Idén 200 éve született a 19. század egyik legjelentősebb magyar írója, Jókai Mór (1825–1904). A Jókai-emlékév törekvéseihez kapcsolódva az Alföld Online műhelybeszélgetések formájában kíván hozzájárulni a 19. század világirodalmi rangú prózaírójának emlékezetéhez, az életmű elkötelezett kutatóit megszólaltatva. Sorozatunk harmadik részében Szilágyi Mártont, az MTA doktorát, az ELTE BTK XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárát, irodalomtörténészt Radnai Dániel Szabolcs kérdezte.
Radnai Dániel Szabolcs: Az elmúlt harminc évben a klasszikus magyar irodalom számos fontos szerzőjéről jelent meg monográfiád, s a 18–19. század szinte minden lényeges irodalomtörténeti kutatási problémájáról közöltél tanulmányt. Ugyanakkor a Magyar Tudományos Művek Tára szerint első, kifejezetten Jókairól szóló írásod, az Ahol a pénz nem isten(1904) című regényt tárgyaló dolgozat csak 2005-ben jelent meg. Nagyon karakteres – filológiai alapozottságú és társadalomtörténeti-néprajzi orientációjú – irodalomtörténészi munkásságodban hol van a helye Jókainak, milyen utak vezettek kutatói és oktatói pályádon hozzá?
Szilágyi Márton: A kutatói és oktatói utat megelőzte egy korábbi: az olvasói rátalálás. Ha szabad ezt az első meghatározó Jókai-élményt röviden felidéznem: az általános iskola második osztályának az elvégzése után, tehát 8–9 évesen kerültem Szekszárdra, ahol beiratkoztam egy parányi szakszervezeti könyvtárba, amely éppen a lakótelepi lakásunk alatt volt. Ezt azért szerettem jobban, mint a sokkal gazdagabb állományú megyei könyvtár gyermekrészlegét, mert itt nem voltak elkülönítve a felnőtteknek és a gyermekeknek szánt könyvek, így nyugodtan válogathattam „nem nekem való” olvasmányok között is. Itt találtam rá a Jókai-kritikai kiadás népszerű (világoskék) sorozatára, amely először a mennyiségével és az egységes borítójával nyűgözött le, s elkezdtem olvasni egyik kötetet a másik után.
Egyfajta édes szédület volt ez, az olvasás mámora, s erre ma is élesen emlékszem, jobban, mint az elolvasott regények tartalmára. De sokat s maradandó dolgokat tanultam meg ekkor Jókain keresztül: például azt, hogy nem baj, ha nyelvileg nem értek mindent, azért vannak a jegyzetek, hogy azokat is megnézzem – itt tanultam meg tehát a lassú olvasás szépségét. Bizonyos értelemben Jókai volt az, akin igazából s a szó mélyebb értelmében megtanultam olvasni, s ezt soha nem felejtettem el. Sem az élményt, sem azt, hogy ezt Jókainak köszönhettem.
Ehhez képest valóban késeinek tűnhet, amikor elkezdtem irodalomtörténészként Jókaival foglalkozni, de ennek megvolt az értelme: én ugyanis „18. százados” kutató akartam lenni, ezért 18. századi témákkal kezdtem el foglalkozni, s egy idő után jutottam el a 19. század világához. Ez a késleltetés pedig eleve arra készített föl, hogy némileg mást vegyek észre a 19. századi irodalomban is. Valószínűleg sokkal érzékenyebb voltam bizonyos regényszerkesztési sémák vagy tematikák korábbi (a barokk vagy a felvilágosodás korából származó) elemeinek az észlelésére, s így még izgalmasabbnak láttam, hogy Jókai ezt miképpen tudja poétikailag kezelni. Ahhoz, hogy ezt az első Jókai-tanulmányomat megírjam, komoly ösztönzést jelentett a Hansági Ágnes és Hermann Zoltán szervezte konferenciasorozat első darabja, amely még Komáromban jött létre (hogy aztán a későbbi konferenciák már átkerüljenek Balatonfüredre). Amikor megkaptam a felkérést, az az ötletem támadt, hogy a hatalmas Jókai-életműhöz érdekes lenne a „széle felől” közeledni: ezért választottam az író utolsó regényét, amelyet akkor még egyáltalán nem olvastam. S nem csalódtam sem Jókaiban, sem a korábbi érdeklődésem tanulságaiban: egy olyan regényszüzsével szembesültem, amely nagyon erősen a 18. századi robinzonád és a rousseau-i nevelési utópia felől látszott értelmezhetőnek. Ezért aztán ez került az elemzésem centrumába. S azóta is tart ez a folyamatos meghódítása a Jókai-életműnek: ha belekezdek egy újabb regény el- (vagy újra-)olvasásába – akár csak úgy, hogy szinte találomra választom ki –, mindig találok benne valami hihetetlenül izgalmas, az előzmények felől megszólítható, áthasonított poétikai előképet. Még most is tart ez a felfedező út, a gyermekkori Jókai-élmény reflexív újragondolása.
R. D. Sz.: 2021-ben – a Petőfi-emlékév küszöbén – rendhagyó kötetet, a Petőfi- és Jókai-pályát párhuzamosan értelmező monográfiát jelentettél meg az Osiris Kiadónál (A magyar romantika ikercsillagai), s az azóta eltelt években is kisebb kötetnyi írásod jelent meg Jókairól. Említett könyved egymás tükrében értelmezi Petőfi és Jókai 1840-es évekbeli pályafutását, Jókai későbbi munkásságára és a formálódó Petőfi-kultuszban betöltött szerepére is kitekintve. Az irodalomtörténészek által jól ismert és adatolt, ám – a magától értetődő Arany–Petőfi-párhuzamhoz képest – kevesebbet elemzett Petőfi–Jókai-viszony fontosságának tudatosítása mellett mi vezetett e sajátos, komparatív ambícióhoz? Az élet- és eseménytörténeti mozzanatokon túl miben jelölnéd meg a Petőfi- és Jókai-életmű legfontosabb poétikai természetű kapcsolódásait, összecsendüléseit?
Sz. M.: Az után, hogy belekaptam a kései Jókaiba, logikusan következett a másik megközelítés: a fiatal író világát kellene feltérképeznem. Ez a másik „széle” lehetne az életműnek, ahol érdekesnek tűnt azt is tesztelni, hogy ha a pálya végén ilyen erősnek bizonyultak bizonyos 18. századi poétikai elemek, vajon milyen volt ez az indulás időszakában. Ez az ötlet kézenfekvően társult azzal a munkahipotézissel, hogy a fiatal Jókait érdemes lenne Petőfivel kontrasztban vizsgálni – ez szinte magától értetődőnek tűnt, s meglepetten láttam, hogy néhány nagyon fontos utalást leszámítva (itt Kerényi Ferenc, Margócsy István és Fried István munkáira gondolok) mennyire nem volt része ez a vizsgálat a Jókai-szakirodalomnak. Innen eredeztethető ennek a kettős fókuszú kötetnek a koncepciója – az pedig, hogy végül is meg tudtam írni, betudható a Covid-járványnak, amikor otthon kellett ülnöm, s volt időm elmélyülten dolgozni, s apránként újrarendezni a gondolataimat. S ez azt is jelentette, hogy a korábbi tanulmányaimat ekkor volt alkalmam átírni s egymáshoz igazítani, azaz kialakítani egy olyan keretet, amelyben meggyőzően el tudtam helyezni Petőfi több műnemre (líra, próza, dráma) kiterjedő munkásságának elemzését a Jókai-próza (s kisebb mértékben az ekkor keletkezett drámák) kontextusában. Vagy inkább ez utóbbit az előző kontextusában. Nem is tudom, melyik a pontosabb a megfogalmazás.
Most úgy látom, az 1840-es évek irodalmának világában Petőfi és Jókai egymást erősítő tényezőként jelentek meg, s nemcsak kettejük – egy ideig – igen szoros s a nyilvánosság számára hangsúlyosan megjelenített barátsága miatt, hanem legalább ennyire közös poétikai törekvéseik okán is: mindketten az ábrázolás lehetőségeinek a határait firtatták.
A végzetesen cselekvő, nem lélektani hitelességgel felépített hősök, akik nem társadalmi konvenciók és beépített morális alapelvek szerint, noha a saját szabályaik alapján szerfölött logikusan léteznek és tesznek akár borzasztó dolgokat is, ennek az újragondolt antropológiának az első termékei – s ezt látjuk az induló Jókai több művében. Ez – megítélésem szerint – nem a romantika túlzása, hanem komolyan vétele, s ezzel már ekkor megjelenik egy olyan poétika lehetősége a magyar irodalomban, amelyet leginkább az angol gótikus irodalommal lehet rokonítani.
Az persze más – s rendkívül izgalmas – kérdés, hogy a romantikának ez az iránya, amelyet azért nem kizárólag Jókai és Petőfi írásaiban lehet azonosítani, hanem másoknál (csak futó példaként: Czakó Zsigmondnál, Jósika Miklósnál vagy akár Vörösmarty Mihálynál) is, hogyan s milyen mechanizmusok révén marginalizálódott, egészen odáig, hogy még utólagos irodalomtörténeti távlatban sem történt meg a leírása és értelmezése. Pedig ez is része a magyar romantika tradíciójának. Azt remélem, hogy ez a Petőfinek és Jókainak szentelt könyvem talán ebben az irányban is továbbgondolható, s ösztönzést adhat egy ilyen típusú, az egész magyar romantika karakterét átalakító értelmezési törekvésnek.
R. D. Sz.: Írásos és szóbeli megnyilatkozásaidban is gyakorta hangsúlyozod egy-egy szerzői életművel vagy szövegcsoporttal kapcsolatban a még elvégzendő irodalomtörténészi feladatokat, rámutatva a korábban félbemaradt (vagy el sem kezdett) kutatások hiányára. A Jókai-életmű kontextusában mely filológiai és interpretációs feladatokat tartasz a jelenleg legszükségesebbnek?
Sz. M.: A Jókai-életmű filológiai feldolgozása messze áll az akár csak megnyugtató állapottól is – annak ellenére, hogy a kritikai kiadás jelenlegi készültségi foka hatalmas szövegkiadói teljesítmény. Voltaképpen csak a regények kiadása tekinthető teljesnek, de nincsen befejezve sem az elbeszélések, sem a drámák, sem a cikkek és beszédek összegyűjtése és kiadása, nem is beszélve a levelezés anyagáról. A versekből pedig még egyetlen kötet sem jelent meg ebben a sorozatban. Ezek az alsorozatok nem csupán változatos módon és eltérő időszakban született szövegek kiadásánál maradtak félbe, hanem az is kérdéses, az eredetileg kitalált koncepció vajon alkalmas lehet-e arra egyáltalán, hogy a teljes szöveganyagot ez alapján lehessen kiadni. Csak egyetlen példa: a cikkek és beszédek kiadása még el sem jutott 1867-ig, tehát még nem szembesült a kiegyezés utáni politikában országgyűlési képviselőként szerepet vállaló Jókai szónoki működésével – az elhangzott parlamenti és egyéb beszédek kiadására pedig egészen más típusú elveket kellene kidolgozni, mint az újságcikkek eddigi szokásos közlésére. Bár ez utóbbiak is erősen problematikusak: Jókai szerkesztői munkája során álnéven és névtelenül is publikált a lapjaiban, s ezeket az írásokat aligha lehet mindig kétségtelen bizonyossággal azonosítani. De még ha sikerülne is, a szövegkiadás eszközeivel nem tudjuk megragadni, vajon Jókainak volt-e köze a mások neve alatt megjelenő cikkek szövegének végső kialakításához.
Szerencsére a versek kiadásában van némi (de azt is mondhatnám: jelentős) előrelépés: az idén jelentek meg Fülöp Dorottya rendkívül alapos gondozásában Jókainak a második feleségéhez, Nagy Bellához írott versei – ezeket a sajtó alá rendező ciklusként kezelte, s ez indokolhatja, hogy a kiadás nem a kritikai kiadás sorozatában látott napvilágot, hiszen ott alapvetően a kronológiai elvet kell majd követni. Így ez a kötet előkészítője és beharangozója egy majdan elvégzendő feladatnak. Az sem teszi könnyűvé egyébként a helyzetet, hogy vannak olyan műcsoportok, amelyeknek a gondozására én alig látok megfelelő szakembert, vállalkozót pedig még annyira se – a drámákért meg a cikkek kiadásáért, amennyire én ezt meg tudom ítélni, nem tolonganak a felkészült szakemberek. Némi reményre persze az ad okot, hogy jelenleg már van gazdája a kritikai kiadás folytatásának, Hansági Ágnes személyében, akinek egy kutatási támogatást is sikerült megnyernie a munka folytatására. Szurkolok neki. S akkor még nem beszéltem persze az interpretáció előtt álló feladatokról, amelyeknek csak támasza és kiindulópontja a textológiai feldolgozás: Jókai esetében ezeknek a munkáknak is bővében vagyunk, s ne feledjük, ha valaki Jókaival foglalkozik, sosem csak egyetlen írói életművel néz szembe, hanem a 19. századi magyar irodalom alakulástörténetének és műfaji differenciálódásának az egészével. Bele sem kezdek, hogy ennek hányféle ága-boga lehet.
R. D. Sz.: Legutóbb megjelent tanulmánykötetedben (Torlódások, Budapest, Kalligram, 2025) a század második felének magyar prózaepikájával kapcsolatban úgy fogalmazol, hogy a korszak „regényei és novellaciklusai úgy is felfoghatók, mint egymásra torlódott irodalmi hagyományok érdekes végeredményei: miközben számos ponton már a 20. századi modernség valamelyik áramlatának a létrejöttét készítik elő, még erősebben benne vannak a korábbi, időnként 18. századi regénypoétika áramában”. E „torlódó hagyományokból” mit mutat meg a kései, népszerűsége csúcsán túllévő Jókai, akár az általad elemzett szövegekben (A jövő század regénye, Benyovszky Móric, Ahol a pénz nem isten)?
Sz. M.: A kései Jókai rendkívül izgalmas kutatási terület, mert még mindig eleven feladat annak a sommás véleménynek a megcáfolása, hogy ez már az író hanyatló periódusa. Én sem hiszem azt, hogy ez így lenne (egyébként az utóbbi időben ennek a véleménynek az érvénytelenítéséért Fried István tett a legtöbbet). Úgy látom, ezekben a regényeiben Jókai bizonyos populáris regénysémák újraértelmezésére vállalkozott, s ezzel saját korábbi életművére is reflektált. Külön érdekes feladat lenne azt végiggondolni (ezt éppen csak elkezdtem ezzel a néhány tanulmánnyal), hogy Jókai hogyan s részleteiben mi módon reagált olyan tematikai és prózapoétikai dilemmákra, amelyeket a számára kortárs világirodalom és magyar irodalom vetett föl. Ezeknek a kései regényeknek az egykorú visszhangtalansága sajátos szakirodalmi helyzetet eredményez: itt jóval kevesebb a kortársi reflexió, amelyből ki lehetne indulni – ennek következtében viszont jóval tágabb lehetőségek nyílnak meg az egykorú poétikai párhuzamok föltárására és figyelembevételére. S ehhez értelemszerűen hozzátartoznak az olyan mozzanatok is, amelyek pedig Jókai sajátos 18. századi alapélményeihez tartoznak.
Ehhez csak egyetlen példa: A jövő század regénye azon ötlete, hogy létezik Kínában is egy magyarok lakta tartomány, Kincső, amelyet a honfoglalás előtt keleten maradt magyar törzsek alapítanak, aligha független Sajnovics János értekezésétől (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse), amelyet általában nyelvtörténeti traktátusként szokunk olvasni mint a magyar nyelv finnugor eredetének első szakirodalmi kimutatását, csakhogy ennek van egy őstörténeti víziója is a hun birodalomról. Ebbe az egész Ázsiát átfogó egykori birodalomba pedig a magyarok és a lappok egyaránt beletartoztak – tehát akár egy ázsiai magyar nyelvű ország is beleférne.
Ez utóbbit persze már nem Sajnovics mondja (az állítás első felét viszont tényleg ő), hanem Jókai regényéből következik. Vagy a Benyovszky-regény, amely az útirajz és a memoár újraírása – s amely újraírás egy sajátos fordítói folyamatból fejlődik ki. Ez is igen izgalmas genezise egy olyan regénynek, amely a szabadulás élményét állítja a középpontba, amiként ez más, egyébként szintén 18. századi témájú Jókai-regényekben is megmutatkozik (Rab Ráby, A két Trenk). Talán nem csak személyes elfogultság, hogy nekem mindenről a 18. század jut az eszembe… De ezen a vonalon tovább is haladtam: időközben írtam egy tanulmányt a Nincsen ördög című, kései Jókai-regényről is, tehát ezt az irányt még igyekszem bejárni a továbbiakban is.
R. D. Sz.: Több, a Jókai-emlékév jegyében készült interjúban (HVG, Magyar Kultúra) említetted a mai Jókai-olvasás nehézségei vonatkozásában, hogy érdemes lenne nem is a kanonikussá vált nagyregények felől, hanem az elbeszélésekből kiindulva közelíteni a szerzőhöz, a lassú olvasás értékét is tudatosítva. Tudnál ajánlani olyan Jókai-novellát (vagy szerkesztett elbeszéléskötetet), amely nem pusztán a „hivatásos olvasóknak”, hanem a Jókai iránt érdeklődő nagyközönségnek, akár diákságnak is felkeltheti a figyelmét?
Sz. M.: Természetesen nekem sincs arra gyors és kényelmes válaszom, hogy Jókai rövidprózájából mi keltheti föl a jelenkori olvasók figyelmét. De abban biztos vagyok, hogy érdemes a novellisztikát ebből a szempontból végiggondolni, mert egészen eltérő olvasási stratégiák és pedagógiai célok számára is lehet itt megfelelő, változatos és kiváló írásokat találni. Ehhez tanári találékonyság és koncepció szükséges, amelyet én feltétlenül ösztönöznék, s nem visszafojtanék (merthogy a NAT ez utóbbit teszi, amennyire látom). Nagyon jó ötletnek tartottam és tartom, hogy néhány éve az egyik, a Jókai-kisprózáról szóló balatonfüredi konferencia után arra is felkérte a konferenciakötetet gondozó Tempevölgy kiadó az ott előadó irodalomtörténészeket, hogy nevezzék meg azokat a szövegeket, amelyekről az elemzéseik szóltak, s ezekből az elbeszélésekből egy külön antológia készült (A Balaton vőlegényei, szerk. Hansági Ágnes – Hermann Zoltán, [Balatonfüred], 2016). Akár innen is lehetne válogatni. De nem akarom megkerülni a kérdést. Én a Véres könyvet (1855) ajánlanám, amely az orosz–török háború időszakáról szóló írásokat tartalmaz, s amely egyébként még nem jelent meg a kritikai kiadásban. Az orosz despotizmus, amely megsemmisíti a kaukázusi kis népeket – ez nagyon érdekes tematika, s poétikailag is figyelemre méltó. Hátha valaki éppen emiatt s ennek révén talál rá ismét és újra Jókaira. Egyébként én hiszek abban, hogy ma is lehetséges Jókaihoz elementáris és alapvető olvasmányélményként eljutni – nyilván ez már számos körülmény miatt nehezebb, mint volt ez gyermekkoromban, az 1970-es években. De Jókai ma is rendelkezésre áll. S ma is lehetséges az a gyermeki lelkület és lelkesedés, amely engem annak idején elvitt Jókaihoz, s aztán ott is tartott.
A sorozat első és második része itt és itt olvasható.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.
Hozzászólások