Idén 200 éve született a 19. század egyik legjelentősebb magyar írója, Jókai Mór (1825–1904). A Jókai-emlékév törekvéseihez kapcsolódva az Alföld Online műhelybeszélgetések formájában kíván hozzájárulni a 19. század világirodalmi rangú prózaírójának emlékezetéhez, az életmű elkötelezett kutatóit megszólaltatva. Sorozatunk második részében Kiss A. Krisztát, az SZTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola doktorjelöltjét, a Fiatal Írók Szövetsége társelnökét, szerkesztőt Radnai Dániel Szabolcs kérdezte.
Radnai Dániel Szabolcs: A 2017-es pécsi OTDK-n egy Jókai Mór-kötetet, a Milyenek a nők? című 1865-ös elbeszélésgyűjteményt vizsgáló (különdíjjal kitüntetett) dolgozat szerzőjeként ismertelek meg, az elmúlt években pedig egy doktori kutatást és egy mesekönyvet is szenteltél Jókainak. Mindenekelőtt azt kérdezném, mi indít arra egy fiatal bölcsészt, egyetemi hallgatót, hogy egy olyan szerzővel foglalkozzon, akinek az utóbbi évtizedekben látványosan csökkenni látszik az olvasottsága?
Kiss A. Kriszta: A korábbi években valóban gyakran éreztem azt, hogy mintha védekező pozícióba kényszerülnék – nem csupán laikus érdeklődők, hanem velem egykorú fiatal kutatók előtt is –, amikor meg kellett indokolnom, miért éppen Jókai Mór munkássága lett a kutatásom tárgya. Amikor 2016 táján először kezdtem el behatóbban foglalkozni Jókai életművével, még nem volt ennyire látványosan jelen a magyar irodalomtudományban sem a regényvilága sem a kisprózája, de különösen nem a személye mint kutatási tárgy. Bár a vele való kritikai foglalkozás újjáéledése már javában zajlott ekkor olyan meghatározó kutatók munkája nyomán, mint Fried István, Szajbély Mihály, Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Bényei Péter, Szilasi László, Eisemann György, Rózsafalvi Zsuzsanna – és a névsor természetesen még hosszan folytatható lenne –, a maihoz képest akkor még jóval szűkebb kör foglalkozott komolyan a Jókai-korpusz újraértelmezésével.
Mára azonban – minden túlzás nélkül – több tucat fiatal kutató dolgozik életművének különböző aspektusain: Jókai műveinek kritikai kiadásán, poétikai sajátosságain, irodalomtörténeti kontextusain vagy éppen hatástörténetén. Számos tényező állhat ennek a figyelemnek az erősödése mögött: az életmű egyes, még alig feltárt vagy teljesen kiaknázatlan területei; a korábbi, leegyszerűsítő vagy félrevezető értelmezések árnyalásának igénye; vagy épp azok a tudományos és intézményi keretek, amelyeket újabban kutatócsoportok és pályázati projektek biztosítanak Jókai életművének kritikai gondozásához. Ezek az okok külön-külön is indokolják, miért lehet izgalmas, releváns és termékeny döntés Jókait választani kutatási témaként egy fiatal irodalmár számára.
Mindezeken túl azonban számomra mindig is volt egy személyesebb, de annál meghatározóbb vonzerő: az a felfedezés, amely akkor éri az embert, amikor valóban komolyan, nyitott, de kritikus olvasói attitűddel kezd el foglalkozni Jókai szövegeivel. Ekkor tárul fel igazán az a különleges összetettség, amely túlmutat a kalandos cselekményeken és romantikus fordulatokon: a sokrétegű zsenialitás a témák kiválasztásában és kifejtésében, a finoman adagolt humor és irónia, a karakterek megrajzolásának érzékenysége, és nem utolsósorban a nyelvi megalkotottság kifinomultsága, ami Jókait nemcsak korának, hanem az egyetemes irodalmi kánonnak is egyedülálló alakjává avatja.
Számomra ezért különös öröm, hogy egyrészt aktív részese lehetek annak a fiatal kutatói hullámnak, amely az utóbbi években friss lendületet adott a Jókai-kutatásnak, másrészt pedig hogy éppen a bicentenárium évében egy olyan pezsgő irodalomtörténeti diskurzusban nézhetek szét, ahol már nem elszigetelt próbálkozásként (vagy mindössze egy maroknyi lelkes fiatal kutató ténykedéseként), hanem széles körű szakmai „mozgalomként” értelmezhető a Jókai-életmű újraolvasása. Különösen izgalmas azt látni, hogy fiatal kutatóként nem csupán két-három hozzám hasonló, elkötelezett irodalmárral osztozom ezen az érdeklődésen (mint mondjuk 2016-ban), hanem mintha valóban egy egész generáció, sőt egy szinte szervezett „szakmai hadsereg” dolgozna párhuzamosan a Jókai-szövegek új értelmezésein, szövegkiadásain, recepcióján.
Nem tudom, illik-e ilyet mondani tudományos kontextusban, de mára már-már „szexi” lett Jókaival foglalkozni. A Jókai-kutatás presztízse jelentősen megnőtt, és ez nemcsak a tudományos világban, hanem az oktatásban is érezteti a hatását. Egyre többször tapasztalom, hogy a pedagógusok is nyitottabban, bátrabban fordulnak Jókai művei felé – sokkal kevésbé kétségbeesett a kérdésfelvetésük például, amikor arról érdeklődnek, mit és hogyan lehet tőle tanítani úgy, hogy az valódi élmény legyen a diákoknak, ne pedig végleg megutáltassák a diákokkal az olvasást. A korábban általánosnak mondható félelem – miszerint Jókai „túl hosszú, túl régi, túl nehéz” – mára, ahogy érzékelem, legalább részben háttérbe szorult. Egyre többen mernek a kisprózai műveihez nyúlni, vagy éppen a regényekből kiemelt, önállóan is jól tanítható részletekkel dolgozni, és ebben hatalmas segítséget jelent az a tudományos háttérmunka, amely az elmúlt két évtizedben számos olyan interpretációs támpontot hozott létre, amelyekre nyugodtan lehet építeni az oktatásban is.
R. D. Sz.: Idén leadott disszertációdat, némileg lesarkítva, két lényeges törekvés együttes jelenléte szervezi: egyfelől a Jókai által művelt autobiografikus szövegtípusok (tudósítás, riport, visszaemlékezés, fikcionalizált memoárok stb.) műfaji kérdéseinek tisztázása; valamint mindennek a szerkesztőként, médiaszereplőként tevékenykedő Jókaival való összekapcsolása. A Jókai-regényeket és -elbeszéléseket jól ismerő olvasóként (s azokról publikáló kutatóként) mi volt számodra igazán vonzó, izgalmas az életmű e dimenziójában, az önéletrajzi alkotásokban és Jókai szerkesztői, újságírói gyakorlatában?
K. A. K.: Sajnos ezt a folyamatot utólag, retrospektíven már nehezen tudnám maradéktalan pontossággal rekonstruálni, mindössze azt a kiindulópontot tudom ennyi év távlatából is magabiztosan megragadni (az emlékezés-felejtés kérdése, ami egy központi kérdése a kutatásomnak, már itt, személyes élményeimben is megmutatkozik), miért és hogyan tértem át Jókai nőábrázolásának vizsgálatáról az önéletrajzi szövegek elemzésére. Mivel az alapszakos éveim alatt – igencsak részlegesen, de – sikerült némileg beleásnom magam Jókai regényeinek egy bizonyos korpuszába, nem szívesen váltottam volna témát. Természetesen sem akkor, sem most nem állítanám, hogy műveinek akárcsak felét elolvastam volna: hiszen ez egy olyan életmű, amelynek teljes feltérképezéséhez még sok évtized és sok olvasás szükséges, tekintve, hogy nemcsak regények, de számtalan kisprózai szöveg, publicisztikai írás, dráma, vers, egyéb munka sorolható ide. Mégis viszonylag hamar egyértelművé vált számomra, hogy nem szeretnék túlságosan eltávolodni Jókai életművétől – ugyanakkor szükségét éreztem egy új perspektíva keresésének. Nem azért, mert a nőábrázolás témája kimerült volna, vagy ne tartogatna továbbra is bőven vizsgálatra érdemes kérdéseket – éppen ellenkezőleg. Inkább úgy éreztem, hogy saját kutatói utamon szükségem van egy friss fókuszra, új impulzusra.
Éppen ebben az időszakban kezdett különösen érdekelni az autobiografikus szövegek tudományos megközelítése. Talán elsőre merésznek tűnhet a párhuzam, de ebben a fordulatban döntő szerepet játszott egy meghatározó világirodalmi olvasásélményem: akkoriban olvastam Karl Ove Knausgård Harcom című önéletrajzi sorozatát, és elkezdett különösen foglalkoztatni, hogyan épülnek fel az önéletírások, milyen poétikai eszközökkel dolgoznak az önéletíró szerzők, mi lehet a belső vagy külső katalizátora annak, hogy valaki önmagáról kezdjen el írni, és hogyan alakítja az élet és az időbeliség az önreprezentációt.
Szépen lassan összeértek ezek a szálak: olvasói kíváncsiságom, az irodalomelméleti érdeklődés és Jókai életműve. Köztudott, hogy Jókainak nincs klasszikus értelemben vett, nagyívű, egységes narratívájú önéletrajza (két „hivatalos” önéletrajzi szövegét és néhány autofikciós regényét szokták a legtöbbször említeni ebben a diskurzusban a kutatók). Éppen ezért izgalmas kérdéssé vált számomra, hogyan lehet mégis megragadni Jókai önreprezentációját. Milyen műfajokban, milyen stiláris eljárások révén jelenik meg saját személye az igencsak heterogén életműben? És miként olvashatók egyes szövegek az autobiografikus értelmezés lehetőségei felől?
Elsőként – pontosabban még a mesterszakos éveim alatt – a Jókai-életmű két hivatalosnak tekintett önéletírói publicisztikai szövegének (Negyven év visszhangja, Önéletírásom), valamint autofikciós regényeinek (Politikai divatok, A tengerszemű hölgy, Öreg ember nem vén ember) értelmezésébe kezdtem bele. Sőt, még az Életem című, Jókai életében meg nem jelent, verses formájú önéletírással is foglalkoztam röviden. A kezdeti fókusz azonban organikusan tágult ki a kisebb, kevésbé ismert publicisztikai szövegek felé.
A doktori kutatásom során már elsősorban azokat a kötetszerkesztési gyakorlatokat helyeztem a középpontba, amelyek önéletrajzi céllal létrehozott gyűjteményekben (pl. Emlékeim, Életemből, Az én életem regénye) öltenek testet. Ezek vizsgálata során különösen érdekelt a szövegek tartalmi válogatásának és szerkesztésének logikája, az, hogy mely sajtóorgánumokban, milyen társadalmi és élettörténeti körülmények között jelentek meg az egyes írások, milyen szövegtörténeti, közlési és kontextuális sajátosságok jellemzik őket.
Ez a kutatási irány vezetett el a Jókai-féle önreprezentáció tágabb értelmezési lehetőségeihez: a szövegek műfaji határhelyzeteihez, a fikció és referencialitás komplikált kérdéseihez, valamint annak vizsgálatához, hogyan konstruálja meg önmagát Jókai mint „sztárszerző”, illetve mint a forradalom ikonikus alakja, mint a történelmi események „utolsó élő szemtanúja”. Mindez már nemcsak a szövegek elsődleges jelentésrétegeit érintette, hanem azt is, milyen tudatos önreprezentációs metódusokkal alakította Jókai saját nyilvános és irodalmi identitását. Amikor pedig felfedeztem, mennyi izgalmas kutatási lehetőséget rejt magában Kakas Márton, a Politikus csizmadia, Tallerossy Zebulon, valamint Jókai egyéb írói-szerkesztői álneveinek vizsgálata, illetve a pszeudonímia jelenségének középpontba állítása, akkor tudatosult bennem véglegesen, hogy bár kezdetben némiképp tapogatózva közelítettem ehhez a témához, idővel mégis valami igazán különleges és inspiráló kutatási irányra találtam rá Jókai életművében.
R. D. Sz.: Idén márciusban mesekönyved jelent meg Jókai Mórról A fiú, aki mindent el akart mesélni – Egy elveszett Jókai-önéletrajz címmel a Móra Kiadónál. Túl a kiadói felkérés praktikus részletein, milyen érzés volt ezúttal nem tudományos kontextusban, s korábbi írásaidhoz képest egy új műfajban, a gyerekirodalom keretei között narratívába foglalni Jókai életét, vagy legalábbis annak egy részét? Sok nehézséggel járt a munka?
K. A. K.: Viccesen azt szoktam mondani, hogy ennek a mesekönyvnek a disszertációm kellene legyen az utószava, hogy maradéktalanul érthető legyen a szöveg narratív felépítése és stílusa – a disszertációnak pedig akár függeléke is lehetne ez a mesekönyv. És bár ezt gyakran ironikusan fogalmazom meg, valójában komolyan is gondolom. A mesekönyv epizodikus szerkesztési módjával tudatosan arra törekedtem, hogy megmutassam: Jókai önéletírói munkássága is épp ilyen mozaikos, töredezett, egységes ívet nélkülöző, többszólamú. A nyelvezetét pedig csak annyira voltam kénytelen „leegyszerűsíteni” vagy modernizálni, amennyire azt a célközönség korosztálya megkívánta.
A mesekönyv szövegének alapját Jókai saját autobiografikus publicisztikai írásai („önéletírás-darabjai”) képezik, ezekből válogattam és építkeztem. Természetesen számos átkötő szövegrészt, a felütést és a lezárást magamnak kellett megírnom – ezekben pedig próbáltam imitálni Jókai hangját és stílusát. A könyv tele van tehát Jókai-intertextusokkal, amit sokkal inkább büszkén vállalok, minthogy eltitkolnám – egyrészt mert nem tartom magam szépírónak, másrészt mert éppen ez volt az egyik legizgalmasabb kihívás: hogyan lehet stilárisan, hangnemben és tartalomban is ennyire különböző, eltérő korszakokból származó szövegeket úgy „összeollózni”, hogy azok valamennyire mégis egységesnek hassanak. A „teljes egységesség” természetesen nem volt elérhető – és nem is volt cél, hiszen Jókai maga sem alkotott meg olyan önéletrajzi narratívát, amely alapul szolgálhatott volna ehhez. Éppen ezért is volt számomra fontos, hogy a töredezettségből, a sokszólamúságból rajzolódjon ki valamiféle személyiségkép.
A könyv állandó szereplője Kakas Márton, aki pimasz, játékos hangvétellel folyamatosan oda-odaszólogat a homodiegetikus elbeszélő „Jókaihoz” – ezáltal a szöveg nemcsak dinamikusabbá és ironikusabbá válik, de egyfajta ál-dialógust is teremt, amely oldja az „írófejedelem” auráját. A kötet első bemutatóján Hansági Ágnestől – aki a beszélgetés moderátora volt, valamint egyben témavezetőm – hangzott el az a megfigyelés, hogy Kakas Márton beszólogatásai révén az olvasó is azt érezheti: Jókait nemcsak lehet, hanem kell is kritikusan olvasni. Le lehet venni a márványszobrot a talapzatról, hogy kérdőre vonjuk – ez azonban műveinek olvasását igényli.
A mesekönyv írása közben a legnagyobb nehézséget számomra az epizódok, „sztorik” szelektálása jelentette. Könnyedén írhattam volna egy jóval hosszabb könyvet – de úgy sejtem, hogy ettől egy 10–12 éves olvasó sem lett volna kifejezetten boldog. Ez a kötet ugyanis amolyan bevezetőként kíván működni: nemcsak Jókai élettörténetéhez, hanem a nyelvezetéhez is. És mivel – ahogy említettem – csak minimálisan modernizáltam a szöveget, bízom abban, hogy ha valaki a 10-es évei elején meg tud birkózni ezzel a nyelvi világgal, akkor néhány év múlva egy-egy novella- vagy regényolvasás során már nem fogja idegennek, „súlyosnak” érezni Jókai stílusát. Az eddigi kedvenc gyerekolvasói visszajelzésem egyébként egy általános iskolai osztálytól jött, és valahogy úgy hangzott, hogy mennyire örültek, hogy „nem nézte őket hülyének a szöveg”. Nem tudom, ez a többséget reprezentálja-e, de engem nagyon boldoggá tett, hogy Jókai a „lebutítása” nélkül is befogadható, élvezhető, szerethető.
R. D. Sz.: Ha valami bizonyosan kiderül az utóbbi évtizedek Jókai-kutatásaiból, az az, hogy Jókai Mór a 19. századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb, legsokarcúbb szerzője volt. Te Jókai melyik „arcát” akartad bemutatni ebben a mesekönyvedben?
K. A. K.: Elsősorban a gyermeket és a fiatalembert szerettem volna megmutatni Jókai alakjában, azzal a céllal, hogy a gyerekolvasók könnyebben tudjanak kapcsolódni hozzá. Azokat az aspektusokat emeltem ki, amelyek emberközelivé tehetik őt: vágyait, álmait, félelmeit, hogy mi iránt lelkesedett, kiket tisztelt, milyen barátai voltak, milyen volt a személyisége. Természetesen a történet során felnő ez a fiú, és ettől a ponttól kezdve már azt szerettem volna megmutatni, hogyan bontakoztatta ki a tehetségét, milyen belső utat járt be: hogyan szeretett volna először festő lenni, majd miként került az írás, az irodalom az érdeklődése középpontjába.
De valóban – ahogy gyakran elhangzik –, rendkívül sokoldalú volt, ezért fontosnak tartottam, hogy az életútja más rétegeit is érzékeltessem. Szerettem volna láttatni, hogy nemcsak íróként alkotott, hanem újságot szerkesztett, kertészkedett, színházi adaptációkon dolgozott (arra, hogy a saját drámáit említsem, a terjedelem nem adott lehetőséget), képviselő és politikus volt – már amilyen, ugye… –, népszerű közszereplő, ismert és befolyásos emberek jó ismerőse, és nem utolsósorban férj, nevelőapa, jótékony lélek.
Az első címötlet egyébként tőlem származott – még mielőtt a jelenlegi, szerkesztőségi ajánlásból megszületett címet örömmel elfogadtam volna –, ami így szólt: A fiú, aki kiváló ember akart lenni. Ezzel azt kívántam kifejezni, hogy bár gyakran a szerteágazó tehetségein keresztül közelítünk Jókaihoz, személyisége mélyén, olvasmányaim alapján, a kiválóságra való törekvés rejlik. Olyan példaképei voltak – édesapja, a komáromi „árvák atyja”, vagy épp Vörösmarty és Arany –, akikben nemcsak a közéleti vagy irodalmi nagyságot, hanem a nemeslelkűséget, erkölcsi példát is tisztelte.
Fontos volt továbbá számomra az is, hogy a humorát is érzékeltessem. Ezt nemcsak „házi szelleme”, Kakas Márton közbevetésein keresztül tettem – akiről elég egyértelműen sugallom, hogy Jókai alteregója –, hanem azokon a szövegrészeken keresztül is, ahol Jókai saját elbeszélői hangja szólal meg. És ahogyan fent említettem, szinte minden szövegrész tőle származik. Ha úgy tetszik, ebben a kötetben sokkal inkább voltam szöveggondozó, mint író.
R. D. Sz.: Régóta tart és messzire vezet a „miért nem olvasnak a mai fiatalok Jókait?” kérdés és az erre adható szélsőséges, vagy épp mértéktartó válaszok sokaságának tárgyalása. Mindenesetre mesekönyved jó lehetőség arra, hogy a kisebbek is megismerkedjenek Jókaival (s persze nemcsak vele, az ifjú Petrovics Sándorral, Jókai „házi szellemével”, Kakas Mártonnal és másokkal is). Zárásul mégis inkább azt kérdezném tőled, hogy ha egyetlen Jókai-könyvet ajánlhatnál a szerzővel ismerkedni vágyó érettebb főknek, melyik volna az, s miért?
K. A. K.: Szinte minden évben más és más lenne erre a kérdésre a válaszom – korábban például A tengerszemű hölgyet vagy A jövő század regényét említettem volna különböző okokból. Mostanában azonban határozottan az Enyim, tied, övé az a regény, amelyben számomra minden megvan, amitől egy Jókai-mű igazán kiemelkedő lehet. Erkölcsi dilemmák, árnyalt férfi és női karakterek, a főhős szakmai és társadalmi felemelkedése, majd fokozatos morális leépülése, mesébe illő meggazdagodás Amerikában, katasztrófák (mint egy hajótörés vagy vonatbaleset), emberi tragédiák, kizsákmányolás – és természetesen a Jókaira jellemző irónia, humor és nyelvi játékosság.
Korábban nem ismertem ezt a regényt, csak néhány hónapja került a kezembe, miközben egy Szécsi Noémivel közös podcast felvételére készültem. Az olvasás során örömmel tapasztaltam, hogy újra megélhetem azt a fajta őszinte lelkesedést, amit egy-egy Jókai-mű olvasása képes kiváltani – még akkor is, ha a kutatómunka közben ez időnként háttérbe szorult. Mert egy igazán jó történet 2025-ben is jó történet. Igaz, Jókait meg kell tanulni olvasni – de ha valaki átlendül a nyelvi és értelmezési akadályokon, nagyon is meg fogja köszönni magának, hogy kitartott, és eljutott idáig.
A sorozat első része itt olvasható.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások