Orcsik Roland: Az ismeretlen tükre. Magyar és délszláv irodalmi metszéspontok
A könyv címében és alcímében – a magyar és a délszláv irodalom mellett – több jól ismert hívószó van: az ismeretlen, a tükör és a metszéspontok. A könyv maga túlmutat ezeken. A magyar és a délszláv kultúrák nem különállókként kerülnek egymással viszonyba Orcsik szövegeiben, hanem egymást átjáró, egymással összeszövődő jelenségeikkel. Témái és szövegei transzkulturális jellemzőket mutatnak fel: leginkább olyan szerzőkkel foglalkozik, akik – Orcsikhoz hasonlóan – nem a nemzeti kultúrák különállóságában tevékenykednek, akik számára nem ismeretlen a másik, olyan jelenségeket mutat meg, amelyeket nem választ ketté egyetlen éles tükrözési felület, és metszéspontok helyett is inkább folyamatos átmeneteket szemléltet.
A könyv három részre tagolódik. A Máshol születni című rész hat tanulmánya, az első szöveg címével szólva, „Kalandozás a szerb, a horvát és a szlovén irodalomban”. A műfordító álma című második rész két szerb–magyar irányú műfordítás-elemzést foglal magába, az egyik Miloš Crnjanski Sumatra című versének magyar fordításait, a másik Laza Kostić Santa Maria della Salute című versének magyar átköltéseit elemzi. A harmadik rész két szövegét Túladagolás címmel leginkább a társadalmi normák áthágásának motívuma kapcsolja össze: a Magyarországi szerb csavargók két magyarországi szerb szerző, a 19. századi Jakov Ignjatović és kortársunk, a nemrég elhunyt Milosevits Péter/Petar Milošević „csavargóregényeivel”, a Csáth Géza és Borisav Stanković ellenségképei az I. világháborúban a két szerző I. világháborús naplóival foglalkozik. A kötet tanulmányai heterogenitásuk és keletkezésük két évtizedes időtávja ellenére ugyanazt az elkötelezett érdeklődést, széles és részletgazdag anyagismeretet és szövegcentrikus filológusi hozzáállást mutatják fel.
Az első, 2010-ben keletkezett esszét az egész kötet bevezetőjeként olvashatjuk. A Kalandozások a szerb, horvát és a szlovén irodalomban az olvasást az utazás, más kultúrák megismerése analogonjaként kezeli, és egy Végel László-idézetből kiindulva a szomszédos kultúrákba történő utazásra hív, a szerző ekkori beszédmódjára jellemzően kissé elviccelve a téma súlyát: „Innen nézvést azért érdemes foglalkozni a szomszédaink kultúrájával, mert akkor megspórolhatunk némi időt (és pénzt), ugyanis nem kell messzire elutazni, hogy a másik által szembesüljünk a saját világunkkal. Mert a saját világunk sohasem csak a sajátunk, hanem a másiké is, és fordítva. A nemzet fogalma ebben az esetben a maga összetettségében, s nem homogenitásában érdekes.” (9–10.) Az esszé nagyívű és személyes áttekintést kínál a horvát, a szerb és a szlovén irodalom közelmúltbéli befogadástörténetéből, figyelemmel azokra a szépirodalmi, műfordítói és kritikai munkálatokra, amelyek a szöveg 2010-es keletkezése idején fontosnak látszottak a szerző számára. A szöveg jól láttatja azt a sokféle igyekezetet, amely a délszláv irodalmak magyar recepciója ügyében történt a délszláv háborúk és magyarországi rendszerváltás tranzíciós eseményei által meghatározott évtizedekben, felmutatják Orcsik „hőseit”: a két kulturális közeg kapcsolatait előmozdító alkotókat, kritikusokat, műhelyeket. A magyar recepciót bemutatni kívánó esszé örömmel csapong lehetséges témái között, a szerző spontán érdeklődéséből és szerteágazó tájékozottságából fakadóan kedvvel tesz kitérőket utazása során, beavatva a tájékozatlan olvasót olyan, a téma szempontjából bízvást mellőzhető részletekbe is, mint Vojislav Despotov szerb költő halálának részletei, Tomaž Šalamun szlovén költő nevének vicces olvasási lehetősége, de akár Milorad Pavić szerb prózaíró ideológiai és politikai tévútjai. Személyes „olvasói életrajz” (23.), kapcsolattörténeti és feladatkijelölő vázlat ez a szöveg, több lehetséges kutatás témája ott van benne, egyik-másik aztán bővebb kifejtést is kap a kötet szövegeiben. Ilyen az ezt követő tanulmány Danilo Kiš szerb író prózájának többnyelvű univerzumáról, kultúraköziségéről, „a Monarchia, Jugoszlávia, illetve Közép-Európa kontextusában”, lehetséges előzményként felvázolva a kabbalisztikus hagyomány nyelv- és létértelmezését is, Walter Benjamin nyelvszemléletéből kiindulva (A nyelvről általában és az ember nyelvéről, illetve A műfordító feladata című Benjamin-esszékre hivatkozva), de bevonva az olvasatba Kiš kedves, mintaadó szerzőjének, Borgesnek a szövegeit is. A tanulmány azonban túlmutat a kabbalisztikus megközelítésen, a nyelvek kérdése a kelet- és közép-európai történelem realitásaihoz viszonyuló kiši prózapoétika viszonylatában jut jelentőséghez, és itt kap magyarázatot a kötet alcímének egyik szókapcsolata is: „Kiš művészetében a nyelv, illetve a nyelvek szilánkok, az ismeretlen tükrének szilánkjai” (35.). A 2018-as tanulmány a Danilo Kiš-szakirodalomban is figyelemre méltó munka, a kötet egyik legjobb írása.
Az előző szöveg logikus folytatása a kötetben az Apakrifek című, Esterházy & Kiš archeológiájáról alcímű tanulmány, de a 2004-es szöveg sok szempontból másodlagos frissességű. Okosak a felvetései, a keletkezés idejében jól adatolt, a Kiš-fordítások elemzésében különösen alapos. De az Esterházy–Kiš-szövegkölcsönzések problémakörének azóta igencsak bővült a szakirodalma, Orcsik olvasási horizontjai is tágultak, a szöveg utolsó mondataként leírt Esterházy-parafrázist („MINDEZT MEGÍRJUK RÉSZLETESEBBEN IS”) – viccen túl – érdemes lett volna komolyan venni. A szintén 2004-es Családtörténeti fragmentumok – Ivo Andrić és Dževad Karahasan „levelezése” című tanulmányt kevésbé érintette az idő múlása, ahogy Az emlékezet maradványa című, a délszláv háborús irodalommal foglalkozó 2011-es tanulmányt sem. Felvetései az irodalom lehetséges szerepéről, vállalható vagy vállalandó feladatairól mások szenvedésével kapcsolatban, de adott esetben az alkotó saját átélt traumáival kapcsolatban is ugyanúgy aktuálisak, legfeljebb a példák (megpróbáltatások és traumák, valamint irodalmi feldolgozásaik) sora bővült, és az ezzel kapcsolatos elméleti megközelítések horizontja tágult. Ugyancsak izgalmas ma is a kötet legkorábban keletkezett írása, a Slobodan Tišma „látható és láthatatlan költészetéről” szóló Teremtés és önmegsemmisítés című tanulmány, Tišma különös, meditatív lírai naplójával, a Blues diaryval a középpontban. A kiváló újvidéki költő, prózaíró és punkzenész érdemi magyar recepciója oly sok közép-európai társával együtt továbbra is várat magára, noha Orcsik kitartóan fáradozik közvetítésén, a Blues diary részletein kívül lefordította és 2017-ben megjelentette Bernardi szobája című regényét is. Tišma műfajokon túlmutató, a töredékelvet érvényre juttató lírai naplója magának az írásnak, különösen pedig valamilyen egységes önéletrajzi szubjektum leképezhetőségének, a nyelvbe vetett bizalomnak a kritikája, különösen figyelemre méltó, ahogy a „hanyag írás”-ról alkotott elképzelésével a nem uralt, a szerzői szándék kontrollja alól kicsúszó megnyilvánulásoknak, a hibáknak nyújt teret. Töredékei felvillantják az őt inspiráló elméleti előzményeket is (különös tekintettel Wittgensteinre), és a 2003-as ifjú Orcsik a Tišma által hagyott nyomokon elindulva figyelmesen feltárja ezeket és poétikai következményeiket. Ha valóban lenne kelet-közép-európai komparatisztika, valaki erre hivatott már régen összeolvashatta volna Slobodan Tišmát és Tandorit vagy Tišma és Kabai Lóránt költészetét. Így ezek az időközben régivé vált szövegek az adósságainkra is emlékeztetnek, hogy mennyire hiányos, és amennyiben van, akkor is mennyire felszínes például a délszláv térség irodalmi fejleményeinek recepciója, mennyire ritkák az ilyen mélységű, egy szerzői poétika finom részleteiben is otthonos megközelítések, hogy igen gyakran meghaladott elvárásokkal, jellemzően leginkább a modernség poétikai hagyományai szerint közelítünk a mellettünk íródó térségbeli kortárs irodalmi alkotásokhoz. Amiben sokszor szerepük van a műfordításoknak is.
A következő rész, A műfordító álma két tanulmánya épp a fordítói poétikákban tetten érhető erényeket és hiányosságokat elemzi. Alapelve, hogy a fordításnak létre kell hoznia az eredeti szöveg poétikájának összetettségét és a keletkezés idejéhez, irodalmi összefüggéseihez kötődő jellemzőit. Miloš Crnjanski Sumatra és Laza Kostić Santa Maria della Salute című költeményeinek viszonylag nagy számú magyar fordításait elemezve például éles szemmel veszi észre a fordítói anakronizmusokat, a stíluselmozdításokat, stílustöréseket, a túlírásokat vagy egyszerűen a fordító sekély, hiányos, leegyszerűsítő olvasatait. Eközben a szükséges mértékben beavat minket Crnjanski avantgárd szumátrizmusának és Laza Kostić késő romantikus poétikájának jellemzőibe is.
A két záró tanulmány klasszikus összehasonlító olvasatokat kínál, nem a párhuzamok, netán konkrét egymásra hatások keresésével, hanem a gadameri „hatástörténeti vetület” érvényesítésével. Így az első szöveg két, igencsak különböző korban és összefüggések között Magyarországon élt szerb szerző, a Monarchia-beli Magyar Királyságban, Szentendrén született Jakov Ignjatović Vasa Rešpekt (Respektus Vásza) című pikareszkregényét és a szocialista Magyarországon született, itt felnőtt, de a délszláv térség kultúráiban is bőségesen megmerítkező Milosevits Péter/Petar Milošević London, Pomáz (eredetiben: London, Помаз) című beatregényét (Aleksandar Flaker horvát irodalomtudós terminusával: farmernadrágos prózáját) állítja egymás mellé. A két regényt a csavargás és az ezzel járó kulturális periféria helyzete köti össze – és az a filológiai érdekesség, hogy Ignjatović talán legrelevánsabb szakmai olvasója éppen Milosevits Péter, amit Orcsik megfelelően hasznosít is tanulmányában. A másik tanulmányban Csáth és Borisav Stanković egymás mellé állítását kevésbé tudja indokolni, illetve kiaknázni, de mindkét napló olvasata releváns, a kortárs önéletírás-elméletekkel alátámasztott, és az alkotók háborús helyzete, illetve különböző jellegű személyes kiszolgáltatottságuk körülményeiknek, ezzel való szellemi birkózásuk érdemivé teszi együtt tárgyalásukat. A morfiummal és saját pszichéjével reménytelen küzdelmet folytató Csáthot jól ismerjük, Borisav Stanković önéletrajzi műve talán még lehetetlenebb helyzet racionalizálásával küzd: Csáthnál, úgy tűnik, jóval józanabb elmével. Miután az első világháborúban, kalandos körülmények között elfogják és internálják a megszálló hatóságok, Kosta Hörmann befolyásos boszniai értelmiségi közbenjárására szabadon engedik, de ezután a megszálló hatóságokkal együttműködve kénytelen írni cikkeit a Beogradske novine című, a szerb közvéleményt megnyerni kívánó lapba… A regényíróként jól ismert, kiváló szerb író önéletrajzi könyve felkerült olvasandóim végtelen listájára.
A szövegek tematikus elrendezésűek, ugyanakkor két évtized alatt íródtak, a legkorábbi 2003-as, a legkésőbbi 2023-as keltezésű, és ez különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy az első szövegek szerzője huszonnyolc éves, a legutóbbiaké negyvennyolc, az egyik pályakezdő kutató, a másik a szakterületén elismert tudós. Nehéz kérdés, hogy ilyenkor hogyan viszonyuljunk a saját régi szövegeinkhez, kezeljük-e őket a kutatói pályánk dokumentumaiként, vagy igazítsuk őket a mai gondolkodásunkhoz (de legalább aktualizáljuk őket a témában időközben megjelent publikációkkal). Aki állt már hasonló kihívás előtt, és megpróbálta szerkeszteni a saját régi szövegeit, az tudja, hogy úgyszólván lehetetlen feladat. Marad a kisebb-nagyobb kozmetikázások lehetősége – vagy az egykori folyóirat-változathoz képest változatlan közzététel. Orcsik ez utóbbi mellett dönt, a szakmai olvasók részéről végtére is kezelhető módon, mégis több, fentebb részben már érzékeltetett problémát generálva. Kedves szerzője, az esszéíró Radomir Konstantinović kapcsán ma még inkább fontoskodásnak hat újra elolvasni, ráadásul a kötet több írásában ismételten, hogy Radics Viktóriának jobb lett volna A vidék filozófiáját A porfészek filozófiája címmel fordítani, ráadásul a kötetben később sorra kerülő további szövegekben már többnyire a „sárfészek” szerepel javaslatként. És lehet ugyan, hogy igaza van a porfészekkel, érvelése érdemi a magyar fordítás recepciójában (22.), a 2004-es Andrić–Karahasan-tanulmányban maga által készített új fordítás viszont megengedhetetlenül nyers és pontatlan, bosszantó például a „gonosz baleset” (az eredeti: „zao udes”) a Radics által nagyszerűen megtalált és filológiai szempontból is pontos „balsors” helyett (58.), különösen, hogy az egy évvel korábbi, 2003-as Tišma-tanulmányban már jobb megoldást kínált erre a „gonosz végzet”-tel (105.). Ez is amellett szól, hogy mégiscsak érdemes lett volna erősebb kézzel szerkeszteni. Sok a szöveggondozási hiba is: félregépelések (Schopenchauer [135.], Y a cirill У helyett [179.]), névtévesztések (Bognár Antal helyett kétszer is Bognár Attila [17.], Nyomárkay István akadémikus, neves szlavista Nyomorkaiként szerepel [178.], Kosta Hörmann egyszer Kosta Hermanként, aztán Kosta Hemranként ugyanazon az oldalon [195.], és egyazon oldalon olvashatjuk a „hermeneutika kör”, „hermeneutikus kör”, végül a meghonosodott „hermeneutikai kör” változatokat (127.). Hasznos a könyv végi irodalomjegyzék, az apparátus egy névmutatóval és a szövegek eredeti megjelenési helyével lett volna teljes. Aztán meglehet, hogy ezek részemről csak régimódi okvetetlenkedések, és valóban nem kell túlaggodalmaskodni egy-egy szöveget, a lényeg, hogy megjelenjen, hiszen úgysem lezárni, hanem elindítani akarja a párbeszédet.
Utolsó szavaim tehát, nem méltányosságból vagy udvariasságból, hanem a délszláv–magyar komparatisztikában érintett kollégaként az elismerésé: úgy a fiatal, mint a mai Orcsik rendkívül tájékozott a témáiban, mind a délszláv, mind a magyar irodalmi közegben, olvasottságát elmés párhuzamokkal, elméleti tudását figyelemre méltó elvonatkoztatásokkal hasznosítja. Nagyszerű szerzői kört von be irodalomról való gondolkodásunkba: Ivo Andrićot, Meša Selimovićot, Danilo Kišt, Miljenko Jergovićot, Aleksandar Tišmát, Miloš Crnjanskit, Laza Kostićot, Jakov Ignjatovićot, Borisav Stankovićot és másokat, nem feledkezve meg a műfordítók, filológusok, kritikusok érdemeiről sem. Ahogy korábbi filológiai munkája, a Domonkos István írásművészetének délszláv kontextusairól szóló 2015-ben megjelent detoNáció, ez a könyve is hiánypótló s egyúttal hiányainkat érzékeltető, fontos és párbeszédképes kiadvány.
Orcsik Roland: Az ismeretlen tükre. Magyar és délszláv irodalmi metszéspontok, Balatonfüred Városért Közalapítvány, Balatonfüred, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin grafikája.)
Hozzászólások