tehát magának a kiállításnak a címadója – megtapasztalhatjuk a vers és az olvasó-látogató párbeszédének termékenységét, egyúttal pedig Petőfi költészetének sokarcúságát, az irodalmi-kulturális hagyományokkal és az identitásokkal való játékát, valamint a metaforikus újraírás technikájának mibenlétét. A Nyitótér leírása a Petőfi-kultusz történetével és a hagyományos múzeumi funkciók újrateremtésének szükségességével szembesít, a képek és a szobrok, valamint az ereklye jellegű tárgyak halmozása ugyanakkor az ikonográfiai elmélyülést is szolgálja. A kiállítás belső, zegzugos, egymásba kapcsolódó tereiben a bolyongás és a felfedezés spontán élménye adott: a katalógusban ez a hálózatszerű összefüggés, valamint az interaktív és immerzív kiállításelemek hatásmechanizmusa nyilván kevésbé közvetíthető. Ugyanakkor a Kötelék, a Róna, a Rémek, az Otthon, az Áldozat és az Erő csomópontjainak ismertetése, Petőfi költészetével, életmódjával, társadalmi közegével való összekötése, esztétikai jelenségek elemzése szempontjából a katalógusnak ez a szakasza is kiválóan teljesít. A költői személyiség, a versek, az útinaplók, a levelek összekapcsolása a társművészeti alkotásokkal és használati tárgyakkal – festményekkel, szobrokkal, metszetekkel, a korabeli sajtó különféle termékeivel, ruházattal és bútorokkal stb. – azt is megerősíti, hogy ezek a tárgyak nem pusztán illusztrációk, hanem a magyar romantika és biedermeier képzőművészetének (mentalitásának, társadalmi közegének) példái, amelyek nem csak a Petőfi-életmű mellé emelve érdemesek figyelemre.
Prágai Adrienn, a kiállítás művészettörténész kurátora a katalógus Művész lenni vagy nem lenni című tanulmányában éppen a romantikus és a biedermeier festészet, illetve költészet összefüggéseire mutat rá, egyrészt a korabeli művészeti életre irányuló figyelmével, másrészt a különböző irodalmi-festészeti motívumegyezések elemzésével, illetve a Petőfi-ikonográfia összetettségének érzékeltetésével. A kiállításra látogatók 2023-ban persze még nem tudhatták, hogy 2024 őszén a Magyar Nemzeti Galériában Biedermeier mindennapok: Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon (1815–1867) címmel időszaki kiállítás nyílik, szintén Prágai Adrienn kurátori munkájával: a két tárlat szemlélete és műtárgy-anyaga kiemelkedően fontos a korszak társadalmi és művészeti jelenségeinek és összefüggéseinek megértéséhez, illetve a biedermeier művészet újraértékeléséhez. A katalógus zárótanulmánya Mészáros Zsolt munkája, aki a sajtó kultúrtechnikája és gazdasági logikája felől vizsgálja az 1840-es évek új folyóiratműfaját és összefüggéseit az irodalommal, rámutatva a sajtótörténeti kutatások irodalomtörténeti hozadékára is. A képesírás új élménye: Illusztrációk és irodalom a reformkori divatsajtóban azt hangsúlyozza, hogy kép és szöveg nem egymást kioltó vagy egymásnak szolgaian alárendelt viszonyban álltak a divatlapokban (a Honderü, az Életképek és a Pesti Divatlap példaanyaga alapján), hanem egymást erősítették és ösztönözték, úgy az alkotás, mint a befogadás folyamatában. Ráadásul a kép és a szöveg szoros relációja, a gyakran megjelenő és megújuló képanyag erős hatást gyakorolt az olvasóközönség világlátására, sőt, nemzettudatára is.
A Petőfi születésének bicentenáriuma alkalmából szervezett események alapvetően olyan kulturális-társadalmi rítusok voltak, amelyek megerősítették a költő kanonikus helyét, a nemzeti kultúrában betöltött szimbolikus szerepét. A PIM új kiállítása és az azonos címen kiadott katalógusa, a Költő lenni vagy nem lenni nagyszabású és sikeres kísérlet abból a szempontból, hogy a közelmúlt és a jelen új, sokarcú és a kultusz elnémító erejével szembeforduló Petőfi-interpretációit a kortárs múzeum nyelvén ne csak a szakmai, hanem a szélesebb közönségnek is megmutassa. A kiállítás szemléletmódja, illetve a katalógus szaktanulmányai komplex hálózatba rendezik az irodalomtörténet, a kultuszkutatás, az emlékezetgyakorlat, a kultúrafogyasztás, a sajtótörténet, a képzőművészet, a tömegkultúra és a kortárs múzeum kérdésfeltevéseit, interpretációs módszereit. A katalógus így nem csupán az új állandó kiállítást dokumentálja, hanem gazdagítja az ezredforduló óta bővülő, új szemléletű Petőfi-szakirodalmat, amelynek immár részese a fent említett munkákon túl a bicentenáriumi év óta a Studia Litteraria folyóirat Petőfi-lapszáma (2023/3–4) a debreceni konferencia tanulmányaival, Gyimesi Emese új kötete Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharcáról (2024), a Petőfi kritikai kiadás-sorozatának záródarabja, az 1848–49-es költeményeket tartalmazó kötet (2024), amelyet Kerényi Ferenc kezdett el sajtó alá rendezni, de a munkálatokat végül Szilágyi Márton fejezte be, illetve a 2025-ös megjelenéssel hirdetett újabb Petőfi-tanulmánykötet Margócsy Istvántól a Kalligramnál – „Szólj vadúl és szólj szelíden”: Petőfi a 19. században és ma.
Költő lenni vagy nem lenni. A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának katalógusa, szerk. Kalla Zsuzsa és Vaderna Gábor, Budapest, MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum, 2024, 399 l.
Hozzászólások