Vándortelepes

Fekete Ádám an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz című könyvéről

Amikor egy szöveg első pillantásra mást nem is tesz, mint teret foglal, terebélyesedik anélkül, hogy a növekmény egyúttal valami tanulsághoz segítene közelebb, míg átlátszó mondandóvá nem silányul, nem csupán a transzparens közlés hevében született egyéb művek gyöngeségére ébreszt rá, de egy olyan írásparadigmát érvényesít, amely az olvasást az írás kutatói-inventori ténykedéséből eredő, nem-termékiesíthető bőséggel szembesíti. Az olvasást ekként nem kísérti meg, hogy a talmi közlendő fölfogásával egyszerűen áteressze magán, úgymond emésztetlenül, az „írásterméket”. Inkább olyan, az irodalmi utilitarizmust zárójelező olvasási gyakorlatra buzdít, amelynek tárgya az íráshoz tartozó inventárium, azaz az írás/szöveg lehetőségtára. Ha az olvasás az inventárium révén elérkezik autentikus, neki rendelt pozíciójába, mintegy kimozoghatja magát; az inventárium a tékozló olvasás, a jelentésképzés pazarló munkája nyomán nemhogy elszegényedne, de mindinkább ennek az olvasásnak a játszóhelyévé lesz, az olvasás pedig megkönnyebbedik, fölélénkül, terhétől (a didaxis brutalitásától) szabadulva neki-nekiiramodik. Minél tágasabb az írástér, természetesen annál hívogatóbb az olyan olvasás számára, amely huzamosabb ideig bírja tantételek nélkül, és persze annál érdektelenebb ez a szöveghab, ez a kusza buborékmátrix, minél inkább ideológiai-érzületi azonosulásra kívánják fölhasználni, azaz minél inkább az irodalmi utilitarizmus kódfej(t)ési kényszere hatja át az olvasást.

A szöveget mindenekelőtt a készülő(dő) írás lehetőségtereként, tehát a produkció felől megközelíteni (tehát mint irományt, és nem [csak] mint olvasmányt) gyümölcsözőbbnek látszik Fekete Ádám an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz című könyvét olvasva.

A kötet három nagyobb egységre tagolt (anyahomérosz, Kaméleonléptek, Muddi), ám a megállapítás így pontatlan; az említett „fejezetek” maguk is szétaprózódnak a szövegalakulást és a szövegképet egyaránt meghatározó tipográfiai, könyvészeti és paratextuális megoldások (címek, alcímek, jegyzetek, apróbetűs „margináliák”, biografikus „mellékletek”, idézetek, levelek, „intermezzók” stb.) miatt. A szöveg(ek) ekként tehát ellen is állnak bármifajta tipológiai klasszifikációnak, és a „miről szól?” kérdését is minduntalan elhárítják. A kötet a nyelvi megnyilatkozás és az értelemképzés lehetőségét-lehetetlenségét kutató és ebből származó monológként adódik az olvasás számára, amelyet megannyi áltraktátus, forgatókönyvrészlet-szerű epizód, hoffmanniánus fantáziadarab, dadaista poéma, vallomás és esszébetét sző át. Ha valami, a szövegnek éppen ez a vonása ragadható meg a leginkább, hogy a különféleségeket és a variabilitást, a szövegalkotás ezekből származó szabadságát (elszabadulását?) és a kollázstechnikát termőre fordítva önmagát is olyan beszéd gyanánt adja elő, amely gyarapodása által hozza létre azt a teret, amelyben megképződhet. „látod már, az ötsorosból hat lett!, túlfolysz, szétrepeszted gömbölyű medrem, na, megszólalt a függő sejtkazal!, kontráztál volna, ha merlek beszéltetni, de úgy éreztem, már elbeszéltem beszéltetendőim elől a szuszt, és a gyászról, Szikracsík Árpád szélmalomviadaláról, meg a nemzetcsonkolásról úgy nagy általánosságban még csak szót sem ejtettem, pont itt lenne a helye, s most helyette a pont helye van itt, egy ponté, ó, hát soha nem lesz vége?” (8.). A „gömbölyű meder” a szöveg utalásrendszerében a medencecsontba illesztett protézis fogadótereként is jelentést kap; az a csontvelőben, pontosabban a csontvelő helyén úgy szerez magának teret, ahogyan a nekikészülő beszéd a már el- vagy telebeszélt (lég)térben: apránként, erőszakkal. A hasonlítást megtámogatja egy néhány lappal későbbi részlet – „kizsigerelt lábam duruzsol folyton, folyton duruzsol benne a mű” (12.) –, amely a végtagban támadt űrt, amelyet egyébként az orvosi fém töltene ki, a duruzsoló nyelv, illetve a műalkotás működési területeként azonosítja. De vissza a fentebbi részlethez: „elbeszéltem beszéltetendőim elől a szuszt […] még csak szót sem ejtettem, pont itt lenne a helye, s most helyette a pont helye van itt” – a hely, ami az elbeszélés helye volna, úgy lett el-beszélve, épp a beszéd elől, hogy a beszéltetés, szóval az, akit/amit beszéltetni kéne (a különös szóalak mintha valami ilyesmit jelentene, valamit, amit beszéltetve beszédhez juthatunk, amennyiben a „beszéltetendő” olyan alanyra utal, akit/amit beszéltetni kell, aki/ami beszéltetésre való), már nem jut szóhoz (lélegzethez). A beszéd elől ugyanakkor épp maga a beszéd foglal teret („az ötsorosból hat lett”), a már elbeszéltek (amelyek el-beszélték a beszéd elől a „szuszt”) a még elbeszélhető (és el-beszélhető) terét pontnyira zsugorították, csupán egy pont helyét hagyták meg, ám egy olyan pont helyét, amelynek nem itt volna a helye, egy olyan helyet hagyva tehát, amely máskülönben nem egy pont helye volna. Egy mondatvégi pont helye, minden bizonnyal, amely az elbeszélést zárja, ám amely pont nincs „kitéve”, mert helyén a „vége” szó és egy kérdőjel kap helyet, mintegy annak a pontnak a helyén, amelynek már nem jutott hely. Az írástér szűkössége, úgy az írástevékenység praktikusan értett tere (potenciálisan végtelen papír- vagy képernyőfelület) mint az írás gyarapíthatóságának a szemantikai variabilitással összefüggésben értett, mintegy metapoétikai tere olyan szövegképződést mozdít elő, amely ezt a teret mindkét imént említett értelemben képes kitágítani; saját kifejezéskészletéből idézve nevezhetnénk ezt „önmaga felé bővülő szükségállapotnak” (52., majd 53–54.), annál is inkább, hogy első előfordulása az „Úgy kéne írni, hogy…” kezdetű futamban (52–53.) kap helyet. A szöveg tehát egyfelől saját terének szűkösségét, ugyanakkor szükségességét is állítja, ennek dialektikus átcsapásaként pedig szövegbőséget és ezzel térbeli tágasságot állít elő: „úristen, hát sehol egy normális emberi közlés?, mandinerek, csiki-csukik, pukedlizés & köpönyegforgatás mindenütt, egy rokokó stílusú divatszabászatban érzem magam, mikor a beszédfolyam […] beindul: az adok-veszek, csere-bere-nyerészkedés bennem, nézem, hogyan habosodik a szóruházat e láthatatlan gondolat-abroncsokon, emélkedésvilágom egy kora barokk királydráma immár, rizsporos parókában grasszáló küldöncök, bérgyilkosok és spanyolfal-tologatók és béranyák és hajószakácsok lettek a közlés alapkomponensei, látjátok?” (10.). Az idézett passzus szintaktikailag egy adjekciós sornak tekinthető, amelyet a nominalitás jellemez, ugyanakkor a felsorolás a rokokó halmozhatnékjához hasonlítódik. A bőség, a gazdagság egyaránt terhes és kívánatos volta, amely elsőként a divatszabászat példája kapcsán jelenik meg, indítja be a „beszédfolyamot”. Fontos, hogy a szöveg önmagára mutató deixise („e láthatatlan gondolat-abroncs”) olyan fölhalmozási, gyarapodási („habosodási”) potenciált tulajdonít magának a „beinduló beszédfolyamnak”, amely híján van minden „látható” tervnek, elgondolásnak, koncepciónak. Az „elmélkedésvilág” sem egyéb, mint a korábban szóba került adjekciók sora, amelyet a „kora barokk királydráma” metaforizál, és amely szintagmát definitív erővel követi a felsorolás, azaz a „közlés alapkomponensei”. A „habosodó szóruházat láthatatlan gondolat-abroncsokon” az an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz poétikai technikáját, írásmódját, pontosabban az irományként-produkcióként fölfogott alkotás működését is segít megérteni.

A „habosodás” ágensének tisztázatlansága, avagy a „habosodás” mint autopoiétikus eseményszerűség másutt a rajzolás mániás, egyszersmind extatikus tevékenysége kapcsán tűnik föl („egy cellatársamtól kapott golyóstollal, itthon, rögeszmésen rajzolok, ilyenkor semmi máshoz nincs is igazán kedvem, mint róni, elragadtatással figyelni  a vonalakat, recéket, görbületeket, felborzolt idomokat és villanypocsolyákat” – 73.; kurziválás az eredetiben), amit részletesebb magyarázat nélkül csak azért idézek, mert a mű létrejöttéhez a teresülés plasztikus képzetét társítja, valamint a teret kapó, szóhoz jutó mű szerzőjének ámulatáról is tanúskodik, ami a szaporodó szöveg vagy rajz önnemzését is föltételezi. Az alkotás során átélt kontrollvesztés, ami ugyanakkor az autopoiéziszről való tanúskodásként is érthető, Fekete Ádám, ha teszik, életrajzi idioszinkráziájában kap egyfajta konkrét jelentést „a végtagokban megmutatkozó koordinációs zavar” említésén keresztül. A lapszám hiányzik egy könyvészetileg is sajátos megoldás okán; a szerző biográfája, elsőül is a mozgássérültséget tárgyazó részletek kihajtható, ekként megkettőződő, kigöngyölődő lapokon szerepelnek, és a lapszám elhagyásával mintha arra történne utalás, hogy a törzsszövegben (egy könyvben) a végtag koordinációs zavarának nincsen, nem lehet helye, ám épp ennek a kikülönítésnek tudható be, hogy az, mivel mégis elfoglalja helyét, túl is terjeszkedik, áttüremkedik a könyv határain, akadályozza a lapozást, és különösen a szövegrészlet pontos helyét teszi azonosíthatatlanná. A koordinációs zavar amolyan helytelenség tehát, olyasvalami, ami nem helyeselhető és nem is kaphat helyet, amely hibákhoz vezet, ugyanakkor a csak orvosi műszavakkal magyarázható öntörvényűség metaforája is. A koordinációs zavar egy szövegtest esetén – tehát mint poétika – a magának ismeretlen úton-módon helyet készítő, kiterjedő, szóval teret foglaló intenzitás.

Az autopoiézisz mint esemény (vagy transzgresszus) az írás, a szövegképződés peremeként vagy küszöbeként metaforizálható egy olyan t(r)opológiában, ahol a hozáadódások, hozzátoldások az írás egymást követő műveletei, és amelyben mindig az előző művelet jelöli ki a következő lehetőségeit, horizontját. Az adjekció és a kontrollhiány mint írástechnika erre a műveletről műveletre, beírásról beírásra haladó-lépegető, fokozatos gyarapodásra támaszkodik, „bogra bog, bogra bog stb” (24.). A gyarapodás mikéntjét a „rögtönzéshez” kapcsoló részlet arról is árulkodik, ahogy az írásfolyamatba törő asszociációk, nyelvi nyomok tehát új, váratlan jelentésmezőt kezdenek kibontakoztatni, az írásprodukció helyet készít és biztosít neki, azután eltávolodik tőle, akár egy vándortelepes, aki az elkészült karámokat maga mögött hagyja: „Kiműthetetlen & folyvást módosulni kívánó valami a közlés (e rögtönzött jelek ívása-ellése). Jelöltek borjai járni tanulnak, jármukba karistolódnak, belüket egymás belébe ontva funkciókká, személynevekké ordasodnak, majd megjuhászodnak, később kerekesszék elé vont barmokként igyekeznek hasznosulni, vagy orjaleves lesz belőlük, orjaleves szintaxismaradékból, de addig is a lehasználtság igézetével robotolnak, önmaguktól megvonva… a mit?” (67.) Ez az „iránytalan dudorászás” (20.), amely csak annyiban iránytalan, ahogy egy „pont helyének” vagy a „csomózásnak” (24.) sincsen iránya, csak következménye, ez utóbbi által visszamenőleg is irányt adva, irányt rendelve a (mondjuk, kiinduló) ponthoz, egyúttal saját nyomait, visszhangjait is felül- vagy átírja, sőt mintha abba a formátlan impulzusmezőbe süllyesztené vissza a szöveg korábbi elemeit, amelyből az előző műveleti lépés során kiemelte. Az an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz erre az eljárásra többször is utal (a „fölötlik” akciójával viszonyba helyezett emlékezet kapcsán pl. „Szegény Strindbergünknek erről a ránkférről mindig egy másik szó jutott eszébe, ami most pont nem jut az eszembe, mondta, de olyan, mondjuk, mint a frittőz vagy a slafrok vagy mint az ötlik a »fölötlik«-ben, jaj-jaj, csak visszaemlékezni ne kelljen, komorodott el Mahler doktor, »csak szavakra ne«!” – 30., kiemelések az eredetiben; másutt ars poeticus kijelentésként olvasható: „A cél létrehozni valamit, ami nem tartalmazza önmagát, csak önmaga hiányának mintázatát rögzíti”, és a szóban forgó passzus zárlata: „tűntesd el a lábnyomokat, fiam! Senki se tudja meg, hogyan lépkedtél idáig.” – 53.), de a leginkább mégis a szintagmák adjekciói mutatják meg a kiemelés-visszaejtés ilyetén dinamikáját. A szó- és szókapcsolat-sorakoztatás előre mozgása a megfordulni nem képes féreg, giliszta furataihoz, ehhez a lankadatlan (és irreverzibilis) térhódításhoz hasonlítható („az iránytalan dudorászás, mint komposztkígyó siklik tovább az éjben” – 20.), az írás terebélyesedik és halad, át a szóhumuszon, -televényen, azaz sorol, sorakoztat, műveli és megműveli a szöveget pl. „a gyász lobogó belébe töltött élet: zúzottkő, ürömmaradék, ballisztikai alapismeretek, valami a nyitvatermőkről, kocsmák alaprajzai, a nevem, kapukódok, egy-két kirakatüvegbe fagyott mozdulat, nem, a nevem mégsem, inkább idegen folyók nevei, pó és guadalquivir // verőce, verőce!, iklad!, zánka!, helyek, ahol soha nem jártam, de jártak bennem, meredélyek, buszcsuklók & pamutvégű karmesterpálcák formájában, nyaralások fejhúsom kocsonyás közegében (amikor befagyott, évekre akár, lehetett rajta korcsolyázni is) // arcod: domború fakírteknő, szegecses büdöskeágyás, benne: gyom, nyúlfog, trikolór kanna (rajta a misztikus 6-os szám, dombornyomva, »hol lehet az első öt? és hol bújkálnak a soron következők?«, ezen talán egy kicsivel többet töprengtem a kelleténél […]” (23.). Ez a szövegkultivációs praxis (az írás buzgó gyakorlása és a terménybőségre irányuló erőfeszítés kettős értelmében) mintegy átvezeti az olvasást a szemantikai tartományokon, így a jelentésstabilizálás reflexeit a jelentést szaporító, másképpen: a jelentéseket magából bőven ontó vidék (szövegtér) láttán tapasztalt konfúzió lassítja, tompítja. Zátonynemzés, khtonikus halrajok, „ami mellett a filológia jachtja anélkül halad el, hogy ködkörtjével egyetlenegyszer odahellózna” (38.); egy zsoltároskönyv stanzái, amelyekbe „folyton belezavarodtam […] volt, hogy már a betűket sem láttam” (30. és 38.); „kristályszerkezetbe rendeződő képzelgések különleges zárványa” (30., a szórendet megváltoztattam: B. G.) – az átkelés szokott mozdulatai ebben a térben csődöt mondanak.

Miután ez az írás, az an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz, íródása és írottsága oldalára állította az olvasást, azaz az olvasás tapasztalatába az írásé, az olvasmányba az irományé elkülöníthetetlenül szervesült, és így az olvasást az írás képződésének olvasásává avatta, az olvasás(a) megfosztatott primer fogyasztói rutinjaitól. Az an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz, természetesen nem egészen társtalanul, egy olyan, az irodalmi mű minőségét meghatározó vonást is megnyilvánít, amely a mű transzparenciáját, a vakítóan, bántóan világos közlést a szellem elhomályosulásaként, a nyelv renyheségeként és a képzelet kifulladásaként segít fölismerni, és azt az írás föladatát megkapó olvasást teszi inkább kívánatossá, amely egyedül az azonnali megértést-azonosulást (fogyasztást) elhárító szöveggel szembesülve képezheti magát, és amely az alkotást jellemző lelki-szellemi gimnasztika talán fáradtságosabb, mégis fölvillanyozó és értékesebb tapasztalatában osztozhat.

Fekete Ádám: an ¤ ya ¤ ho ¤ mé ¤ ro ¤ sz, su\curesale, 2024.