Hölgyeim és uraim, tisztelt emlékezők![1]
Engedjék meg, hogy a mai emlékezést egy olyan személyes vallomással kezdjem, amely elsőre talán furcsának, szokatlannak, sőt akár provokatívnak is tűnhet.
Őszintén meg kell vallanom, nem tölt el örömmel, hogy itt és most egy emlékbeszédet kell mondanom. Nem tölt el örömmel az sem, hogy itt és most azért vagyunk jelen, hogy Görömbei Andrásra emlékezzünk. Sőt, az sem igazán örömteli számomra, hogy mögöttem egy emléktábla idézi fel a debreceni irodalomtörténész professzor alakját és munkásságát. Még mielőtt azonban úgy gondolnák, hogy e felháborítónak tetsző kijelentésekkel annak az emlékét akarom meggyalázni, aki miatt ennyien összegyűltünk, azonnal szeretném világossá tenni, hogy nem erről van szó.
Görömbei András ma, február 5-én töltené be a nyolcvanadik életévét. Emberi számítások szerint nyolcvan esztendő azt jelenti, hogy Görömbei András akár még ma is itt lehetne közöttünk. Ha így volna, akkor vélhetően most egy egészen más alkalom keretei között és talán más helyszínen lennénk jelen, ahol nem róla kellene megemlékezni, hanem hozzá intézhetnénk születésnapi köszöntéseinket. Amely köszöntőktől – ismerve szemérmes szerénységét – valószínűleg leginkább ő lenne zavarban. És ha mindez megvalósulhatna, akkor ennek az emléktáblának sem kellene még itt állnia. Bármennyire is örömteli volna, ha minden így alakul, azonban szembe kell néznünk azzal, hogy Görömbei András immár tizenkét éve nincs közöttünk. Ez a tizenkét esztendő különösen akkor tűnik fájóan hosszúnak, ha belegondolunk, mennyi mindent tanulhattunk volna még tőle hivatástudatról, felelősségteljes munkáról, emberi-szakmai etikáról vagy éppen az irodalom tántoríthatatlan szeretetéről. Azt, hogy az ő szellemi öröksége mi mindenben mintaértékű, számtalan irányból meg lehetne közelíteni. Sokoldalú szakmai tevékenységének, életművének és személyiségének lényegi vonásait három pontba sűrítve szeretném a továbbiakban összegezni, számot vetve egyben azzal is, hogy mit jelenthet az utókor számára az ő hagyatéka.
Elsőként az irodalomtörténész Görömbei András tudományos tevékenységére érdemes fókuszálnunk. Egy olyan korszakban kellett elkezdenie a mindig nagy örömmel, odaadással és felelősséggel végzett munkáját, amelyben családi származása miatt rendszeridegennek számított. Ennek köszönhetően sok-sok nehézséggel, akadállyal kellett szembenéznie, de ez soha nem téríthette el attól, hogy az érdeklődéséhez, értékrendjéhez közel álló irodalmi témákkal foglalkozzon. Így lett kutatója a népi irodalomnak, így tanulmányozta a határon túli magyar irodalmat – amivel igazi iskolateremtőként további kutatásokat is inspirált –, és így tekintette szívügyének a kortárs írók, költők közül azok életművének monografikus feldolgozását, akiket a saját világképéhez közel álló alkotóknak érzett (Nagy László, Sütő András, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár). Bármi volt is írásainak, előadásainak tárgya, Görömbei András – ahogyan oly sokszor megfogalmazta – az irodalmat létérdekűnek tekintette. Létérdekűnek és létformálónak abban a tekintetben, hogy a kellő esztétikai összetettséggel megformált alkotások olyan igazságokat tudnak feltárni és közvetíteni az emberi létezés lényegi kérdéseiről, ami semmi mással nem pótolható. Az ilyen értelemben vett művészet pedig létünket is formálja, hiszen a remekművek értő befogadása után másként szemléljük a körülöttünk lévő világot, és másként tekintünk önmagunkra.
Görömbei András számára a tudományos munka azonban nemcsak öncélú tevékenységet jelentett, hiszen legalább ennyire fontosnak tartotta az ismeretek átadását is. Igazi tanáregyéniség, kiváló pedagógus is volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy pályafutása során öt alkalommal választották meg az egyetem bölcsészettudományi karán a legnépszerűbb oktatónak. Akiknek volt szerencséjük részt venni az ő egyetemi óráin, azok mindannyian nagy szeretettel gondolnak vissza egykori tanáruk szelíd hangú, de mégis figyelemfelkeltő előadásaira, illetve a mindig tisztán követhető, világos logikával felépített szemináriumi elemzéseire. Egykori hallgatói úgy emlékezhetnek rá, mint aki mindig az értékelhetőt kereste a teljesítményükben, ami abból fakadt, hogy az öncélú bírálat tudósként, kritikusként is távol állt tőle. Doktoranduszai számára teljes szabadságot biztosított, és mindig arra biztatott mindenkit, hogy találják meg azokat a kérdéseket és válaszokat, amelyek révén tudományos kutatásuk kiteljesedhet. Ez a szabadság, ez a nyitottság mindannyiuk számára inspiráló közeget biztosított, így nem véletlen, hogy harmincon felüli azoknak a sikeresen megvédett disszertációknak a száma, amelyek az ő témavezetésével készültek.
Görömbei András kiváló irodalomtörténészi és pedagógusi munkáját az tudta elmélyíteni igazán, hogy az emberi kapcsolatok is elsőrendű fontossággal bírtak számára. A közösségek embere volt, olyan szűkebb és tágabb értelemben vett közösségeké, amelyekért egész életében munkálkodni igyekezett. A legfontosabb közösséget természetesen a család közege jelentette: még az is úgy érezhette, hogy jól ismeri családtagjait, aki sosem találkozott velük személyesen, hiszen Görömbei András nagyon sokszor és mindig nagy szeretettel beszélt hitveséről, négy lánygyermekéről vagy akár a Polgárról hozott szülői-családi indíttatás személyiségformáló örökségéről. A család mellett egy másik meghatározó közösséget a személyes, baráti kapcsolatoknak az egészen szerteágazó rendszere alkotta. Ha a Görömbei András emlékére készült honlapon szemügyre vesszük az ott látható fotókat, akkor világosan kitűnik, hogy a korabeli irodalmi életnek számos fontos alakja – legyen az irodalomtörténész, kritikus vagy író, költő – személyes ismerőse, jó barátja volt. A baráti, kollegiális kapcsolatok egy része munkahelyéhez, a debreceni egyetemnek a közösségéhez tartozott, ahol – mint azt több interjúban is felemlegette – hallgatóként, aztán oktatóként is otthonra talált. Ennek köszönhető, hogy az évtizedek során különböző egyetemi tisztségeket is betöltött, amelyeket nem a hatalmi befolyás eszközének, hanem sokkal inkább a közösség szolgálatának lehetőségeként tekintett. De nemcsak az egyetemért, hanem egy még nagyobb közösségért, Debrecen városáért is felelősséget érzett. Nem volt debreceni születésű, de – ahogyan szintén gyakran megvallotta – úgy érezte, a város befogadta őt, aminek köszönhetően a regionális irodalmi-kulturális élet meghatározó alakjává válhatott. Debrecen városa pedig díjakkal és díszpolgári címmel hálálta meg az itt élőkért végzett áldozatos munkáját. A szűkebb régióhoz képest egy jóval nagyobb közösséget alkot a határon túli magyarság, amelyet Görömbei András az irodalom közvetítése révén ismert meg alaposabban, onnantól kezdve viszont egész pályafutása során küldetésének tekintette, hogy felhívja az olvasók figyelmét a kisebbségi magyar irodalom és kultúra értékeire. Természetesen nemcsak a határon túli magyarság ügyének képviseletét tartotta maga számára kötelező érvényűnek, hanem az összmagyarságért mint a legtágabban értelmezett közösségért érzett felelősség is áthatotta szinte minden írását. Számára ugyanis az irodalom a nemzet történelmének, jelenének sorskérdéseivel szembesítheti az olvasót, miközben egyedülálló módon formálhatja, alakíthatja is e közösség gondolkodását, értékszemléletét.
Görömbei András, az irodalomtörténész, a pedagógus és a közösségek embere – ahogyan azt a beszéd elején hangsúlyoztam – tizenkét éve nincs már közöttünk. Bár a személyes jelenléte valóban hiányzik, de ha az emlékezés révén felidézzük alakját, a vele folytatott beszélgetéseket, az általa tartott egyetemi vagy tudománynépszerűsítő előadásokat, vagy ha fellapozzuk tanulmányait, monográfiáit, egy-egy személyesebb hangvételű esszéjét, akkor mégiscsak azt érezhetjük, hogy a személyiségének lényegét adó gazdag gondolatvilága, szellemisége ma is elevenen ható örökség. Annak érzékeltetésképpen, hogy mennyire aktuálisak és lényeglátóak még ma is a megállapításai, következtetései, engedjék meg, hogy végezetül néhány sort idézzek egy éppen húsz évvel ezelőtt, 2005-ben vele készült interjúból. E sorok rávilágítanak, mennyire pontosan érzékelte az akkori közéletet és kulturális szférát átható problémákat – amelyek ma talán még aktuálisabbak, mint valaha –, de ami még ennél is fontosabb, hogy az erre reagáló válaszában az a modellértékű magatartás mutatkozik meg, amely mindenkor érvényes mintaként állhat a magyar irodalom, a magyar kultúra iránt elkötelezettek előtt:
„Ma alapkérdésekben is annyira megosztott a szellemi élet, hogy ez gátolja az értékek megbecsülését, hiszen ki-ki csak a maga táborára figyel, ha figyel egyáltalán valamiféle szellemi jelenségre. Hogy ez milyen elképesztő károkat, zavarokat okoz a nemzeti önismeretben, azt naponta tapasztalhatjuk. Ráadásul a jelen szemléleti zavara rávetül a múltra, a hagyományokra is.
Számomra ezek az itt most nem részletezhető szemléleti problémák csupán azt jelentik, hogy az eddiginél is következetesebben, meggyőzőbben kell képviselnünk azokat az értékeket, amelyek visszaadhatják az olvasók, a nemzet széles tömegei számára irodalmunk létfontosságának tudatát.
Non recuso laborem. Nem vetem meg a munkát.”
[1] A 2025. február 5-én, Görömbei András születésének 80. évfordulója alkalmából szervezett, a debreceni Kölcsey Központ Görömbei-terménél elhelyezett emléktáblánál tartott koszorúzáson elhangzott beszéd szerkesztett szövege.
Hozzászólások