Mozaikok Palermóból
Barátkozás a párduccal
Attól még, hogy valamiről évekig tanul az ember, az nem feltétlenül válik valóban kézzelfoghatóvá számára. A táj egészen biztosan ilyen dolog: elementáris tapasztalatokból érthetjük meg. Szicília talán az egyik legkézenfekvőbb hely arra, hogy átengedjük magunkat egy sajátos világnak, és sodródjunk benne. Csak töredékekben vesszük észre, mikor válunk egyetemi hallgatóból utazóvá, bölcsészből földrajzossá, és fordítva.
Giuseppe Tomasi di Lampedusa palermói származású író A párduc (Il Gattopardo) című regényének cselekménye a Garibaldi-korszakban játszódik. A műből idén márciusban jelent meg minisorozat-adaptáció a Netflixen. Lampedusa könyve igen jelentős olasz nyelvű irodalmi alkotásnak mondható. A cselekmény és minimális történelmi háttér ismeretében olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem az út alatt, vajon megvalósult-e az egyesítés, sikerült-e tartoznia valahova ennek a szigetnek. A tépett olasz zászlók mellé kitett palesztin és más lobogók eleget tudnak-e tenni ennek a szándéknak? Lehet-e egyáltalán birtokolni egy tájat, különösen, ha ahhoz mindenki idegenként tartozik? Ha ezekre nincsenek is konkrét válaszok, egy palermói út tájtapasztalata közelebb vihet minket ehhez a furcsa idegenség–egység atmoszférájához.
Egy sziget lehetőségei
Ha az ember Dél-Olaszországba készül, általában azzal az előzetes elvárással teszi, hogy nem az itáliai álom imázsába fog megérkezni, hiszen köztudott az ország észak-déli differenciáltsága. Ez a feltételezés viszont önmagában nem elég ahhoz a tapasztalathoz, amelyben részesülhet. Szicília a maga törvényei szerint él, ezt mi sem tehetné egyértelműbbé, mint regionális parlamentje, a Palazzo dei Normanni. Korábban a Nápoly-Szicíliai Bourbon Királyság központi része volt, később a maffia hierarchikus rendszere vette át felette az uralmat. Valóban nem a közösségi médián eladott itáliai álmot láthatjuk, hanem egy kisebb kontinenst, amelyben keverednek a görög, arab és normann hatások. Ezzel a sokszínűséggel egybevág az is, hogy a vulkanikus kőzettani felépítés miatt itt – a toszkán és a firenzei fehér márvánnyal ellentétben – színes márványok díszítik az épületeket. Domináns színek a vörös, az arany és az ébenkék. Az ortodox, muszlim és nyugati keresztény templombelsők kontrasztjaként az ódon utcaképet egyre inkább a graffitiművészet veszi birtokba.
Utazásunk során magyar vonatkozásokat is felfedezhetünk. A G. G. Gemmerallo Geológiai Múzeum utcája Tüköry Lajosról van elnevezve. Tüköry 1860-ban a palermói felkelésben vesztette életét sebesülés miatt, temetésén maga Garibaldi mondott beszédet.
A városhoz közeli Mont Pellegrinóban túrázva Manu Chao-t, Stromae-t és Dubioza Kolektivet hallgatunk, meg persze a Bubamarát a Macskajajból, mégsem érezzük úgy, hogy szentségtörést követnénk el. Természetesen ilyesmiről Északon szó sem lehetne. A graffitikkel tarkított alagutak, a lezárt átkelőhelyek világába tökéletesen beleillik ez a produktív kulturális káosz.
A sokszínűség ellenére mégis igencsak erős a regionalitás. A szicíliai dialektus hírhedten elkülönül a többi olasz nyelvjárástól, elméletileg már a gesztikuláció szintjén is. Északon signorina, Délen ragazza vagyok. Szarvashibának számít Szicíliában tiramisut kérni, a pincér felháborodottan ajánl más édességeket, mivel az szigorúan észak-olasz desszert. Kárpótol viszont a cannoli, a pisztáciakrém és az aperol spitz, amelyek töméntelen mennyiségben elérhetők Palermo utcáin. Jellegzetes étele Szicíliának az arancina vagy arancino (attól függően, hogy Palermóban vagy Cataniában járunk), amely gyakorlatilag egy rizsből, zöldségből és darált húsból álló egytálétel golyóba gyúrva és kirántva. Palermo botanikai kincsekben gazdag város. Az Egyetem Botanikai Tanszékéhez tartozó Orto Botanico di Palermo 1789-ben nyitotta meg kapuit. A végtelen, szinte bejárhatatlan kert tele van üvegházakkal, szobrokkal, ösvényekkel. A pálmák, leanderek, hibiszkuszok, fikuszfélék és társaik egy soha nem látott Éden-élményt nyújtanak az arra látogatónak, ami a nyugalmat képviseli a farkastörvények uralta városban.
Szicília maga a nyers elementaritás. A működő vulkánok közelsége, a termálforrások, a tenger, amely Palermo partjain kegyetlenül elsodorja az embert, Cefaluban viszont békés, a hegyoldalba épített Szent Rozália templom, amelyet a kőzet visszahódít és egyben megőriz.
A Palermói Egyetem Föld- és Tengertudományi Tanszékén jelentős labormunkálatok folynak a vulkáni aktivitás előrejelzésében, prevenciós jelleggel. A lakosság jó része ugyanis a szicíliai vulkánok kalderáján él, illetve olyan helyen, amelyet a hatalmas hegyvonulatok könnyen maguk alá gyűrhetnek egy omlás során. Ez is annak a példája, hogyan próbálja az ember birtokba venni a természetet, miközben folyamatos küzdelemnek és veszélynek teszi ki magát. Tulajdonképpen az Etna felfogható Szicília kicsinyítő tükreként. Többféle kitörés létezik. Vannak csendes lávafolyással járók, és vannak váratlan, vad, törmeléket messzire kilövellők. A vulkán folyamatosan robban és építi magát, akár az egész forradalmakkal, merényletekkel, bevándorlási hullámokkal „megtépázott” sziget. Akik a közelében próbálnak élni, azokat lassan felemészti ez a szeszélyes természet.
Kényelmetlen, de működik
Palermóban nem lehet betelni a látvánnyal. Jobban mondva, keresni kell a szép helyeket, és meg kell alkudni az utcák bűzével. Ha egy dologra tanít Szicília, akkor arra, hogy mindenhol el lehet férni. A város nagy része egy multikulturális nyomornegyed. Ha pedig az ember hat napot tölt el egy ilyen helyen, nem tudja kikerülni, meg kell tanulnia mozogni benne. Nagyon kevert nemzetiségek élnek itt, igazi Bábelről beszélhetünk. Az olaszok nem beszélnek angolul, de valahogy mindenki megérti egymást, mert meg akarja.
A piacon a kofák rámenősek, de alkuképesek. A szupermarketekben külön készülékek vannak a bankjegyek eredetiségének ellenőrzésére. A Teatro Massimo tövében az éjszakai élet idilljében szeretkeznek, mintha mi sem lenne természetesebb. Tíz óra után nem adnak ki alkoholt a boltokban. Az utcák túl szűkek és zsúfoltak, és valahogy mégis úgy suhannak el motorral, autóval vagy riksával az ember mellett egy arasznyi távolságban, mintha körülöttük pusztaság lenne. Ki kell tapasztalni, hogy nem kerülhetjük meg a piaci tömeget, mert az egérutakon alulöltözött, láncot rázogató, ismeretlen eredetű anyagot tartalmazó zacskót lóbáló alakok próbálnak meg ismerkedni velünk. Fogadjuk el a segítséget, de nem akárkitől. Ha nem tudjuk kibontani a sörünket, bízzuk a tizenegy éves kisfiúra, aki lelkesen jön segíteni, és egy pillanat alatt gyújtóval kinyitja. A dürümös nagyon szívesen megmutatja a számunkra legoptimálisabb pizzériát, ha másnap visszamegyünk hozzá. A gettó tehát önálló szervként működik Palermóban, és megdöbbentő, hogyan vesztheti el az ott élők számára a drasztikusságát.
Memento Mori?
A Kapucínusok katakombája 1599-ben nyílt meg, és a világ egyik legkísértetiesebb helye. Ellentétben a párizsi katakombákkal, itt minden hulla a helyén van: mumifikálva, felöltöztetve, dögcédulával ellátva. Itt temetkezni státuszszimbólumnak számított, az utolsó két test (anya és gyermeke) 1920-ban került elhelyezésre. A katakombák folyosórendszerében a testek egy része láncokkal van felfüggesztve a falra, máshol pedig olyan koporsóban helyezték el őket, amelynek átlátszó üveg az oldala. Szokatlan dolog ennyi hullát látni a felszínen, a döbbenet végig érezteti magát a dohos térben. A fennmaradásért folytatott harc organikus példájának lehetünk tanúi. Az ember hódítani jön, nevet szerez magának, ennek ellenére idegen marad. A korszakoknak megfelelő öltözet, a cédulákra írt vagy fába vésett nevek, évszámok, esetleg relációk, az egymás kezét fogó csontvázak, akik egykor tiltott szerelmüket élték, vagy az anya, akiben meghalt a magzat. Mintha csúfot űznénk a halott Krisztusból, akinél éppen a sírban lét mondható megrázó tapasztalatnak, ahogyan arra Mantegna és Holbein festményei is rámutatnak.
Ahogy végigmegyünk a folyosókon, csak arra tudok gondolni, milyen kicsinyes faj is az ember, ahogy próbálja saját magát legyőzni. Tulajdonképpen a haláltól félünk vagy a feledéstől? Nem a halálra akarunk emlékezni, mikor meglátogatunk egy látható embermaradványt. Hanem magunkra. Mi sem nyomatékosítaná ezt jobban, mint a felismerés, hogy egy plafonról lógó kislány csontváza egyenesen ránk mutat letaglózottságunkban. Megint csak azt mondhatjuk, hogy a megmaradásért – ebben az esetben egy muzeális tömegsírban – az ember a végletekig képes alkudozni.
Brucia la terra
Minden utazás végén átjár egy olyan érzés, amelyet adaptív szomorúságnak hívok. Szükséges ahhoz, hogy az ember átállítsa a tudatát két táj tapasztalatának befogadása között. Csak ezt követően állnak össze a benyomások, és alakul ki egy koncepció az utazó fejében arról, hol járt.
Szicília tehát maga a megalkuvás. A szerencsét jelképező fenyőtobozszobrok mellett a golyónyomok a falakban. Megalkuszunk a vulkánnal, a zsúfolt utcákkal, a piaci hierarchiával, a tenger hullámzásával, a turizmussal, a kultúrákkal és a saját idegenségünkkel is. Talán a kulcs, amely feloldja az idetartozás kérdését, az elrejtőzés. Szicíliába ne azért menjen az ember, hogy valakivé váljon, mert kilöki magából. A sziget azokat fogadja be, akik bár olykor istent akarnak játszani, elfogadják, hogy a megmaradás a lerobbant turistaparadicsomokat, az évszázadokat magában őrző macskaköveket, az engedést jelenti, hogy az utazóban folyamatosan változnak a szerepek a táj viszonylatában. A földrajzos nem eltéved, hanem felfedez, tartja a mondás. A bölcsész meg termékenyen téved el, hogy leírhassa a benyomásait, majd megpróbáljon (újra) kialakítani látásmódokat. Különben mi értelme lenne az utazásnak?
(A borítókép Küzmös Balázs fotójának felhasználásával készült.)
Hozzászólások