Fakultások közt – Tudomány, tudás, alkalmazás, szerk. Angyalosi Gergely, Valastyán Tamás
Immanuel Kant 1794 és 1798 között (három szakaszban) vetette papírra A fakultások vitáját. Olyan korban, amelyben a maihoz hasonlóan meghatározó szerepet töltött be a fakultások (karok, tudományágak) hierarchiája, alkalmazhatóságuk szempontja. Egyszóval a hatalom már Kant korában is előszeretettel vindikálta magának a jogot, hogy ellenőrizze, priorizálja az egyes fakultásokat. Ám minden bizonnyal ennél is régebbi jelenségről beszélhetünk, hiszen az emberiség egész történetében alig (vagy talán egyáltalán nem) találunk olyan kort, amelyben a hatalom feltétel nélkül tolerálta volna a fakultások szabadságát. Persze különféle korokban mindig is különféle álláspontok voltak érvényben azt illetően, vajon a tudás egységére vagy felosztására kell-e törekednünk. Ami pedig korunkat illeti, Angyalosi Gergely nem lát okot a túlzott optimizmusra, mivel a fakultásokat „»valóban átfogó« tudományos paradigmától jelenleg szinte elérhetetlen távolságban vagyunk” (13.). Mi az, ami ezenfelül beárnyékolhatja optimizmusunkat? Vajda Mihály nyomán feltéve a kérdést: mi a legfőbb gond korunk alaptendenciájával (222.)? Mindenekelőtt az, hogy szélsőségesen haszonelvű, és ezáltal az eszes szakembert részesíti előnyben az emberek egy olyan csoportjával szemben, „akik az önmagában ésszerűtlen, mert haszontalan hordozói” (223.).
A 2022-ben a L’Harmattan Kiadónál megjelent kötet tanulmányai éppen ezért fontos problémakört járnak körül. Olyan kérdéseket feszegetnek, amelyek nemcsak teoretikus értelemben hangsúlyosak, hanem azért is, mert egzisztenciák sorsa (tanszékek működése) függ tőlük. A szerzők egytől-egyig számot vetnek tudományterületük (a pszichológia, a fenomenológiai pszichiátria, a bioetika, az esztétika, az építészet, a matematika, a nyelvészet vagy a filozófia) határaival. Mit lehet e diszciplínáktól remélni? A kötet egyedülálló forrás azok számára, akik e kérdésre aktuális válaszokat szeretnének kapni.
Az eltérő érdeklődés ellenére van egy közös szál, ami összeköti a kötet szerzőit. Egyikőjük sem tekinthető az ún. alkalmazott tudomány szószólójának. Egyesek elismerik, hogy a tudomány hasznára lehet az emberiségnek, ám főként akkor, ha a tudósok nem valamely alkalmazható tudás megszerzését tekintik elsődlegesnek, hanem hagyják, hogy a tudás iránti vágy differenciálatlan intenzitása mozgassa őket. Vagyis létezhet átjárhatóság filozófia és tudomány, avagy művészet és tudomány között. Mások inkább azt a nézetet képviselik, hogy bizonyos kérdéseket a tudomány képtelen megválaszolni.
A Filozófia és medicina című fejezetben olvasható tanulmányok a filozófiabölcseleti hagyomány és a gyakorló orvoslás közti viszonyra, az alkalmazhatóság lehetséges határaira reflektálnak. Bánfalvi Attila A filozófia és a lélek-diszciplínák kultúrája című írásában a lélek státuszát érintő változásokra hívja fel a figyelmet. Például Descartes számára a lélek még „a testtel »ellentétes« tulajdonságú létező” (17.) volt. Ez a nézet azonban egyre inkább a háttérbe szorult, és ezáltal a lélek problémájára mindinkább „az agy materiális összetevőiben” (18.) kívánták megtalálni a választ. A lélek-agy megjavítására az idők során számos, azóta kudarcot vallott eljárást dolgoztak ki (lobotómia, elektrosokk). Manapság a gyógyszeralapú kezelés tűnhet a legalkalmasabb eszköznek, ám egyesek a farmakológiai paradigma tarthatatlanságára figyelmeztetnek. Végső soron a lélek kérdésére adható legadekvátabb válasz a „nem tudom” lehet, mivel nincs tudományos bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az elmebetegségek visszavezethetőek volnának szomatikus okokra. Bánfalvi végkövetkeztetése szerint „[a] modernitás által megkövetelt hasznosság […] »lepattan« az emberi lelki aspektusokról” (33.). Horváth Lajos Az énhasadás alakzatai…-ban szintén az elmebetegség (szkizofrénia) problematikus jellegéből indul ki. Horváth éppen arra a kérdésre keresi
a választ, miként lehetséges mégis átjárás az objektív-természettudományos és a szubjektív-fenomenológiai álláspontok között? A kettős vizsgálódás alapja az ún. minimális öntudat, ami kulcsfontosságú a fenomenológiai pszichiátria jelenkori irodalmában. A minimális öntudat mindenkiben fellelhető (ennyiben lehetővé teszi a tudományos általánosítást), az elmebetegségek visszavezethetők rendellenes működésre. Az észlelésben bekövetkező zavarokból következtethetünk a betegségekre, melyek ezáltal fenomenológiai-hermeneutikai jelentőségre tesznek szert. A páciensek beszámolói szerint a hétköznapi tárgyak elveszítik praktikus funkcióikat, szimbolikus jelentések hordozóivá válnak. E jelentéstelítettség folytán paranoid személyiségzavarral társuló hiperreflexió alakul ki. Horváth szerint a pszichózis egyes fázisai kevésbé operacionalizálhatóak, és a sokféleség redukciójának lehetősége nem egyéb, mint „szcientista önfélreértés” (46.). Ily módon egyre nagyobb hangsúlyt kapnak „a személyiségfejlődés és a társadalmi körülmények elemei is” (47.). Motivált redukció az egyik oldalon, redukálhatatlan polimorfizmus a másikon. Az elmebetegség megkülönböztető jegye továbbra is egy homályos folt. Eszerint a fenomenológiai pszichiátriával ugyanaz a helyzet, mint a pszichológiával. Útkeresésben vannak.
Bodnár János Kristóf Az alkalmatlan alkalmazott… című tanulmányában az orvoslás és a modern orvosi etika egymásrautaltsága mellett érvel. Léteznek ugyanis olyan határhelyzetek (korlátok), amelyeknél nélkülözhetetlen az etikai mérlegelés. Hiszen az orvostársadalom még olyan, első hallásra egyszerű kérdésre sem tudja a választ, vajon mit tekinthetünk halálnak. Nincs világszinten elfogadott, egységes álláspont. Ráadásul itt is szembesülünk a tudomány korlátaival, mivel „a klinikai tesztek sajátosságaiból, korlátaiból fakadóan bizonyos agyi aktivitást eleve nem mérnek” (56.). Ám, véli Bodnár, az orvostudomány technikai fejlettségének csúcsán sem lesz alkalmas arra, hogy etikai reflexió nélkül kötelezze el önmagát valamely haláldefiníció mellett. A döntés értékválasztás, és nem egy tudományosan igazolható evidencia kérdése.
Az Esztétika, film, építészet című fejezet tanulmányai az esztétika és ideológia, művészet és kultúra viszonyára, valamint a transzcendentális filozófia lehetséges érvényességére vonatkozó kérdésekre keresik a választ. Antal Éva A fenséges, a szép… című írásának témája Mary Wollstonecraft reflexiója Edmund Burke elhíresült Töprengéseire, az azokban tetten ért visszásságokra. Wollstonecraftot felpiszkálják a konzervativizmus egyik alapdokumentumaként számontartott írás színpadias szófordulatai, szatirikus túlzásai, valamint esztelen érvei, melyek ráadásul a társadalmi érzékenység hiányáról tanúskodnak. A kor meghatározó férfi írói (Burke mellett még Laurence Sterne) a jelek szerint nem annyira az ész, mint inkább a szív pártján állnak. Wollstonecraft szembesíti Burke-öt korábbi munkájával (a Filozófiai vizsgálódással), amely még a férfias erények mellett tört lándzsát. Ezáltal a nemi pozíciók felcserélődnek; egy nő lesz az, aki a férfiakon számonkéri a férfiasnak titulált erények (felelősség, önmagából merítkező erő) hiányát. Antal Éva, jó elemző módjára, elfogultság nélkül rögzíti a civilizáció jövőjéről alkotott eltérő álláspontokat, vagyis nem hagyja szó nélkül a wollstonecrafti értelmezés visszásságait sem. Ilyeneket mond: a népi demokráciáról szőtt „naiv vízió” (80.), „kapkodva készült és csapongó a wollstonecrafti válasz” (82.). De miért is naivitás hinni a népi demokráciában? Egyáltalán: mit remélhetünk a civilizációnktól? Antal Éva tanulmánya többnyire adós marad a kérdés megválaszolásával, viszont Pólik József Hogyan lett Godvilleből Dogville?… címen összegyűjtött aforizmái mintha éppen erre a kérdésre keresnék a választ a nietzschei morálfilozófia tükrében. Adott Lars von Trier filmje, a Dogville, ez az Isten nélküli város, egy hely, ahol az emberi kultúra radikális negativitása látszik kibontakozni. Dogville maga az abszolút negativitás: Nietzsche világa, megfosztva mindenfajta optimizmustól, Oidipuszé, aki többé már nem keresi önmagát, Kafka fegyencgyarmata, amelyből azonban eltűnik az emberi igazság szükségszerűsége… Trier filmje tehát végérvényesen leszámol az ideális (vagy akárcsak többé-kevésbé igazságosan működő) társadalom illúziójával. Trier ítélete szerint „az ember még nem érett meg a szabadságra, a függetlenségre” (108.). Antal és Pólik nem érintik ugyan közvetlenül a fakultások kérdését, viszont elemzéseik napjainkban is meghatározó illúziókról (a konzervatív jóindulatról, az ész igazságosságába vetett hitről) rántják le a leplet.
Puhl Antal Az építészet metamorfózisa című tanulmányában, a művészet (azon belül is az építészet) immár nem-lineáris fejlődési irányával számot vetve egyfajta lezárulásról, bezáródásról beszél. Ez persze nem jelenti a művészet végét, mindössze azt fejezi ki, hogy többé nincs olyan uralkodó esztétikai irányelv, amely iránytűként szolgálhatna a fejlődés számára. Pontosan ebből adódik, hogy az építészet nem definiálhatja magát kizárólag a műszaki tudományokhoz tartozóként, hanem meg kell tanulnia tájékozódni a globalizált világban, ami esztétikai ismeretek hiányában lehetetlen. Egyszóval a korunk építészeti gyakorlatát átható komplexitás Puhl szemében nem válságtünet, inkább lehetőség a diszciplínák (jelen esetben: építészet és esztétika) kölcsönös együttműködésére a hermeneutikai siker érdekében.
Tánczos Péter Az öntudatlan természet szótlan alakzatai… című tanulmánya annyiban mindenképpen eltér az eddigiektől, hogy teljességgel a filozófiai hagyományon belül marad. A filozófia itt távolról sem valamiféle kortünet, a civilizációs folyamatokkal szoros összefüggésben álló folyamat, hanem egészen egyszerűen bizonyosfajta rendszer, melynek esetleges korlátai immanensek, vagyis nem tárhatók fel pusztán a civilizációs környezet vagy a személyes beállítódás defektusaira irányuló vizsgálattal. Tánczos a filozófiatörténet egy meghatározott korszakában (a Nietzschére és Kierkegaardra is ható német idealizmusban) keletkezett gondolatokkal vet számot. Eközben új utakat keres a mai (a transzcendentális kérdésfeltevéseket állítólagosan maga mögött hagyó) filozófia számára. A tiszta ész határait kijelölő Kant nyomán fel kell tennünk a kérdést, „van-e még lehetőség a filozófiára olyan diszciplínaként tekinteni, amely a tapasztalattól független, szükségszerűen érvényes ismeretek lehetőségét fenntartva próbál a világról állítani valamit” (122.)? Tánczos a kérdés megválaszolása érdekében nem kevesebbre vállalkozik, mint a modernkori szubjektivitáselméletek rekonstrukciójára. Nincs módunkban bejárni a „megoldáshoz” vezető hosszú és összetett utat, így csak utalunk rá, hogy a válasz egyedülálló és megfontolásra érdemes. A transzcendentális megközelítés érvényességét napjainkban a legtöbben anakronizmusnak vélhetik. Ki hisz ma már az objektív megismerés igazságában? Széleskörben elfogadott konszenzussá vált, hogy igazságaink hazugságokra épülnek, és megismerésünkből nem szűrhető ki a megtévesztés iránti hajlam. Igen ám, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy a fortély, az alakoskodás a produktivitás lehetőségét hordozza magában. Mintha Tánczos arra kívánna rávilágítani, hogy a filozófia talán elhamarkodottan dobta sutba a transzcendentális megismerés módszertanát, a rendszerfilozófiai gondolkodásra való törekvést. Ha az inadekvációnak van produktivitása, akkor miért ne lehetne egyszersmind rendszere is? A kérdés korszerűtlen, ám eredeti. A kidolgozás még várat magára, így egyelőre nehéz elképzelni, miféle rendszer is volna ez. Mindenesetre talán megelőzhető lett volna általa a diszciplináris(-attitűdbeli) polarizáció (a rezisztens analitikusság és a kontinentális „szédülés” között). Vajon a rendszerfilozófia a filozófiatörténet félbehagyott villáinak egyike, melyre korunk szívesebben tekint úgy, mint temetőre?
A Matematika, mesterséges intelligencia, logika című fejezet szövegei a matematika, nyelvészet, logika perspektívájából kiindulva teszik fel a diszciplínák működésére vonatkozó kérdéseket. Hajdu Lajos Hogyan értsük meg a matematikusokat? című írása megkísérli összefoglalni, miként gondolkodik egy matematikus. Hangsúlyozza, hogy a matematikusok jellemzően nem konkrét számokban, hanem ideákban, a világ jelenségei mögött fellelhető szabályszerűségekben gondolkodnak. Több példát olvashatunk arra is, hogy, rácáfolva a tudomány izolált működését vélelmező sztereotípiákra, a matematika egyes legfontosabb felfedezései (például a kvantumfizika alapjai) informális körülmények között születtek, afféle együttgondolkodás eredményeként. Egy részük eleinte csupán céltalan játéknak indult, mígnem, ahogy ez például a gráfelmélettel történt, a modern informatikában is meghatározó elméletegyüttessé nőtte ki magát. Hoffmann Miklós Az invenció gravitációja, avagy az automatizált felfedezés reménytelensége című szövegében a mesterséges intelligencia alkalmazásának határaira hívja fel a figyelmet. Életünknek kétségtelenül vannak olyan területei (például kombinációs játékok), ahol a mesterséges intelligencia jókora előnnyel indul az emberivel szemben. Max Weberrel egyetértésben viszont Hoffmann azt állítja, hogy a személyes-emberi jelenlét bizonyos esetekben kiküszöbölhetetlen. Tudniillik a mesterséges intelligenciából hiányzik a specializációra való alkalmasság és a szenvedélyesség, vagyis nem hat rá az invenció gravitációja. Következtetéseit egyedül a már meglévő adatokból képes levonni, nélkülözve mindazt, amit jellemzően zsenialitásnak hívunk. A szenvedélyességet értjük. A specializálódásra való képtelenség pedig mindenekelőtt azt jelenti, hogy a gép nem képes különbséget tenni érdekes és érdektelen között. Rabul ejtik az érdektelen részletek, például a televíziós hangyafoci. Ez a technikai „zsenialitás” idiotizmusát szemléltető kép alkalmas lehet arra, hogy demisztifikálja a non-humánnak kikiáltott technikai eszközök korlátlan függetlenségéről alkotott fantazmagóriákat.
Szekrényes István Az azonosítás nem kizárólag forenzikus problémájáról című tanulmányában a kriminalisztika, valamint a mesterséges intelligencia alkalmazásának szempontjából is jelentős azonosítás problémáját veszi górcső alá. Ehhez a logikából és a nyelvtudományból vett referenciákat használ fel, többek között Saul Kripkét, aki vitatja, hogy a tulajdonnevek jelentése „maradéktalanul visszaadható határozott leírások egy diszjunkt klaszterével” (183.). Az azonosítás (például egy hangfelvételé a kriminalisztikai gyakorlatban) nehézségei mögött több tényező állhat. Ezek közül az egyik legfontosabb az elvárás faktora, vagyis az előzetes feltevések és elvárások, amelyek nagyban befolyásolják a keresett referencia dekódolását. A maradéktalan sikerre a hermeneutikai bizonytalanság árnyéka vetül (jó példa erre Francis Ford Coppola Magánybeszélgetés című filmje). Gáspár László Ervin Procedurális szerkezet és mindennapi nyelvhasználat… című tanulmánya az és/vagy kötőszópár használatának problémáját járja körül, megkérdőjelezve a kötőszavak használatára (és mivel ezzel a példák sora bizonyosan nem ér véget, a mindennapi nyelvhasználatra) vonatkozó evidenciákat. A szerző a 19–20. századi nyelvfilozófiai-logikai irányzat képviselőivel (Russel, Frege, Carnap, Schlick, Wittgenstein) egyetértésben mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy nyelvhasználatunk helyenként „jelentős hézagokkal illeszkedik logikai szabályokhoz” (205.). Ezúttal is tehát az alkalmazás objektivitásába vetett hit alaptalanságával szembesülünk. Trembeczki István Ember és technológia… című írása a technika társadalomra, emberi életre gyakorolt hatását boncolgatja. A technikai fejlődés pozitív hozadékai között említi a termelékenység növekedését, az érzékszerveink által felfogható ismeret határainak kiterjesztését. A technika átformálta társadalmi valóságunkat, az ember elvitathatatlan fejlődésre tett szert, ám ennek a fejlődésnek Trembeczki szerint éppúgy vannak árnyoldalai is, amelyek többek között a vezető halálokok (például elhízás, közlekedési balesetek) formájában manifesztálódnak.
Vajda Mihály A fakultások vitájában a címadó Kant-mű összefoglalására tesz kísérletet. Ellentétben a már korábban is említett Burke-kel, Kant, miközben a fakultások szerepéről elmélkedett, az észelvek elsőbbségét hirdette a hagyománnyal szemben. Például a filozófiai tudás azért is bizonyult számára előbbrevalónak a teológiaihoz képest, mert észelvekkel képes alátámasztani a vallás érvényességét. Biztosabb alapot nyújt a tradicionális, empirikus tudás bizonytalanságaival szemben. Ezzel szemben Kierkegaard és Nietzsche már tisztán látták a felvilágosodás programjának ellentmondásait. Nem osztották Kant jószándékú, ám nem feltétlenül megalapozott optimizmusát. Kierkegaard határhelyzetei (például Ábrahám története) a mindenható ész kudarcáról tanúskodnak. Nietzsche révén pedig joggal tarthatunk attól, hogy a hagyományok felszámolása idővel a hasznos nihilista uralmához vezet; az élet kellemességeinek hajszolásához, túlbuzgó igyekezethez, mely nem hagy időt és teret a szépség és a nyugalom számára.
Weiss János Politizálás a katedrán?… című tanulmányában leplezetlenül megfogalmazódik a kérdés: van-e összeférhetetlenség az akadémiai tevékenység és a politizálás között? E kérdés azonban csupán egy az egyetem lényegére vonatkozó kérdések sorában. Ezekbe, és természetesen a rájuk adott válaszokba, Weiss egyebek mellett Weber, Helmholtz, Rickert, Riehl gondolatainak felidézésén keresztül nyújt bepillantást. A négyfelvonásos érvelés-dramaturgiában a Weber által kifogásolt akadémiai politizálás egyre inkább hermeneutikai veszélyként értelmeződik. A szerkesztők tisztánlátását és kompozíciós érzékét dicséri, hogy a sorban következő tanulmány, Keményfi Róbert Teleki Pál „tudományos alapú” fajpolitikájáról szóló írása a politikus-tudós konkrét esetén, nagyszabású portréjának megalkotásán keresztül térképezi fel mindazon nehézségeket, amelyek abból származhatnak, ha az ideológiai elhivatottság beszüremkedik a tudományos gondolkodásba. Ideológián nem pusztán Teleki vélt vagy valós antiszemitizmusát kell értenünk (ez túlságosan leegyszerűsítené a képet). Sokkal inkább arról van szó, hogy Teleki politikai tevékenységét összhangba kívánta hozni a tudomány igazságaival (ennek megfelelően a zsidótörvényt is tudományos alapokra épülőnek vélte). Hitt a természeti környezet és az emberi társadalom szoros összekapcsolódásában, szemben a Weiss által ismertetett nemzetközi (német nyelvű) filozófiai iskolákkal, melyek szintézis helyett a tudományterületek elválasztásának szükségességét hangsúlyozták. A politika által okozott kár nem merül ki az emberiségnek ártó döntésekben, hanem ott áll a tudós tévedései mögött is.
Balogh László Levente Az igazság, a tudomány és a politika című írása szintén korunk alaptendenciájára reflektál. A szerző posztfaktikus kornak nevezi korunkat, és ezzel arra utal, hogy napjainkban egyre kisebb a tények és igazságok jelentősége, és egyre több példát láthatunk arra, hogy ezek megtagadása nem akadálya a hatalom megszerzésének. Okkal rendülhet meg a bizalmunk az információ demokratizálódása iránt. Elveszett ugyanis az az illúzió, miszerint az információ széleskörű hozzáférése előnyös következményekkel járhat. Szó sincs arról, hogy Balogh naivan reménykedne a politika faktikus fordulatában (ilyen talán még sohasem következett be maradéktalanul). Viszont fontosnak tartja a tudomány függetlenségének politika általi elismerését, azt, hogy a politika ne akarja rossz színben feltüntetni a tudomány művelőit, manipulálni a közvéleményt, profitalapon besorolni a diszciplínákat.
Az alapelvek teoretikus megfogalmazása után ismét egy gyakorlati példa következik (erősítve a kompozíciós egységet). Valastyán Tamás Szandálos filozófusok… című írásában a negatív irányba történő (politikai) manipuláció egy konkrét esetét idézi fel. Egy, a bölcsészettudományok népszerűsítésére hivatott kiadványban az inkább pejoratív „szandálos” jelzővel illették a filozófusokat. Valastyán tisztán látja, hogy
a stigmatizálás, propagandavezérelt tájékoztatás minősített esetével állunk szemben. A szándék világos, az viszont már kevésbé, miért éppen a szandál szolgál a megbélyegzés eszközéül. Éppen ezért Valastyán a szandálos jelző lehetséges értelmezéseinek a nyomába ered, és végül ekképpen dobja vissza a labdát: „Hermész sarujának tudott szárnya nőni, a harcosok bakancsán pedig csak sár van” (328.).
Összegzésként leszögezhetjük, hogy a kötetben nincs egyetlen olyan tanulmány sem, amely ne dinamikusként írná le az adott fakultás, tudományág működését. Sokkal inkább arra derül fény, hogy a fakultások nem ellenségei egymásnak. A kötet összességében két kölcsönös kirekesztésen alapuló előítéletre cáfol rá: egyrészt arra, hogy a tudományok (és e tudományok képviselői) nem képesek gondolkodni önmagukról, másrészt arra, hogy a tudományok függetlenek a bölcsesség általános szereteteként, afféle őstudományként felfogott, ám mára idejétmúlt filozófiától. Az elbizakodottság, a szembenállás voltaképpen idegen a fakultások működésétől. Alighanem ezt hivatott kifejezni a címben olvasható közt is, ami a vita helyén áll. Csakugyan, bizonyos külső érdekek hiányában, ki tudja, valaha is felmerült volna-e a fakultások hierarchiájára vonatkozó igény? Ugyanakkor talán érdemes volna komolyan eltöprengenünk azon is, vajon nem tulajdonítunk-e túl nagy jelentőséget a (külső érdekek összességeként értett) politikának? Vajon nem a probléma megkerülése-e, ha a politikát a fakultások közti viták legfőbb okozójaként azonosítjuk? Miért is ne létezne a fakultások ilyen értelemben apolitikus versengése? (Amiről jóformán alig esik szó a kötetben.) Hogyan képzeljük el ezt a versengést? Miért is ne lenne létjogosultságunk ilyesmit feltételeznünk?
Van azonban egy kérdés, ami a recenzenst még kevésbé hagyja nyugodni. Bevezetőnket Vajda nyomán azzal a megállapítással zártuk, hogy korunkban a hasznosságelv uralkodik. Ezzel szemben fontos lenne kiállnunk a haszontalanság mellett. De mégis miért? Mi az, ami a haszontalanságot ténylegesen megkülönbözteti a hasznostól? Nem azt kérdezzük, hogy miben több, hanem hogy mennyiben más? Nem állítható, hogy a kötetben erre ne kapnánk választ. A haszontalan egyik előnye az, hogy általa meglepő dolgok láthatnak napvilágot. Ha például nincs a lengyelországi kisváros (Lwów) kávéháza, és a helyi matematikusok, akik a Skót Könyvnek becézett füzetkébe jegyezték fel ötleteiket, ha nincsenek a königsbergi polgárok, akik a város hídjaira vonatkozó logikai játékkal ütötték el az időt, akkor talán senki sem fekteti le a kvantumfizika és a gráfelmélet alapjait. Igen ám, de ezzel még mindig a hasznosság perspektíváján belül vagyunk. A haszontalan az invenció hatékony eszköze, vagyis működését továbbra is az legitimálja, hogy a hasznosság termékeny táptalajának bizonyulhat. Végtére is, játéknak indult sikeres elméletekről beszélünk. Nem kihívás megbecsüléssel lenni irántuk. De milyen érvet tudnánk felhozni a szellem valóban haszontalan elfoglaltságai mellett? Hogyan tekintsünk a sok romba dőlt teóriára,
a divat szeszélyeinek kiszolgáltatott műalkotásokra? Ezek ugyanis csupán azzal képesek érdeklődést, rokonszenvet vagy tetszést kiváltani, ha bizonyos körülmények között érdekesnek vagy szépnek bizonyulnak (és még csak nem is mindenki számára). Miért van rájuk szükség?
Vajda ott hagyja abba, ahonnan a kérdés igazán izgalmassá válik. Nyugalomról és szépségről beszél, vagyis, vélhetjük legalábbis, nem másról, mint a hasznos nihilista szorgalmának csillapításáról, valamint cél nélküli tetszést kiváltó entitásokról (szép gondolatokról, szép tárgyakról) mint a teljességgel haszontalan és ésszerűtlen manifesztációiról. Mi az, ami megkülönbözteti őket? Nem jut más eszünkbe, mint az, hogy hasznos megfelelőikhez képest maradandóbbnak bizonyulnak. Ami a hasznosnak rendelődik alá, annak a napjai meg vannak számlálva. Folyton változó jellegéből adódóan a divat által okozott halál sohasem végleges (és hát történetesen az is a divat része, ha valaki szembemegy vele). Teljesen más a helyzet azzal, amit használunk. Ami idővel alkalmatlannak bizonyul a használatra, az végérvényesen a világ szemétdombján köt ki, vagy legjobb esetben is csak nosztalgiakiállítások attrakciójaként láthatjuk viszont. Ám a tárgy (például egy régi automobil) ebben az esetben nem önmagát reprezentálja, csupán egy típust, szabványt, az egy kaptafára gyártott automobilok sorozatát. Kétségtelen továbbá, hogy egy automobil is lehet szép, ám szépségét ilyenkor nem a hasznosság aspektusából meríti, hanem a típusonként egyedi formákból, esztétikai megoldásokból, egyszóval mindabból, amiben egy műalkotással osztozik. És miként vélekedjünk a részeire bontott automobilról, például egy fékrendszerről, amelyben talán már csak az obszesszív érzékelés által gyönyörködhetünk? Alighanem kijelenthetjük tehát, hogy a hasznosságelv önmagában csak milliónyi kacatot hagy maga után. Hasznosságra törekedni nem egyéb, mint megelégedni a mulandósággal. Ezzel szemben a haszontalan ténykedés talán az emberiség egyetlen esélye arra, hogy maradandó nyomot hagyjon önmagáról, ha nem is épp a világmindenség (egy földönkívüli talán csak díszes takaróként terítené magára a Raffaello által összemázolt vásznak valamelyikét), de legalábbis az utókor számára. Persze, ezzel a dilemma még nem szűnik meg. Vajon az így felfogott szépség nem épp annyira kirekesztő-e? Nem elitizmus-e pusztán lecserélni az evilági opportunizmust valamiféle transzcendens utilitarizmusra? Nem arról van-e szó, hogy a szépség, megtámadottként, agresszívvá válik mindazzal szemben, amit túlontúl megfoghatónak talál? E felbőszült szépségnek hogyan sikerülhet rábírnia a hasznos nihilistát az önmagában vett értékek felismerésére, avagy hiábavaló minden erőfeszítés? El kell ismernünk, hogy ezek már sokkal inkább a fakultásokon átívelő (vagy talán épp azokon keresztülhaladó) kultúrfilozófiai kérdések, így teljes joggal minden bizonnyal nem kérhetőek számon a köteten.
Fakultások közt – Tudomány, tudás, alkalmazás, szerk. Angyalosi Gergely, Valastyán Tamás, L’Harmattan, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tusrajza.)
Hozzászólások