Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez
Kupihár Rebeka debütkötete, A heterók istenéhez már a megjelenése után néhány hónappal jelentős recepcióval bírt, ami a körülötte kialakult diskurzus alapján nagyrészt annak köszönhető, hogy a queer közösséggel kapcsolatos kérdések az utóbbi időben mind hazánkban, mind a világ más részein a figyelem középpontjába kerültek az egyenlőségért folytatott küzdelem, az ennek következtében fokozódó láthatóság, valamint – ami kevésbé szerencsés – az ellenséges politikai környezet, a diszkriminatív intézkedések hatására. Ugyanakkor bízom abban, hogy a nagyfokú érdeklődés Kupihár Rebeka verseinek mint irodalmi szövegeknek is szól. A heterók istenéhez egy kifejezetten jól sikerült debütkötet, Kupihárnak jó érzéke van ahhoz, hogy viszonylag szűk költői eszköztárral dolgozva hozzon létre erős érzelmi hatással bíró, együttérzésre vagy éppen azonosulásra késztető, nemritkán emlékezetes szövegeket.
A szakmai érdeklődés, diskurzus, illetve a többségi társadalomra gyakorolt potenciális érzékenyítő hatás mindenképpen lényeges, ha kisebbségi irodalomról van szó, viszont fontos szem előtt tartani, hogy a kötet befogadói között akár szakmabeliként, akár laikus olvasóként ott lehetnek a queer közösség kisebb-nagyobb mértékben kiszolgáltatott tagjai is. A heterók istenéhez kétségkívül hiánypótlónak számít a kortárs magyar lírában, hiszen mindeddig nem igazán láthattunk példát a leszbikus tapasztalatok ennyire explicit és közvetlen ábrázolására, mindez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy olyanok számára is lehetőség nyílik a személyes(ebb) kapcsolódásra az olvasmányhoz, az azonosulásra a versbeszélőkkel, akiknek korábban nemigen lehetett részük hasonlóban. Számos olyan leszbikus* személy él Magyarországon, akinek jelenleg nem adatik meg, hogy nyilvánosan felvállalhassa queer identitását, hallassa a hangját, és akár a jelen kötet körül formálódó diskurzusnak is valamilyen formában részévé válhasson. Eltérő lehet ugyanis a queer diskurzus és/vagy irodalom iránt egyszerűen érdeklődő emberként, vagy éppen a queer identitását viszonylag kevés kockázattal felvállaló személyként olvasni ezt a kötetet, mint például closeted,[1] adott esetben nem fővárosi, azaz a magyarországi queer, illetve befogadó (fizikai) terekhez, programokhoz nehezebben hozzáférő queer személyként. Ez utóbbi csoport számára különösen sokat jelenthet Kupihár Rebeka relatíve könnyen elérhető és befogadható, egyszerre a valós problémákat, negatív érzéseket validáló, ugyanakkor az idill, a boldogság lehetőségét is felmutató kötete. A reprezentáció természetesen nem terjedhet ki a leszbikusság minden létező aspektusára, ez azonban nem is feladata a kötetnek, ahogyan a benne tárgyalt társadalmi problémák tudományos összetettségű feltárása és/vagy megoldása sem. A költészetben ellenben – és azt hiszem, magától értetődően – van helye az indulatoknak, a teljes mértékben érvényes negatív érzések megfogalmazásának.
A kötet címe és borítója egyaránt jelzi, hogy bőven akad még tennivaló a queer emberek egyenjogúságáért folytatott küzdelem, illetve a queer irodalom területén. A heterók istenéhez, amely az első ciklus (ösztönös, természetes és elfogadhatatlan) záró darabjának címe is egyben, világosan utal az istenkép, valamint a hit többségi társadalom általi kisajátítására, emellett azt is mutatja, hogy a kisebbségi tapasztalatokról való beszéd nem lehetséges a többség hangsúlyos szerepeltetése nélkül. Kérdés, hogy a magyar társadalom, illetve a magyar queer irodalom mikor fog eljutni oda, hogy aránylag nagy számban jelenhessenek meg a szorongással, a félelemmel, a kilátástalanság érzésével, a queer közösséghez tartozókat érő diszkriminációval, atrocitásokkal szemben a queer örömöt előtérbe helyező kötetek. A fóliát imitáló, és ily módon az egyes queer könyvekre vonatkozó fóliázást megidéző borító hasonlóképpen a negatív érzéseket, tapasztalatokat emeli ki: a fólia elzárja a levegőt, oxigént adó fenyőerdőt, így marad a sok elfojtás, belső feszültség, a bezártság, az elszigeteltség, valamint az érzés, hogy megfulladunk a jelenlegi körülmények között. A kötet körüli diskurzus, azzal együtt, hogy számos olyan megnyilvánulást eredményezett, amelyet fontosnak, hasznosnak tartok, és amellyel egyet tudok érteni, abból a szempontból is tanulságosnak bizonyult számomra, hogy (sokadjára) tudatosította bennem: bele lehet fáradni a folyamatos küzdelembe, vitába, és sokan, akik valamilyen módon érintettek ebben (queer emberként, a közösség támogatójaként, aktivistaként stb.), leginkább nyugalomra vágynak, és biztonságra, megértésre, megerősítésre.
Az első ciklus több darabja is gyakori leszbikus (illetve tágabban queer, kisebbségi) tapasztalatokat tematizál. Az i kissed a girlben, amely egy Katy Perry-számra utal, például a gyermekkori felismerés élménye jelenik meg, amit a szóhasználat is megerősít: „tényleg ezt énekli egy néni”; „az ülésmagasító hungarocelljébe vájom a körmöm”. A ráismeréshez a félelem, valamint a szégyen érzése társul, amelyek az internalizált homofóbiának meghatározó elemei: „a felismeréstől megrémülök. / minden ismétlésnél egyre jobban izzad a tenyerem, / tényleg ezt énekli egy néni, és én hallom, / és mindenki hallja, hiszen a rádióban szól.”; „elszégyellem magam, / pedig anyáék sosem tanultak angolul, / biztos lehetek benne, hogy nem értik, nem érthetik.” A vers a leszbikusságra való ráébredés mellett ennek a tapasztalatnak a közvetíthetőségét is tematizálja. A zárlatból kiderül, hogy a megszólaló szülei számára a megértésbeli nehézséget nem a nyelvi akadályok okozzák, hanem maga a közvetíteni kívánt tapasztalat, illetve annak jellege: „rájövök, ha magyarul mondanám, sem értenék meg”.
A ki vagy nekem nyitánya felsorolás formájában meg is válaszolja a címben feltett kérdést: „a lakótársam, / régi barátnőm, / kedves ismerősöm, / unokanővérem”. A beszélő rögtön azzal folytatja, hogy ő és partnere biztonságuk érdekében különböző narratívákat szoktak kitalálni, amelyekhez megfelelő viselkedésmódok is tartoznak: „attól függ, ki kérdezi. / csak el ne felejtsük, kinek mit hazudtunk, / és hogyan illik ehhez mérten viselkedni”. Szinte folyamatosan kénytelenek szerepet játszani, ami korlátozza őket az érzelmeik szabad kinyilvánításában, az identitásuk megélésében, az önazonos létezésben. Elsőre úgy tűnhet, hogy a cikluscím a leszbikussággal kapcsolatos attitűdöket sűríti magába, ebben a kontextusban azonban a három szó a megszólalóban és partnerében kialakult védekezési mechanizmusok jelzőjeként tűnik fel: „ez is az ösztönös, természetes / és elfogadhatatlan késztetések sorát szaporítja. / és mi, a gátló funkciók ünnepelt mesterei, / egymás mellett ülve is két irányba beszélgetünk” [kiemelés tőlem – Sz. B.]. A soráthajlás kiemeli, hogy ezek a reakciók, bármennyire is megszokottnak érződnek, valójában elfogadhatatlanok. A beszélő attól tart, hogy a védekezési mechanizmusok előbb-utóbb teljesen beléjük épülnek, és lehetetlen lesz megszabadulni tőlük, így pedig már a saját zárt, biztonságos tereikben, egymás társaságában sem tudnak majd önmaguk lenni: „rettegek, mint húsz éve a kancsalságtól, / hogy ha sokáig csináljuk, egyszer úgy maradunk. / hogy egy nap hiába csukjuk, zárjuk, reteszeljük. / hiába a betonfalak biztonsága, / a szagunk a bútorokon, / egy steril, tartózkodó szempár néz vissza rám, / és hiába becézlek, nem változol többé magaddá”.
A bátorságpróba olyan tetteket, helyzeteket listáz, amelyek a leszbikusság nyílt, félelemtől mentes megélésével hozhatóak összefüggésbe. A bátorságpróba részét képező lépések minden esetben főnévi igenévként jelennek meg, így kérdés, hogy megvalósulhattak, illetve megvalósulhatnak-e, vagy csupán a megvalósulás lehetőségét hordozzák magukban: az egyelőre nem elérhető szabadságot, a leszbikus párkapcsolat nyílt felvállalását. A felsorolt helyzetek minden esetben hétköznapiak (pl. „falunapon megfogni a kezed.”; „szemrebbenés nélkül válaszolni, / ha valaki a nevedre kíváncsi.”), és egyúttal a legtöbb heteroszexuális pár számára teljesen magától értetődően, félelemtől és feszültségtől mentesen megélhetőek, nem jelentenek olyan mentálisan megterhelő, potenciálisan kockázatos bátorságpróbát, mint egy azonos nemű pár számára. A vallással, hittel kapcsolatos szakasz elválik a szöveg többi részétől, külön egységet képez: „szorosan melléd ülni a templomban. / kézen fogva imádkozni a Miatyánkot. / hosszan egy pap szemébe nézni, / meggyónni, amit bánok, / és nem gyónni meg, ami boldoggá tesz.” Számos queer embernek vannak vallási traumái, vagy éppen konfliktussal teli viszonya Istennel, a hittel, a vallással és/vagy az egyházzal – számukra ez a vers különösen felszabadítónak bizonyulhat, és legalább a lehetőségek szintjén megmutatja, hogy milyen lehet önazonosan létezni egy olyan vallásos közegben, amelyhez bennük gyakran a kirekesztettség élménye, a queer identitás miatt érzett szégyen és bűntudat társul.
Az első ciklus szövegeiben a beszélő(k) meghatározó tapasztalata a homofóbiával való szembesülés. A köpne vagy nyalna című négysoros, amelynek megszólalója ezúttal épp nem egy leszbikus, hanem egy homofób személy, kétféle, egy skála végpontjainak is tekinthető negatív attitűdöt prezentál a leszbikussággal kapcsolatban: „miért nem csináljátok kamera előtt? / miért nem elég nektek a négy fal között? / miért nem elég nektek a négy fal között? / miért nem csináljátok kamera előtt?” Az egyik véglet az undor, az elzárkózás, az elutasítás, a másik pedig a leszbikusok szexualizálása, illetve fetisizálása. Egyszerű, ugyanakkor jól működő megoldásnak tartom, hogy a külső tekintetnek való megfeleléssel, a kívülállók vágyainak kielégítésével kapcsolatos mondatok közrefogják azokat a mondatokat, amelyek az azonos nemű párok számára kijelölt, hangsúlyozottan zárt, a társadalomról leválasztott hely megnevezését („a négy fal között”) tartalmazzák. Ily módon a szöveg szerkezete a fizikai térviszonyok megjelenítőjévé válik, az ismétlések pedig arra is rámutatnak, hogy a homofób retorika alapvetően szűk eszköztárral bír, a legtöbb esetben ugyanazokból a panelekből építkezik. A két szélsőséges attitűdre láthatunk példákat a ciklus egyes darabjaiban. Az ezek mind a pokolra jutnak című versben a leszbikus beszélő szólamába beékelődnek a homofób kolléga gyűlölködő, undorral teli, dehumanizáló megjegyzései (pl. „de ezek, érted, állatok, féreg az összes, / hogy ilyet mernek. / csak az vigasztal, hogy megkapják majd, / ami jár nekik.” – kiemelés az eredetiben), az és hirtelen prostitualizálódunk megszólalója pedig szexuális tárgyként tekint a vélhetően az utcán leszólított leszbikus párra (pl. „na, mi van, mit néztek, / folytassátok csak. / ja, ez? / csak magamnak csinálom, / nem küldöm tovább, / nem kell beszarni, / láttam én már baszósabbat, / ne izguljatok.”).
A második ciklus (nyílt sebbel a lábaim között) a szexualitáshoz kapcsolódó tabukkal, traumákkal foglalkozik, illetve ezekkel összefüggésben a kimondás, a megnevezés kérdésével, nehézségeivel. A ciklus egyes darabjaiban az elhallgatás, a körülírások, az eufemizmusok használata a meghatározó. Az inceszt tabu esetében például csak a címből derül ki, hogy a beszélő minek is vált az áldozatává, a hangsúly inkább a hosszútávú hatásra, a női identitás megélésének, a női testhez kapcsolódásnak a nehézségére helyeződik: „azóta hordok bő ruhákat, / és nem használok sminket. / azt hazudom, természetesség, / pedig csak gyáva vagyok. / nem merem megkockáztatni, / hogy még egyszer valaki / nőnek nézzen.” A szex helyett esetében szintén a címnek van kiemelt szerepe, ugyanis ez tartalmazza a vers nyitányában körülírt („elmegyünk a nagymamához. / ha így mondjuk, neked könnyebb róla beszélni.”), valamint a későbbiekben egyértelmű, de mégsem teljesen nyílt utalások szintjén („én meg nem mondom, hogy mikor rajtam fekszel, / a tested kalácstésztává válik a kockás konyharuha alatt.”) megjelenő cselekvés explicit megnevezését. [A] férfiak általában arra kíváncsiak megszólalóját kérdezgető férfiak csak körülírásokkal képesek beszélni a szüzességről a leszbikus szex összefüggésében: „[a férfiak általában arra kíváncsiak] hogy én tulajdonképpen mennyire hasonlítok Máriára. / nyilván nem így kérdezik, / körmönfontan, / apró részletekben, / kitérőkkel, / szinte oldalazva / térnek rá a lényegre.” A beszélő azt a stratégiát alkalmazza a többséghez tartozók felől érkező invazív kérdések okozta feszültség feloldására, hogy nyelvi-poétikai szinten ő maga is úgy közelíti meg a témát, ahogyan az indiszkrét kérdéseket feltevő férfiak: az érdeklődés módjára vonatkozó szavak felsorolásával érzékelteti a túlzott körülményességet, majd azon ironizál, hogy az emberek indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonítanak a szüzességnek („ez a kérdés azért fontos, / mert jó tudni egy asztaltársaságban, / kinek a vérét lehet a legnagyobb sikerrel / felajánlani egy minotaurusznak, / és kinek a könnyei gyógyítják a szemmel verést.”). Ily módon szert tehet valamennyi kontrollra, a teljes biztonság azonban így is hiányzik: „ez a kérdés mélyebben érint, mint mutatom, / de nem térek ki. / mindig azt az igazságot mondom, / amitől biztonságban érzem magam.”
A ciklusnak vannak olyan darabjai is, amelyekben az elhallgatással szemben a nyíltság, a tabuk felszámolására való törekvés a meghatározó. Ilyen például az első, amelynek leszbikus megszólalója azt beszéli el, hogy miként élte meg az első szexuális együttlétet, mégpedig egy férfi partnerrel, azaz nem a tényleges vágyainak megfelelően. Megkísérli követni az általa is ismert társadalmi mintákat, elvárásokat, azonban próbálkozása eredménytelennek bizonyul, így marad a diszkomfortérzet, a félelem, az undor, az idegenség, valamint a valódi kapcsolódás hiánya: „próbálok közben olyasmikre gondolni, / amikről a lányok a szertárban meg a kisudvar / hátsó padjain beszélnek. / tudom, ettől bizseregnem kellene, / így mondják, / és bizseregni akarok, / de helytelennek érzem a csókokat, / visszataszítónak a meztelenséged, / veszélyesnek a sajátom.” [kiemelés az eredetiben]; „erőlködöm, hátha, / de a csípőm csak akkor kezd ringatózni, / ha a szőrtelen részeidet harapdálva / egy idegen, lágyan ívelt testre gondolok. / […] szőrös a hasad, és ez kizökkent, / nyom a csípőcsontod, és ez fájdalmas, / izmos vagy, és ez megijeszt.” Teljes felszabadultságról ez esetben sincs szó, (el)hallgatás és kimondás itt is feszültségbe kerül egymással, hiszen az első szexuális élmény és az általa kiváltott érzések, gondolatok viszonylag részletes leírása közben a beszélő reflektál arra, hogy partnerével nem oszthatja meg azokat: „nem mondok semmit, mert fontos vagy. / nem mondok semmit, mert kiderül rólam.” A tabuk feloldásának egyik lehetséges módja a megnevezés, a megfelelő szavak megtalálása és kimondása, használata. A pussy, vulva, үтрээ című szövegben szereplő leszbikus pár számára a külső nemi szervük megnevezése okoz problémát, az általuk ismert nyelvek ugyanis szinte csak olyan alternatívákat kínálnak fel, amelyek eltávolítóan hatnak, vagy komolytalanná teszik a szóban forgó testrészről való beszédet: „négy nyelvet beszélünk összesen, / és egyiken sincs szó arra, / amit napjában többször szeretnénk megnevezni / magunkon és egymáson. // csak orvosi szavak vannak, / gyerekszavak vannak, / trágár szavak vannak. // vagy nem illik rá, / vagy illetlen, / esetleg mindkettő.” A nyelvkeresés sikeressége örömöt, felszabadultságot vált ki a megszólalóból és partneréből: „a megnevezés tisztább gyönyör, / mint az érintés, / finomabb anyagból való.”; „az első ember örömét érezzük, / az első szavak eufóriáját, / az ébredés eufóriáját, / és bátor mondatok születnek, / gyógyító mondatok, / szabad mondatok”.
Örvendetesnek tartom, hogy a következő ciklus (örömmel vagyok trubadúr) egyes darabjai a leszbikus kapcsolatok idilli, boldogsággal teli oldalát mutatják meg, hiszen így magukban hordozzák a feszültségektől mentes, biztonságos azonosulás lehetőségét is a leszbikus befogadók számára. A nehéz melletted verset írni című versben például a fenyegetésektől elzárt belső teret láthatóan teljesen belakja, sajátjává teszi az ott élő leszbikus pár, a hétköznapi tárgyak, apró részletek nem rejtik el (bár olykor igen finoman árulják el), hogy milyen kapcsolat van a két nő között: „a két oldalról rúzsos pohár, / […] a fogamzásgátlós persely, / amiből a lángosokat vesszük.”; „az oszthatatlanságig keveredő / könyvek és fehérneműk. / gyertya. fürdéshez, imához, szeretkezéshez. / a lényeget mutatják a kulisszáink.” Az azonos neműek közti szerelem ezúttal nem stresszforrásként tűnik fel, mint számos más helyzetben, hanem a szimmetrián alapuló harmónia megteremtőjeként, a testek egyesülésének, az intimitásnak egyik lehetséges módjaként: „csípő a csípőn, / hasunk két felváltva növekvő félhold. / lábfejek sormintája a lepedőn. / néhány percig még mind a négyet / tudom mozgatni.” (sziámi); „minden olyan egyszerű, / mintha a tükörképemmel szeretkeznék” (szimmetria). Az azonosság, a hasonlóság mellett ugyanakkor elkerülhetetlenül ott vannak az ez esetben vallási, kulturális, illetve nyelvi különbségek is („a nyakadban apró pajzs, / az enyémben kereszt. / nem ismered fel Máriát a szentképeken, / nekem pedig fogalmam sincs arról, mit csinál egy sámán.” – girl in grün), ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne több-kevesebb sikerrel dolgozni a kommunikáció megkönnyítésén, és ezáltal azon, hogy a kapcsolat működőképes maradjon: „hibás szórenddel vallok szerelmet, / míg te a szemüvegeddel hadonászva / magyarázol kantról, / egy rögtönzött nyelven, / amit csak ketten beszélünk, / erős akcentussal” (Uo.). A girl in grün címet kifejezetten jó választásnak tartom, hiszen egyrészt megvalósul benne a versben is megjelenő nyelvkeveredés, másrészt a leszbikussághoz is szorosan kapcsolódik, amennyiben megidézi a girl in red művésznevet viselő leszbikus énekes-dalszerzőt.
A ciklus legtöbb darabját egyfajta visszafogott queer joy jellemzi; még a biztonság hiánya, a kirekesztettség és a szégyen is úgy jelenik meg, mint ami feloldható, megszüntethető. Az elkezdődsz nyitányában például még arról van szó, hogy a beszélő partnerében milyen gátak képződtek a szexualitás terén az internalizált társadalmi előítéletek hatására („húsz éve tudod magadról. / húsz éve szigetel el a szégyen / még a saját kezedtől is. / a szégyen, amitől az öled közömbössé / és mellékessé vált, annyi éven át.”), viszont a szöveg fokozatosan építkezve egészen a fiziológiai folyamatokon túlmutató beteljesülésig, a felszabadultságig, a szexualitás önazonos megéléséig jut el: „és mikor elengedsz, / arcodon nem a kielégültség homálya, / hanem a kinyílt ajkú / szabadság ünnepel”. Hasonlóképpen működik a családi találkozó is, amelynek címe, illetve kevésbé kifejtett utalásai alapján rekonstruálható, hogy mi is az – a nem elfogadó családi közeg –, ami ellen menedéket nyújthatnak a biztonságos terek, a boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolat, valamint a partner felől érkező megerősítés és feltétel nélküli szeretet: „ez az összejövetel is ide futott ki: / ülünk a vacsoránk felett, / már csak ketten, biztonságban. / […] felváltva sírunk azon, / ami megmásíthatatlan.”; „megérkezik az érzés, / hogy nem csak azt, aki / mindennek ellenére lettél, / hanem a múltad teljes fesztávolságát, / az összes embert, / aki valaha voltál, / szeretem.”
A negyedik ciklus (tyúk vagy kakas) az előzőektől eltérően nem a szexualitás, hanem elsősorban a nemi identitás kérdései köré szerveződik, és olyan tapasztalatokkal foglalkozik, amelyek egyes transz férfiakra, nembináris emberekre, vagy éppen gender non-conforming cisz nőkre jellemzőek. A kötet tehát olyan szövegeket is tartalmaz, amelyek a leszbikussághoz képest talán még inkább marginalizált queer identitásokat, csoportokat tesznek láthatóvá. A ciklus felét azok a versek adják, amelyek transz férfiak gyermekkori tapasztalatait szólaltatják meg (mi leszel, ha nagy leszel; gender; maszkviselés; tyúk vagy kakas; Jézusnak öltöztem). A beszélő többé-kevésbé belehelyezkedik a gyermeki perspektívába, a gyermek élethelyzetének, környezetének nyelvi megkonstruálása révén igyekszik megidézni azt az időszakot, amikor a felidézett élmények, érzések az ő egykori jelenének állandó vagy fontos részét képezték (pl. „bosszúból frufrut ragasztok / a bátyám csákós képére / a barbie-k levágott hajából.” – gender; „nagyszünetben figyelem, / kik azok a fiúk, akik kecsesebbek, / és a lányok, akik határozottabbak egy ideje. / rúzst és bajuszt képzelek az arcukra, / titkos beceneveket találok nekik” – maszkviselés), a szövegek nyelvi-poétikai megalkotottsága azonban inkább arra utal, hogy a megszólaló felnőtt vagy tizenéves (pl. „mélyeket lélegzem, / ettől a váll kiszélesedik, / a mellek lapossá feszülnek. / lassan fújom ki, / így a csontok megemelkednek, / a lágy részek megkeményednek a nyomástól.” – tyúk vagy kakas; „[Jézusnak öltöztem] pedig akkor még a Miatyánkot / sem tudtam hibátlanul. / a demokratikus szavazás alapján / én vihettem haza a nagy táblás milkát” – Jézusnak öltöztem). Ebben a verscsoportban többnyire olyan érzések kerülnek elő, amelyek szorosan összefüggnek a lírai én nemi identitásával. Az egyik véglet a nemi diszfória, ez esetben az idegenségérzet, a kényelmetlenség, valamint az összhang, az önazonosság hiánya a meghatározó. A szövegek ezt olykor a nemi prezentáció (pl. „flitteres ruhát húznak rám, / zokogok a dolmányért, / pedig nem ismerem ezt a szót sem.” – gender), máskor pedig a belső megélés, a vágyak felől ragadják meg (pl. „[mi leszel, ha nagy leszel] kérdezik naponta, / de hiába ismétlem egyre hangosabban a választ, / hogy fiú, fiú, fiú leszek.” – mi leszel, ha nagy leszel). A másik véglet a nemi eufória, amelyet a megszólaló akkor tapasztal, amikor egy kis időre, jellemzően olyan alkalmakkor, amikor a jelmez- vagy maszkviselés az elvárás, lehetősége adódik az önazonos létezésre, a tényleges nemének a megélésére: „farsangtól farsangig élek. / ilyenkor dobogóra állítanak / és megtapsolnak. / azt hiszik, jelmez.” (gender); „a filcborosta még halványan a bőrömön, / és mellkasomban a leszorított ragyogás, / hogy bármi is következik, / a te fiad, / a te fiad, / a te fiad / vagyok.” (Jézusnak öltöztem)
A nemi diszfóriát egy idősebb (bináris vagy nembináris) transz személy perspektívájából mutatja meg a női osztályon. A vers első egységében az idegenségérzet, amelynek aktuális kiváltó oka a ruhavásárlás szituációja, a nemi prezentációhoz, illetve a nőkre vonatkozó nemiszerep-elvárásokhoz kötődik, ugyanakkor a test, amelynek majd a szöveg második részében lesz fontosabb szerepe, már itt is megjelenik: „nyugtalanítanak a ruhadarabok. / szépek, mókásak, vagy alkalmiak, / de egy idegen életforma idegen testformájára szabták őket. / igyekszem úgy nézelődni, mint mások, de / kínosan érzem magam, mintha leskelődnék. / mit keresek a mélyen dekoltált flitteres felsők között én, / aki sosem akartam csábítani, szülni vagy feleséggé válni.” Az „idegen testforma” visszatér a második egységben, a fürdésről szóló szakaszban említett testtájak finoman jelzik, hogy a beszélő diszfóriája elsősorban a mellekhez és a nemi szervekhez kapcsolódik: „combtő fölött, váll alatt / gyakorlatiasan szappanozom a testemet, / mintha valaki mást fürdetnék”. A megszólaló megküzdési stratégiája a megszokás, ez azonban nem egyenlő az elfogadással, a görnyedés és a(z akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben vett) kötés alkalmazása mint az elrejtés gesztusai ugyanis határozottan nem a felszabadultságot vagy az elégedettséget közvetítik: „nem fogadom el, de megszokom / a súlyt, formákat, idegen vonalakat, / amik engem határolnak. / görnyedő vállaim alá rejtem őket, / és szoros kötést teszek rájuk, / mint egy lassan gyógyuló sérülésre.” [A] női osztályon-hoz hasonlóan az öltözködés a kiindulópontja a bejárati ajtón túl című versnek, amelynek a beszélője feltehetően egy gender non-conforming cisz nő, bár nem is ez leglényegesebb, hanem a megszólaló biológiai nemén alapuló társadalmi elvárásoknak (feminin megjelenés) való megfelelés vágya és az önazonos nemi prezentáció (maszkulin, illetve gendersemleges külső) közti feszültség, amely többféle identitás esetében is meghatározó lehet: „sem a levi’s övet, amit apától örököltem, / sem az uniszex parfümöt, amitől magabiztosnak érezném magam, / sem a rézgyűrűt, ami csak a hüvelykujjamra jó.”; „néha mégis, ha elég állhatatosan / viselem a fodrokat, / használom a rózsaillatú kozmetikumaim, / és hordom nagyanyám karika-fülbevalóját, / elbizonytalanodom. / a nőt, akit látnak, szeretnek, kívánnak mások, / aki egyszerre pislog és nevet velem, / ezt a nőt vajon / meddig tudom még lemosni magamról, / hogy levegőhöz jussak.” A gyermekkori tapasztalatokat tematizáló versekben a jelmez, a maszk az önazonos létezés lehetőségét biztosítja, itt azonban ennek az ellenkezője igaz, a folyamatos szerepjátszás, illetve az azzal szorosan összefüggő önmonitorozás megfosztja a megszólalót a sajátnak érzett nemi prezentációtól.
A nem gondolok az apák szükségességére című ciklus a leszbikus párok nehezített gyermekvállalását járja körül különböző aspektusokból. Rendre felbukkan az a gondolat, amely már az előző ciklusban található a queer élharcos megpihen-ben is előkerül, hogy mennyivel egyszerűbb lenne heteroszexuális párként létezni, elsősorban a gyerekvállalás szempontjából, de akár a kapcsolat felvállalhatósága, illetve az ideális élet megvalósíthatósága felől nézve is. A biológiai korlátok nyilvánvalóan ismertek a beszélő és partnere számára, éppen ezért lehet fájdalmas a belső késztetés és a társadalmi, olykor kifejezetten politikai nyomás együttes jelenléte, és jelenhet meg ezek eredményeként a vágyakozás a normatív kapcsolati felállásra: „amíg nem ismertük egymást / ez egyszerű biológiai tény volt […]. / csak a szerelemmel és a kormányplakátokkal / vált egyre sürgetőbbé, mindennapos kudarccá.” (babakötvény); „[…] milyen egyszerű lenne. // posztolható élet. / lábujjhegyes, csókolózós fotók, / közös háttérkép, amin bármikor, / bármilyen fényerővel, / takargatás nélkül megnézhetem az időt.” (ezt a férfit tudnám szeretni) Feltűnő, hogy az idilli családi életnek, attól függetlenül, hogy egy heteroszexuális kapcsolatban, egy alternatív valóságban vagy a nyelv által teremtett világban képzelhető-e el, minden esetben része, hogy Isten/az isten helyeslése, öröme, áldása kíséri: „lánykérés, ultrahang, zsírkrétarajzok / napkezű emberekkel. / te zöld vagy, én rózsaszín, / minden olyan egyértelmű. / te a vezeték-, én a keresztnevet adom, / kiegészítjük egymást, / Isten mosolyog, / és áldását szórja sokadíziglen.” (ezt a férfit tudnám szeretni); „minden cselekedetünk természetes / és Istennek tetsző lesz, / az emberek szívesen néznek ránk” (ádámot választottad); „és írok nekünk egy családot, / közös vezetéknévvel, / egy istent, aki szívesen nézi, / ahogy a karjaimban alszol, / és egy hazát, ahonnan / nem kell elmenni soha. // most ábrist, / két év múlva margót, / barna, göndör zsiványokat, / ideális korkülönbséggel. / jegenyefákat az agarak mellé, / és egy bejárati ajtót, / aminek mindkét oldalán / béke vár ránk.” (sírj nyugodtan) A megszólalónak tehát nem kell választania a hite és az autentikus élet között, amely kényszerhelyzet az ő aktuális valóságában – ahogyan a befogadóéban is – gyakorinak számít, hiszen a queer emberek hitének intézményi keretek között, illetve közösségben történő megélését sok esetben akadályozza az egyházban jelenlévő homofóbia, valamint a queer közösség más tagjaival szembeni előítéletesség.
A ciklus több versének, így a babaprojektnek a beszélője is kudarcként éli meg, hogy partnerének kizárólag szexuális gyönyört tud nyújtani, teherbe ejteni azonban nem tudja: „de most menned kell. / nekem pedig megszoknom / a kudarcot és a tényt, / hogy tényleg kevés vagyok. / csak kielégíteni tudlak, / beteljesíteni nem.” A szerelem és a termékenység különválása jelenik meg a mennyi keserve és fáradozása kifejezetten jól sikerült növényallegóriájában: „az egyik éles, lassan keskenyedő leveleket hajt, / kérgesedik, ha időt hagynak neki. /félárnyékban egyre magasabbra tör, / közvetlen napfényben lombosodik, / mászható, lakható ágakat növeszt, / különösebb hivalkodás nélkül. // a másiknak húsos, pozsgás még a virága is, / árnyas helyen, vízparton nő, / lapos és kerekded kövek között. / nem tart sehová, / nem kúszik, nem kapaszkodik a fényért, / az egynyáriak / hálátlanságával és igénytelenségével / számlálja egyre korábban sötétedő estéit.”
Az utolsó, haza valahová című ciklussal visszatérünk az első ciklus jellemző témáihoz, leginkább az ellenséges társadalom általi fenyegetettséghez. A homlokpusziba, akárcsak az első ciklus több versébe, beékelődnek a jól ismert homofób szólamok („nézd már a két pinát, hogy nyalják egymást”; „jól meg kéne baszni mindkettőt”; „úgyis hiányzik nekik a fasz” – kiemelések az eredetiben), a leszbikus megszólaló reakciója viszont ezúttal nem a gyűlölködő személy megértésére irányuló törekvés, mint például az ezek mind a pokolra jutnak-ban („az embert próbálom meglátni, levágni róla a propaganda szavait”), hanem a szégyen, valamint a csapdába esettség érzése: „csak szégyent érzek, / mint akit valami súlyos bűnön kaptak rajta. / […] meglepnek és megaláznak, / de nem lenne olyan iszonyú, ha tudnám, van hova menekülnünk. / hogy az egyik macskaköves utca olyan helyre visz, / ahol a járókelők a mi oldalunkon állnak.” A kortárs magyar lírából (és egyáltalán: irodalomból) hiányolom azt a dühös, a folyamatos támadásokba belefáradt hangot, amelyet a nem ismertek meg beszélője képvisel (pl. „de mondjátok meg, mi vagyok még, / elbírom. / nincs már szinonima, / nincs már törvényjavaslat, / ami meglepne / vagy megalázna.”), még ha a vers poétikai szempontból nem is feltétlenül tartozik a kötet legkiemelkedőbb darabjai közé.
A haza valahová ciklus verseit olvasva világossá válik, hogy a cikluscímben szereplő, itt még bizonytalan, nem egyértelműen azonosítható ’haza’ nem Magyarországot jelenti, a szövegek beszélője ugyanis egyre inkább úgy érzi, hogy abban az országban, ahol született és felnőtt, nincsenek kilátásai, és jövőjét máshol, Nyugat-Európában tudná felépíteni, ahol – bár nyilvánvalóan akadnak nehézségek – önazonosan, illetve kevesebb szorongással és kisebbségi stresszel élhetne. A menekülési tervben a beszélő a majdhogynem napi szintű atrocitások közepette azzal nyugtatgatja partnerét, hogy valahol máshol van számukra jövő, van lehetőség a menekülésre („gondolj inkább a hegyoldalra triberg fölött, / ott nő valahol a fenyő, / ami a gyerekszoba mennyezetét tartja majd. / […] ne törődj a fájdalommal, / messze innen készülődik a vigasztalás”). A turistákban a megszólaló és társa már túl vannak a sikeres menekülésen, így amikor magyarországi utazásuk során ellenséges hozzáállást tapasztalnak, megnyugtató lehet számukra a tudat, hogy mindez csak ideiglenes, és hamarosan visszatérhetnek biztonságos otthonukba. A külföldre költözés ugyanakkor belső konfliktusokkal is együtt járhat, a beszélő számára ugyanis fontos lenne a magyarságához, illetve az anyanyelvéhez való kapcsolódás, azonban az állami szinten is tapasztalható kirekesztés nagyban meghatározza, ellentmondásossá teszi a hazához való viszonyt: „de most bárhogy is próbálom előkaparni / ezt a régóta vágyott meghittséget, / bármilyen jól is esne, nem tagadhatom tovább: / ez a vár nem a miénk. / ezen a nyelven, amin érezni tudok, / nem szabad rólunk beszélni. / nem férünk bele a törvényeikbe, / a katonák nem a mi oldalunkon állnak, / ezek a falak nem minket védenek.”; „gyere, kedves, gyere csak, / csináljunk egy képet a kilátással, / aztán elindulunk haza / valahová, messze innen, / ahol az összes szégyen, fröcsögés, bujkálás / csak egy citadellás hűtőmágnes lesz / a gyerekrajzok között. / és ha néha észreveszem, / biztonságos távolból, / gondolhatok arra, / hogy tényleg, volt egy ország, amire emlékezni lehet, / és van ez, ahol boldogulni. / hogy volt egy ország, aminek a nyelvén becézlek, / és van ez a másik, ahol félelem nélkül tudlak szeretni.” Ugyanez az ellentmondásos viszony jelenik meg a nyugatban is. A beszélő nyugodt, biztonságos, kiszámítható életet él Nyugat-Európában („élhető jövő van előttem, / stabil munkahely, / vér szerinti gyerekek. // az élet kényelmes és unalmas, / amiről mindenki álmodik.”), és bár úgy látszik, egyfajta kompromisszumként az anyanyelvéhez való szoros kapcsolódását már elengedte („az anyanyelvem szavai, mint / az összevissza zsebekben felejtett / aprók, eltűnnek észrevétlen, / nem érzem tőle szegényebbnek magam.”), a zárlatból kiderül, hogy hazája továbbra is különös jelentőséggel bír számára, amit a Magyarországra használt ’otthon’ megnevezés is nyomatékosít: „szülni jó lesz itt, / de azért meghalni, / meghalni majd / otthon szeretnék”.
Az utolsó ciklus többnyire nehéz témákat, komplex érzéseket feldolgozó versei között üdítően hat a deutsche bank, amelyben az iróniának, illetve a váratlan reprezentációból fakadó queer joynak, „groteszk öröm”-nek is van helye: „az időpontomra várok, / a szemben lévő képernyőn / egy leszbikus pár. / gyönyörűek, mint / a magyarország visszavár / kampányplakátok főszereplői.”; „végre nekünk is el akarnak adni valamit, / végre egy hirdetés, amiben ránk is gondoltak.”; „mélyről tör fel belőlem a vágy, / […] hogy ebben az országban, / te meg én, / fix kamatozással, / törlesszünk egy lakást / harminc évig.”
Azt gondolom, hogy A heterók istenéhez egy vitathatatlanul fontos, és egyben jól átgondolt, erős szövegekkel teli debütkötet, amely jóval többet nyújt annál, mint hogy funkciója kimerüljön a puszta érzékenyítésben, bár kétségkívül érzékletesen, az olvasót empátiára késztetve mutatja meg a queer, elsősorban leszbikus emberek életének egyes szeleteit, beleértve az esetleges kihívásokat, az előítéletekkel való szembesülés nehézségeit is. Nagy öröm volt számomra egy olyan, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó lírakötetet olvasni, amely a minőségi reprezentáció, az identitás, az érzések validálása, illetve az azonosulás lehetőségének biztosítása mellett a nyelvi-poétikai megoldások terén is jól teljesít.
Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez, Magvető, 2024.
[1] Olyan queer személy, aki nem (mindenki előtt) vállalja fel nyíltan a queer identitását.
Hozzászólások