Ozsváth Zsuzsa: A kötelező letérőnél forduljon
Ozsváth Zsuzsa második verseskötetének címe, A kötelező letérőnél forduljon az olvasásához mellékelt útmutató egy elemeként, a befogadónak címzett jelzésként is értelmezhető. Ezt erősíti meg a különböző turistajelzésekről (sáv, kereszt, kör, háromszög) elnevezett, a könyv struktúráját kialakító négy versciklus is. Felmerülhet a kérdés: honnan, hová és milyen úton vezet az ösvény, melyre a kötet verseinek olvasásával léphetünk?
Ha a verseskönyv egésze felől értelmezzük a címben szereplő utasítást, világossá válik, hogy e kötet esetében a letérők valóban kötelezők: a négy ciklusba rendeződő, összesen 42 költeményt tartalmazó gyűjtemény formailag és tartalmilag is változatos; az olvasást utazásként megélő olvasó gyakran találkozik éles kanyarokkal, elsőre (és több esetben másod- és harmadszorra is) meglepőnek vagy váratlannak tűnő irányváltásokkal, ahogy versről versre halad. Ez az egységességet és linearitást felbontó kötetkompozíciós eljárás minden bizonnyal tudatos stratégia a szerző részéről. Már első kötetével, az Előző részekkel kapcsolatban is hasonló jelzők merültek fel mind a szerző, mind a kritika részéről,[1] ám annak esetében nem az utazás és a turistajelzések motívuma, hanem a víz (és annak folyékonysága) szolgált a kötet szerkezetének metaforájaként.
A kötet elején szereplő mottóból („Egyszer csak feltűnik a hiány, mint egy rossz helyen megszólaló szünet.”) következtethetünk arra is, hogy talán a hiány tapasztalatát megörökítő szövegeket fogunk olvasni. Az első, a sáv jelzését magán viselő ciklus kifejezetten jól olvasható efelől. Az itt szereplő versek többségében valamilyen ürességtapasztalatot jelenítenek meg. Rögtön az első, Hideg című versben a beszélő egyedül marad az üres kanapéval, hogy aztán rájöjjön, voltaképpen nem tudja, hogy ki is ő valójában. A csend, az egyedül- és távollét, a beszélő magányossága újra és újra a következő versek alapvető eleme lesz. A Néma című szövegben előforduló helyszín a „privát sötétkamra”, a Könnyűben „sötét idők járnak”, és „senki nem jött kopogtatni az újév okán”. Az időjelölők is erre a negatív hangulatra játszanak rá: a Megj.-ben (ebben egy haldokló vagy egy elhunyt belső monológját olvashatjuk) a „novemberi szél”, másutt a „kései ősz”, az „elmúlt karácsony” idézik fel a versbeszéd időbeliségét. Ennél konkrétabb időviszonyokat jelölnek a nyitóvers szavai („az úrnak kétezer-huszadik évében”) és a következő (kereszt jelölésű) ciklusban előforduló „kijárási tilalom”. Bár az első ciklusra sem csupán ezek jellemzők, a következőkben már kevésbé dominálnak a fentebb leírt negatív hangulatképek.
A könyv egészére érvényesnek tűnik az első Ozsváth-kötet szerkezetével kapcsolatban is emlegetett kiszámíthatatlanság, a struktúra egyenetlensége. Bár a második kötet esetben a ciklusok (és címzésük) jelenléte már valamilyen rendezettség látszatát kelti, nekem az volt az érzésem, valójában a versek sorrendje felcserélhető lett volna, és a ciklusszerkezet sem indokolt. Számomra a cikluscímek nem segítettek abban, hogy valamilyen kapcsolódást fedezzek fel az egyes szakaszokban elhelyezkedő szövegek között: a kereszt turistajelet magán viselő második rész címe például a benne rejlő versek vallásos tematikájára is utalhatna, és noha itt szerepel az Ima című mű, összességében nem található más, hangsúlyosan keresztény motívumokkal dolgozó szöveg a szakaszban. A továbbiakban sem fedeztem fel kapcsolatot a címként szolgáló turistajelek (kör, háromszög) és az utánuk következő versek között.
Az olvasás útján előrehaladva a versnél nagyobb egységekben gondolkodást más sem segíti elő: Ozsváth kötete mintha valóban folyamatos letérők irányába vinné az olvasót. Az egymást követő versekben váltakozik az önmegszólító, az énközlő és az egyes szám második személyben valaki máshoz szóló beszédmód. Nehezen lehet konkrét tematikus irányokat felfedezni a kötetben: legtöbb esetben hétköznapi tapasztalatokról, érzelmekről, álmokról számol be szokatlan nézőpontből, szürreális képalkotással a beszélő, de vannak egy-egy korábbi szöveghagyományt ironikusan kijátszó versek is (mint a Sziszüphosz-mítoszt vagy a Jancsi és Juliskát felhasználó költemények). Mintha minden vers külön világot alkotna, noha egyetlen költői nyelven – néha kötöttebb, néha szabadabb formákban – szólalnak meg.
Az Ozsváth által használt költői nyelv egyik legfőbb eszköze az intertextus. Ez szintén hangsúlyos eleme volt az Előző részeknek is. Majdnem minden versben előfordul egy vagy több, más nyelvi környezetből származó formulát adaptáló szövegrész. Ozsváth a regiszterek széles skálájáról válogat, miközben kiragadja a mondatokat, mondattöredékeket vagy grammatikai struktúrákat az eredeti helyükről. Számos bibliai szöveghelyet idéz fel (rögtön az első versben: „lett nagy sírás-rívás és fogaknak csikorgatása”; másutt: „Boldogok a lelki szegények” [MAYDAY]); de ugyanilyen sűrűn jelennek meg más szerzők (Petri, Shakespeare, Saint-Exupéry vagy Petőfi), de a köznyelvi fordulatok ismert szövegdarabjai egyaránt.
Ozsváth azonban nem egyszerűen átveszi ezeket a textusokat, hanem átírja, szétszedi, eltéríti, gyakran ellenkező értelműre fordítja őket. Ez az eszköz – úgy vélem – kifejezetten izgalmas lehetőségeket rejt magában. Egyes kanonikus, a köznyelvbe beépült szövegek újrafelhasználása, rekontextualizálása jól használva magas irodalmi-nyelvi potenciállal rendelkezik. Már a cím is egyértelműen a „következő letérőnél forduljon balra/jobbra” táblafelirat vagy GPS-szöveg eltérítése, de a versekben rengeteg hasonlót találunk. Így kerül felhasználásra a Biblia („ma még színről színre”), József Attila („Ezek a mindenséggel méregetik magukat, aztán alulmaradnak.”; „Mintha egy kékbálnát húzna maga után homokos, vizes síkon.”), Albert Camus („boldognak kell elképzelnünk, például egy profi baseball-játékost”) vagy éppen Anthony Burgess („gép ez, mechanikus parancs a motorja” – kiemelések tőlem, H. M.).
Azonban sok esetben ez az eszköz nem társul más poétikai tartalommal, és így nem képes érvényesíteni a benne rejlő pontenciált. Kétségtelen, hogy a nyitóvers (Hideg) szellemes és meghökkentő kezdősoraiban az intertextus például figyelemfelkeltő funkcióval bír („és akkor lezúgott egy nyest az emeletről és lámpást adott a kezembe / az úrnak kétezer-huszadik évében” – kiemelés tőlem, H. M.), azonban több esetben öncélúnak is hathat, úgy érezhetjük, csupán a nyelvi ötletesség miatt alkalmazza Ozsváth – egyébként igen széles palettáról dolgozva és kitűnő nyelvi érzékkel – ezt a műveletet. A szinte egyfolytában azonos színvonalon működő versnyelv egyes esetekben pedig túlzottan keresettnek, megcsináltnak tűnik: néhány szöveg a végletekig akarja fokozni a költőiséget, és ennek a szándéknak a súlya alatt omlik össze: „az éjszaka, mint szerencsétlenül fészkelt méhkast, kifüstöl magából. […] Szembe üvölt a testek párlata.” (Neon); „Kimustrált centrifugák közt a víz képletéről értekezni minimum demagógia.” (Vízről, újabban).
A kötet másik jellegzetes költői eszköze az ismétlés (ezt – saját tapasztalatom szerint – sajnos kevesen használják a kortárs pályakezdő szerzők közül). A kötet számomra legjobb versét, az apa–fiú viszony nehézségét érzékletesen ábrázoló költeményt, a Siratót (hatásos kezdősora: „miért mennek tönkre fiúk apáikba”) is az ismétlések teszik igazán kiemelkedővé. Nem csak a refrénként megismételt két sor („szapora léptek visszhangzanak egybenyúló szobákon át végtelen bérlakásban”), hanem a gondolatritmus-szerű szakaszok („a keserű kisfiúk nem tudnak játszani […] a nagyfiúk nem akarnak játszani […] apa nem akar játszani”) is Ozsváth költői tehetségét dicsérik. Szintén az ismétlés eszközével él a Repríz című darab, melyben a Sziszüphosz-mítosz (és annak Camus-féle interpretációja) jelenik meg. A vers struktúrája leképezi az ismétlődést, ami a vers középpontjában álló Sziszüphosz történetének legfőbb motívuma. A szövegben a sziszüphoszi kő helyére „a szemből kibuggyanó könny” kerül, ami „csak görög le, csak görög le, / és a konyhakövön Sziszüphosz elkapja”, majd az egész szakasz szinte változatlanul megismétlődik – ezzel formailag is követve a mítosz szerkezetét.
A verseskötet – és ezzel az utazás – végére jutva az volt az érzésem, hogy a számos kanyar és letérő végül nem vezetett igazán sehová: bár Ozsváth kétségkívül érdekes, olykor kifejezetten izgalmas költői nyelvet használ, a kötet nem áll össze koherens egésszé, inkább megmarad erősebb és gyengébb versek gyűjteményének. Úgy vélem, a jövőben egy egységesebb, strukturáltabb költői program kidolgozásával, egy nagyobb kötetszervező erő segítségével ez megváltozhat: kevesebb letérővel Ozsváth költészete is célba érhet.
Ozsváth Zsuzsa: A kötelező letérőnél forduljon, Bookart–Kalligram, 2024.
[1] Lásd pl. Murzsa Tímea recenzióját és a könyvbemutatón elhangzottakat: Murzsa Tímea: „Közelebb kerülni a minél távolabbhoz” (Kemenes Henriette: Odú; Ozsváth Zsuzsa: Előző részek, Alföld, 2020. december, 107–110.); Fried Noémi Lujza: Titkos verset rejt az Előző részek – bemutatták Ozsváth Zsuzsa első önálló kötetét. maszol.ro, 2020. július 24.
Hozzászólások