Légyfogó

Ladányi István: Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai

Az 1965 és 1992 között megjelent Új Symposion folyóirat irodalom- és társadalomtörténeti jelentőségét nehéz és kár is lenne vitatni. Ezt bizonyítják a róla sorra megjelenő monográfiák is, melyek szerzői a lap más-más aspektusát emelik vizsgálódásaik középpontjába. A kisebb terjedelmű, egy-egy irodalomtörténeti koncepció részét képező munkák mellett az utóbbi évek emlékezetes Új Symposion-monográfiája Szerbhorváth György Vajdasági lakoma című 2005-ös munkája, amely főként a változó-alakuló szerkesztőség belső viszonyainak kultúrszociológiai elemzését célozta, valamint Losoncz Alpár A hatalom(nélküliség) horizontja. Hommage à Új Symposion című 2018-as könyve, amely a társadalmi-közéleti vonatkozásokat tárta fel. Ezek sorába tartozik Ladányi István Megújuló befejezetlenség című kötete, amely, ahogy az alcíme is mutatja, a folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai felől közelített az Új Symposion történeti értelmezéséhez. „E könyv megközelítései az Új Symposion összetett és szerteágazó történetéből főleg a folyóiratra mint kiadványra, a folyóirat-szerkesztés alkotótevékenységére irányultak.” (299.)

Hiába a különböző közelítési irányok, Ladányi a konklúzióját ugyanazzal a megállapítással kezdi, mint ami Losoncz Alpár kötetének hátsó borítóján olvasható. „Az Új Symposion folyóirat története, a Symposion-mozgalom a vajdasági magyar irodalom »nagy története«” – így a korábbi kiadvány borítószövege, s ezt ismétli meg idézetet nem jelölve, tehát ugyanerre jutva Ladányi is: „Az Új Symposion története a vajdasági magyar irodalom nagy története”. (297.) Ehhez kapcsolódik Ladányi ugyancsak Losoncztól átvett, de általa a neoavantgárd lapra vonatkoztatott képe, amely szerint a folyóirat légyfogóként „azonosítható, amelyhez odatapadnak a vajdasági magyar kultúra utóbbi fél évszázadának történetei”. (299.). Irodalomtörténeti viszonyítási pont is tehát az Új Symposion, s légyfogó az általa lefedett időszak abban az értelemben is, hogy a vajdasági irodalom történetével akár csak érintőlegesen vagy egy nagyobb koncepció keretében foglalkozó, nem vajdasági származású szakember is jó eséllyel e lap viszonyait érinti, ha az egykori jugoszláviai magyar irodalmi kultúra felé fordul. Magyarán az Új Symposionról írni egyrészt látszólag könnyű – könnyebb, mint akár az azt megelőző vajdasági irodalmi korszakokról, s egyre könnyebb a bővülő, egymást is generáló munkáknak köszönhetően. „A közelmúlt folyóiratai közül a Mozgó Világ mellett az Új Symposionra irányult a legnagyobb irodalomtörténészi figyelem” – állítja Ladányi is. (21.) Másrészt pedig az Új Symposionról írni, ez sem elvitatható, presztízs. „Az Új Symposion története kapcsán gyakran előkerül a folyóirat legendája” (11.), amely a mai napig érezteti hatását, sőt, erősödik. Egy legendához pedig ki ne vágyna kapcsolódni? „A Symposion-történet nem ért véget az Új Symposion megszűnésével.” (10.)

E lapról írva sohasem csak a téma a meghatározó. Annak is jelentősége van, ki a szerző, abban az értelemben mindenképp, hogy az Új Symposionról szólva rendre megkülönböztetnek két csoportot: az érintettekét és… a többiekét. Ennek jó esetben a korábban említett legenda fenntartásában vagy épp annak lebontásában van jelentősége, s nem arról van szó, hogy a laphoz tevőlegesen nem kapcsolódó szerzők ne tudnának releváns módon szólni a folyóiratról. Sőt, Ladányi példaként Géczi János és Rajsli Emese interjúit idézve jegyzi meg, hogy mivel a két szerző „kevéssé beavatott […] a Symposion-történet részleteibe, […] ennek révén számos, a vajdaságiak, illetve a folyóirat közelében felnőttek számára magától értetődő és ezért máshol, korábban nem tárgyalt vonatkozásra” kérdez rá. (28.)

Ladányi István magát leginkább a két csoport metszéspontján helyezi el. „Abban az évben kezdtem egyetemi tanulmányaimat és tapogatózásaimat az újvidéki irodalmi életben, amelynek tavaszán a Sziveri János vezette harmadik szerkesztői nemzedéket eltávolították a laptól […]. A volt symposionista, de a folyóiratról és a körülötte lévő gondokról hallgató egyetemi oktatóim mellett a háborgó, trónfosztott, egzisztenciális problémákkal bajlódó, igencsak frusztrált Sziveriékkel találkozhattam […] – kocsmákban, házibulikon”. (301.) Ladányi monográfiájának, mondhatni, ez a legszaftosabb része, ő ennél többet, mint amit az itt sorolt jelzők sugallnak, nem mond az Új Symposion szerkesztőségein belüli személyes feszültségekről. Azt persze ő sem hallgatja el, hogy a lap története a kezdetektől sem volt mentes a vitáktól. Ezekre főként a folyóirat nevét elemezve tér ki, azokat a szerkesztőségeket, intézményeket idézve, amelyekkel szemben a lap újként határozta meg önmagát. Bogdánfi Sándor a Dolgozók szakszervezeti hetilap fő- és felelős szerkesztője például „»a tudós irodalmunkra s most jelentkező tehetségeinkre egyaránt káros dilettánsok«-nak minősítette Fehér Kálmánt, Tolnai Ottót és Domonkos Istvánt.” (52.) Ugyancsak nem részletezett, csupán egy-egy mondat erejéig jelzett a vajdasági magyar irodalom másik meghatározó folyóiratához, a Hídhoz fűződő ambivalens viszony. Az Új Symposionról szóló munkák és említett monográfiák (köztük Ladányié is) sokszor ugyanazokat az eseményeket, szerzőket, publikációkat, jellemzőket emelik ki, így a lap történetét feldolgozó munkákban sok az ismétlődően elemzett momentum. Ilyen az első nemzedék működése és az utolsó szerkesztőség története, a lap vizualitása, a kortárs jugoszláv irodalommal való kapcsolat és a neoavantgárd törekvések középpontba állítása. A kevésbé tárgyalt területek közé tartoznak a kortárs vajdasági irodalmi közeg kapcsolódásai a folyóirathoz, valamint az első és az utolsó szerkesztői nemzedék között működő generáció alakjainak értékelése.

A nemzedékiség sokszor előkerülő szempont a lap vizsgálata során, ám rendre csak az egymást követő szerkesztőségek vonatkozásában. Az Új Symposionon kívüli vajdasági magyar világ Ladányi monográfiájában alig jelenik meg, holott a kontextus, amelyben e lap létrejött és működött, legalább olyan érdekes és fontos, mint maga a folyóirat. Ladányinál annyi olvasható, hogy „nemcsak a dűlőút és templomtorony metaforikájával dolgozó neoromantikus provincializmus ellen indítják támadásaikat [az első nemzedék tagjai], hanem az ettől korábban szintén elmozdulni kívánó, egy nemzedékkel korábbi áprilisi hidasok, például Bori Imre vagy Major Nándor nemzedéke ellen is”. (78.) Kár, hogy e viszonyokról nem szól részleteiben a Megújuló befejezetlenség sem. „[A] folyóirat történetével foglalkozva elsősorban az irodalmi, művészeti és ezekkel együtt magában a folyóirat-szerkesztésben megnyilvánuló alkotótevékenység érdekelt, valamint azok a közösségi és értelmiségi magatartásminták, amelyek ezeken keresztül megnyilvánultak” (7.) – írja Ladányi az első oldalak egyikén, körülhatárolván a kötet vállalásait. Illik tehát ezt szem előtt tartani.

Mindennek teljesítéséhez a szerző egy olyan szerkezetet választott, amely nem segített elkerülni az ismétlődésekből következő aránytalanságot; mindez leginkább az Új Symposion-nemzedékekre szánt oldalak mennyiségében mutatkozik meg. A Megújuló befejezetlenség a kiemelt szempontok tárgyalását az első nemzedék vizsgálatával kezdi (mintha kronologikus sorrendben haladva), a továbbiakról viszont jóval kevesebb szó esik. E szempontból a legkiegyensúlyozottabb az Új Symposion fordítási praxisát vizsgáló fejezet, amelyben Ladányi valóban sorra veszi az egymást követő szerkesztőségek stratégiáit. Sőt, arról is részletesen ír, hogy a kiemelt figyelemmel kísért délszláv szerzők (pl. Danijel Dragojević, Boško Ivkov vagy Slavko Mihalić) műveinek fordítása kitől melyik számban olvasható. Az általánosságban elmondható, hogy kötet részletesen adatolt munka. Ezt tükrözi a lábjegyzetek száma és terjedelme, a széles szociológiai kitekintés (pl. Újvidék lakosságszám-változásának tárgyalása), a kötet végén található irodalomjegyzék, az Új Symposiont szerkesztők jegyzéke, a monográfiában használt illusztrációk listája és a névmutató, valamint Ladányi a laphoz kapcsolódó írásainak bibliográfiája.

A monográfia egyik legizgalmasabb és témájánál fogva kétségtelenül leglátványosabb része az Új Symposion arculatát elemző fejezet. Egy-egy mondatban – ha hosszabban nem is – külön olvashatunk az egymást követő szerkesztőségek eltérő megoldásairól, s általánosságban elmondható Ladányi nyomán, hogy a lapban a kép és a szöveg aránya fokozatosan eltolódott az előbbi javára. Ennek korspecifikus magyarázata, hogy 1983 és 1989 között „a politikai természetű beavatkozás nyomán végrehajtott szerkesztőségváltást követően, saját szerzőgárda híján eleve szöveghiányban szenvedett a lap, s ugyanakkor különleges felületeivel, a folyóirat médiumában rejlő lehetőségekkel kiváló képzőművészek kísérleti terepévé válhatott.” (135.) Irodalom és képzőművészet szoros kapcsolódása és együttműködése révén válik lehetségessé, hogy az Új Symposion „művészeti alkotásként mutatja fel magát.” (8.) A címlapok elrendezését Ladányi képekkel is illusztrálja, láthatunk példát statikusabb és magazinszerű megoldásokra is. A változatos lapszerkezetet a belső oldalak elrendezése is tükrözi. E szempontból a 29–30. számot emeli ki a szerző: „szöveg és arculat közösen alakított jelentései szempontjából különösen problémagazdag a Sinkó Ervin-emlékszám” (140). Ez a szám A hallgatás asztala című Brâncuşi-szoborkompozícióról szóló Tolnai Ottó-írással indít. Ladányi elemzése szerint „ez a szám […] sok üres térrel, széles margókkal, vizuális csendekkel dolgozik: mintha A hallgatás asztalának csendjeit kívánná a lapszám arculatában újrafogalmazni.” (142.) Ezt követően ugyancsak e lapszámból hosszabb elemzés olvasható még Tolnai Balaton című művéről is, hasonlóképp a lap arculata diktálta szempontok alapján. A kötetben e költemény közléséről is látható két belső oldal illusztrációként.

A Megújuló befejezetlenség főhőse – az Új Symposion mellett – főként az első szerző-szerkesztő nemzedék, s annak tagjai közül is leghangsúlyosabban Tolnai Ottó. Mindezt, az első nemzedék kiemelését, Ladányi maga is rögzíti a könyv elején: „Számomra minden kreativitáson, önérdek-érvényesítésen, potentátok támogatásán túl a legerőteljesebbnek az első symposionista nemzedék eltökélt önfejlesztése, művészi, értelmiségi önépítése látszik”. (32.) Tolnai kétségtelenül s nem csak Ladányi megítélése szerint alapvetően meghatározó alakja a lapnak, annak története elválaszthatatlan az életművétől és fordítva. A korábban említett „legendásítás” gesztusaként hat annak a ténynek a kiemelése is, miszerint Tolnai már tizenhat évesen publikált az Ifjúság hetilap irodalmi rovatában (e lapnak lett melléklete a Symposion, amely már közvetlen előzménye volt az Új Symposionnak). Ladányi sok, a lapot érintő szempont vizsgálatát Tolnai művein keresztül végzi el. A fentebb említett kép és szöveg viszonyaira, a lap vizualitására vonatkozó reflexiók mellett ilyen az Új Symposion meghatározó műfajait érintő egység is. Ez persze nem Ladányi esetleges elfogultsága vagy személyes döntése okán történik így. A monográfiában elsőként tárgyalt műfaj, az esszé vonatkozásában például azért elkerülhetetlen Tolnai Ottó kiemelése, mert ő a szerzője az első Symposion-melléklet beköszönő írásának, melynek címe: Első esszé. Ennek elemzése során tér ki Ladányi az Új Symposion szerb, illetve horvát esszéírók felé történő hangsúlyos odafordulására, valamint a magyar irodalom ún. esszéíró nemzedéknek nevezett szerzői körével való azonosulásra. Ugyanakkor a szerző azt is hangsúlyozza, hogy a symposionistákat „nem a meglévő műveltséget szintetizáló esszé érdekli […] elsősorban, hanem a műfaj újat kereső, kísérleti jellege.” (174.) A Megújuló befejezetlenség oldalain Ladányi István kiemelt műfajként részletesebben is beszél még a kritikáról, valamint a szabad versről. Izgalmas elemzés tárgya a kötetben a folytatásos regény műfaja, amely kapcsán „a folytatásokban közlés nem a folyóirat terjedelmi meghatározottságaiból adódó szükségként kerül szóba, hanem a mű létmódját alakító publikációs formaként.” (245.)

E kritika elején azt írtam, az Új Symposionról könnyű írni, pontosabban a vajdasági magyar irodalom történetét érintve könnyebb, mint az egyéb korszakokról. Légyfogó. A lap története és a hozzákapcsolható szerzők viszonyrendszere a legnépszerűbb vajdasági magyar irodalomtörténeti téma. A sok tanulmánynak és elemzésnek köszönhetően könnyen elsajátíthatók az alapvető ismeretek az Új Symposionról, s hamar kialakulhat az az érzés, olvasói benyomás, hogy ezek az alapvető tudások, bevett értelmezések és vizsgálati szempontok ismétlődnek a különféle szakírásokban. Ilyen ismert kulcsszavak lehetnek: az első nemzedék, Tolnai Ottó, Domonkos István, a neoavantgárd irodalmi és képzőművészeti jegyek, Sziveri János, a jugoszláv hatások. „Tolnai Ottó erős megfogalmazása szerint az Új Symposion voltaképpen csoda volt: »Ezeknek a dolgoknak, véletleneknek össze kellett játszaniuk, hogy ez a valami, amit én csodának neveztem, hogy egy népes új nemzedék jelentkezzen.«” (31.) Ugyanakkor ha valaki tudományos értelmezői perspektívából kíván beszélni az Új Symposionról, s nem csak a recepciójához kíván csatlakozni, mint egy népszerű rockbanda rajongói klubjához, ebben az esetben már nem is annyira könnyű a megszólalás. Egy csodát nehéz szakszerűen elemezni. Ezzel mintha Ladányi István is tisztában lenne; a súlyos minősítést Szombathy Bálinttól idézve is megismétli: „Az Új Symposion maga volt a csoda számomra, ennél szebb nem történhetett velem akkoriban, mint hogy szerkeszthessem.” (157.) Mindezzel együtt a Megújuló befejezetlenség című monográfia a szempontok (és olykor a megállapítások) elkerülhetetlen ismétlése mellett is teljesíti azt a vállalását, amely szerint az Új Symposionról mint folyóiratról kíván beszélni szerkesztői döntések, laptervezési megoldások és sajátos műfajok közelebbi, körültekintő elemzésével. Ladányi István monográfiája alapos, fegyelmezett szerzői fókusszal megírt kötet, amely épp annyira személyes csak, amennyire ez az ő esetében elkerülhetetlen és az olvasókra nézve is még jótékony hatású. Nem fellengzős, nem bennfenteskedő, ellenben szakmai és érzékeny. Kiérezhető, hogy egy csodáról szól, s a befogadás könnyebb, ha az Új Symposiont jellemző ezen alapállással nem dacol az olvasó.

Ladányi István: Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai, Bp.,Gondolat Kiadó, 2022, 332 l.