Idén 200 éve született a 19. század egyik legjelentősebb magyar írója, Jókai Mór (1825–1904). A Jókai-emlékév törekvéseihez kapcsolódva az Alföld Online műhelybeszélgetések formájában kíván hozzájárulni a 19. század világirodalmi rangú prózaírójának emlékezetéhez, az életmű elkötelezett kutatóit megszólaltatva. Sorozatunk negyedik részében Fülöp Dorottyát, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorjelöltjét, a Jókai Mór kritikai kiadását gondozó OTKA-kutatócsoport munkatársát, irodalomtörténészt Radnai Dániel Szabolcs kérdezte.
Radnai Dániel Szabolcs: Az elmúlt években közölt, Jókai Mórral kapcsolatos tanulmányaid leginkább az életmű gazdagságával és a számba veendő kutatói feladatok sokaságával szembesítik az olvasót. Van ezek között szövegértelmezés (fikciós és visszatekintő munkákról egyaránt), motívumtörténeti írás, élet- és eseménytörténeti rekonstrukció, filológiai mélyfúrás és szövegközlés is. Van valamilyen közös eredő, amire visszavezethető a Jókai iránti fogékonyságod, s amely e sok-sok kutatási irányt egységbe szervezi?
Fülöp Dorottya: Mindig is lenyűgözőnek tartottam Jókaival kapcsolatban, hogy mennyi mindent tudott kezdeni a neki adatott idővel: számtalan regényt, novellát, cikket, verset és drámát írt, lapot szerkesztett, aktívan részt vett a közéletben, mindemellett pedig tehetséges festőnek bizonyult. Egy ilyen monumentális és sokszínű életmű, azt hiszem, már önmagában megkívánja a kutatótól a rugalmasságot és a változatos módszertan használatát, hiszen folyamatosan újabb és újabb kihívásokkal szembesíti az értelmezőket. Engem elsősorban az életmű kevésbé közismert, viszonylag feltáratlan területei érdekelnek: eleinte Jókai-novellákkal, később -versekkel kezdtem el foglalkozni. Míg az utóbbi években szerencsés módon felélénkült a novellisztika iránti irodalomtörténészi érdeklődés, talán nem túlzás kijelenteni, hogy Jókai költészete mindmáig az életmű legfeltáratlanabb területének tekinthető, hiszen a kisprózai alkotások, drámák, hírlapi cikkek és levelek esetén már elkészültek kötetek a kritikaikiadás-sorozatból, azonban a versek esetén csak néhány – egyébként igen fontos problémákat felvető – esettanulmányt vagy elemzést lehet találni. Számomra mindig nagyon izgalmas volt azzal szembesülni, hogy milyen impozáns az a szöveghalmaz, amelyről jóformán alig van tudásunk, és milyen finoman árnyalható a Jókairól kialakult képünk, ha e szövegek irányából közelítünk az életműhöz. A marginalizálódott írások egyrészt igen gyakran szervesen kötődnek a Jókai-szövegvilág közismertebb vagy feltárt területeihez, másrészt sok szempontból képesek új megvilágításba helyezni az életművet, vagyis a vizsgálatuk révén egy olyan Jókai portréja rajzolódik ki előttünk, aki egyszerre ismerős és valahogy mégis ismeretlen. A kutatói kíváncsiság mellett talán annyi személyes motivációt még érdemes kiemelnem, hogy Jókai egyébként nagy szerepet játszott abban, hogy az érdeklődésem az irodalom felé fordult: nagyjából kilencéves voltam, amikor először olvastam regényt tőle, amely annak idején teljesen elvarázsolt – még akkor is, ha természetesen nem mindent értettem meg belőle –, s a további műveivel való találkozások is mind kedves olvasmányélményt jelentettek a számomra.
R. D. Sz.: Az utóbbi néhány évben leginkább Jókai költői munkáival foglalkoztál, azon belül is a kései, Nagy Bellához írott versekkel, melyeket idén forráskiadvány formátumban jelentettél meg sajtó alá rendezőként. Mindenekelőtt azonban megkérdezném: mit tudunk általánosságban a költő Jókairól (persze azon túl, hogy kanonikus szempontból nem tekinthető jelentős poétának)? Hosszú írói pályájának mely szakaszaiban publikált verseket, s e költemények hogyan helyezhetők el a 19. századi irodalom műfaji-megszólalásbéli vonulatai között?
F. D.: Jókai esetén a versírás nem korlátozódott a pálya egy jól meghatározott szakaszára, hanem annak legelejétől egészen a végéig folyamatosan jelen volt. Ezt az egyszerű tényt igen gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, mivel Jókai költészete az esztétikailag többre értékelt regény- és novellairodalom árnyékában fokozatosan kikopott a köztudatból, holott a korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a versírás jóval fontosabb gyakorlat volt számára, mint ahogy azt gondolnánk. Kevésbé közismert tény, hogy a fiatal Jókai a pályáját költeményekkel kezdte: bár már hétéves korában szerzett névnapi verseket édesapja és iskolai tanítója számára, kilencéves korában jelentek meg először nyomtatásban művei Tóth Lőrinc közbenjárásával a Társalkodóban és a Regélő Pesti Divatlapban: az előbbiben egy komáromi tébolyodottról írt négysoros költemény, az utóbbiban egy verses csere-rejtvény, amely a korszak lapirodalmának populáris rejtvénytípusa volt. Az, hogy az író már kilencévesen, nevének említésével – tulajdonképpen csodagyerekként – bukkant fel a korabeli sajtóban, tehetsége mellett egyrészt a Jókay család literátus érdeklődéséről árulkodik, másrészt azt mutatja, hogy az édesapa, Jókay József támogatta fia művészi ambícióit. A gyermekkori kísérletek után, az íróvá válás komoly elhatározását követően a versírás továbbra is állandó gyakorlat maradt Jókai számára. Az 1850-es évektől kezdve gyakran írt politikai költeményeket és különféle humoros-szatirikus verseket, amiket elsősorban élclapjában, az Üstökösben közölt. Ezeket a szövegeket tulajdonképpen a publicisztika sajátos válfajaként kezelte, amelyek megteremtették számára a lehetőséget, hogy azonnal reagálhasson az aktuális közéleti eseményekre. Bár bizonyos értelemben „efemer” költeményekről beszélhetünk, hiszen szorosan kötődnek azokhoz az eseményekhez, amelyek apropóján keletkeztek, és ekként rövid időn belül aktualitásukat vesztették, mikrotörténeti szempontból nagyon is számba veendők, hiszen sajátos korképet adnak a 19. századi közéletről. A korabeli olvasóközönség körében az élcelődő versek nagy népszerűségre tettek szert, még a Jókait több ízben igen szigorúan elmarasztaló Gyulai Pál is elismerően nyilatkozott költeményeinek humoráról. Persze hosszú távon azért egyértelművé vált, hogy Jókai prózaírói tevékenysége jelentősebb a költészeténél, lírikusként pedig kifejezetten rossz kritikákat kapott. Ettől függetlenül a közönség egy része folyamatosan igényelte, hogy költőként is jelen legyen a nyilvánosságban, ugyanis számos verse felkérésre készült, amelyek különféle ünnepi alkalmakhoz – például évfordulókhoz vagy avatóünnepségekhez – kötődtek. Jókai írói tekintélye, médiasztár imázsa hozzájárult ahhoz, hogy az általa írt alkalmi költemények növeljék egy-egy rendezvény presztízsét, amelyhez igen gyakran személyes jelenlétével, karizmatikus előadói képességeivel is hozzájárult. Bár versei valóban nem képviselnek magas esztétikai minőséget, a 19. századi irodalmi élet szerves részévé váltak: Jókai sokat merített korábbi költői tradíciókból, például a rendi költészet eszköztárából, s az ő lírájának is akadtak követői és utánzói, különösen az élclapirodalom terén. Nem elhanyagolható körülmény, hogy amikor Jókai a jubileumi díszkiadás anyagát állította össze, két kötetet is szentelt a verseinek, amelyek közt szép számmal szerepeltek közéleti-politikai költemények, valamint alkalmi darabok, tehát egyáltalán nem próbálta meg elrejteni alkotói tevékenységének ezt az aspektusát, hanem a pályája szerves részeként tüntette fel költői kísérleteit is, amelyek ekként alkotói sokoldalúságát, szövegeinek műfaji változatosságát igazolták. Az életének utolsó éveivel kapcsolatos források ugyancsak azt mutatják, hogy Jókai számára a versírás nem pusztán mellékes időtöltés volt, hiszen nem csupán költeményekkel kezdte a pályáját, hanem azokkal is fejezte be: utolsónak azonosítható művei közt két verset találunk Nagypénteki hangulat és A csodagyermek címmel. Az életművét sajátos keretbe záró versírás szimbolikus gesztusának pedig ő maga is jelentőséget tulajdonított: az utolsó születésnapja alkalmából írt, „79” című költeményében felidézte első versének megjelenését, amely meglátása szerint további életútját a végzetnek, az írói pályára való sorsszerű elhívásnak rendelte alá. Valószínűleg ugyancsak ennek a szimbolikus „keretnek” a hangsúlyozásával függ össze, hogy a 19. század egyik legnagyobb regényírója utolsó ismert önéletrajzát szintén verses formában írta meg.
R. D. Sz.: Az említett kötet, a Jókai Mór versei Nagy Bellához (Bp., Reciti, 2025) Jókainak a második feleségéhez írott költeményeit tartalmazza. A filológiai precizitásról és nem mindennapi munkabírásról tanúskodó jegyzetapparátus, valamint a kötet kísérőtanulmánya számos lényeges irodalomtörténeti vonatkozást láthatóvá tesz, jócskán túlmutatva a költemények tematikáján és keletkezésén. Képet kapunk Jókai és Nagy Bella kapcsolatának kibontakozásáról, a házasság mindennapjairól (és az azt övező, jól dokumentált botrányról), valamint az életmű kései darabjainak poétikai-motivikus kapcsolódásairól is. Amikor belefogtál ebbe a korántsem buktatók nélküli munkába, mely ambíció volt benned erősebb: az élet- és eseménytörténeti (ha tetszik: magánélettörténeti) tisztánlátás vágya, vagy a Jókait jellemző műfaji-poétikai sokszínűség felmutatására irányuló igény?
F. D.: Eleinte a költemények érdekeltek elsősorban, vagyis annak a kérdésnek a megválaszolása foglalkoztatott, hogy milyen szerepet tölt be a Nagy Bellához írt szerelmi ciklus Jókai életművében, hiszen több szempontból is unikális verscsoportról beszélhetünk. Az első feleség, Laborfalvi Róza esetén nem maradt fenn egy ehhez hasonló lírai szövegegyüttes, de az is érdekes, hogy Jókai, akitől alapvetően távol állt az alanyi költészet, idős korában kísérletezett egy szerelmes versciklus összeállításával. Ha a szövegkezelési eljárásokat vesszük figyelembe, szintén szokatlan Jókai részéről, hogy a költemények legnagyobb részét publikálatlanul hagyta, hiszen csak nagyon ritka esetekben nem próbálta meg közölni az írásait. Szóval a verscsoport státuszának a meghatározása az életművön belül már önmagában érdekes probléma, de épp ily izgalmas volt számomra Jókai poétikai megoldásainak vizsgálata is. Amint hozzáfogtam azonban a jegyzetanyag összeállításához, igen hamar szembesültem azzal, hogy elkerülhetetlen lesz a magánélettörténeti háttér rekonstruálása.
Egyrészt a versek legnagyobb része valamilyen jól beazonosítható, több esetben igen pontosan dokumentált esemény alkalmából íródott, s ekként a keletkezéstörténet összeállításához is szükségessé vált egy széleskörű forrásfeltárás, másrészt úgy éreztem, hogy általánosságban is kezdenem kell valamit azzal a problémával, hogy Jókai utolsó éveiről nagyon kevés információ áll a rendelkezésünkre, hiszen a második házasságát övező botrányok miatt életének e szakaszát szándékosan igyekeztek homályban tartani. Mivel még nem készültek el a kritikai kiadás kései leveleket és publicisztikákat összegyűjtő kötetei, amelyek fogódzókat nyújthattak volna a munkához, lehetőségeim szerint igyekeztem számot vetni a Jókai család javarészt szintén kéziratban maradt magánlevelezésével, valamint a hazai és nemzetközi sajtó vonatkozó cikkeivel. Szembesülve a házasság roppant ellentmondásos megítélésével, szerettem volna megkísérelni annak a feszültségnek a feloldását is, amely a Jókai által írt szerelmes versek és meghitt magánlevelek, valamint a köztudatban elterjedt, a kapcsolat brutalitását és a feleség kegyetlenségét hangsúlyozó narratívák között létesült. Mindebből kifolyólag indokoltnak láttam, hogy a szokottnál nagyobb részletességgel ismertessem az egyes költemények mögött meghúzódó életrajzi, mentalitás- és társadalomtörténeti összefüggéseket annak érdekében, hogy minél átfogóbb képet kaphassunk úgy Jókai második házasságának történetéről, mint utolsó éveinek mindennapjairól. Bár természetesen maradtak még olyan pontok ebből az időszakból, amelyek tisztázásra szorulnak, bízom benne, hogy a kötet jó kiindulópont lehet Jókai kései pályaszakaszának az újragondolásához, illetve képes arra, hogy bizonyos közismertnek tekintett részleteket új megvilágításba helyezzen. Érdekes példa e vonatkozásban egy fennmaradt levél Jókai egyik unokahúgától, amely arról árulkodik, hogy az író közvetlen családi környezete nem volt meggyőződve afelől, hogy az elmeállapotával probléma lett volna, noha a házasság megakadályozása érdekében valóban megpróbálták elmeháborodottá nyilváníttatni.
R. D. Sz.: A kísérőtanulmány legvégén az olvasható, hogy a Jókai szerelmes költeményeivel való „számvetésnek kettős tétje van: nem pusztán Jókai kései életművének megértéséhez járulnak hozzá, hanem vizsgálatuk egy újabb lépéssel közelebb vihet ahhoz, hogy Nagy Bella végleg letehesse válláról a téves megítélések és mítoszok terhét.” Egy határozott narratívával és értékállításokkal bíró biográfiában talán nem volna meglepő egy ilyen sarkos állítás – de vajon tudományos igényű szövegkiadásoknak feladata eloszlatni (vagy legalábbis árnyalni) egy-egy hajdan élt történeti személlyel kapcsolatos negatív előítéleteket, vélelmeket? Illetve: mi lehet a tétje egy efféle kvázi-rehabilitációnak Nagy Bella vonatkozásában?
F. D.: Általánosságban nyilván nem állítanám azt, hogy egy szövegkiadásnak szükségszerű feladata lenne a valós személyekhez kötődő sztereotípiák felszámolása, de ebben az esetben elkerülhetetlen volt, hogy határozott következtetést vonjak le az áttekintett források tükrében, ugyanis a versek már nem függetleníthetőek a magánéleti botránytól és a köztudatban ma is élénken élő tévhitektől. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy átkerültek a nyilvánosság közegébe, Jókai költeményei sajnálatos módon belekeveredtek a halála nyomán kibontakozott sajtóvitába, amely Fényes László pamfletje nyomán robbant ki. Fényes cselédek és ismerősök tanúvallomásait összegyűjtve azt szerette volna bizonyítani, hogy Nagy Bella fizikailag és mentálisan is bántalmazta férjét. Vészi József az özvegy védelmére kelt Hiénák Jókai sírján című vitairatában, amely Jókait idézte meg „tanúként” a vádakkal szemben, és számos részletet közölt az általa írt szerelmes versekből, valamint teljes terjedelmében megjelentette A konyha című költeményt. Vészi munkájára Fényes újabb pamflettel válaszolt, amelyben amellett érvelt, hogy a versek a feleség parancsára íródtak annak érdekében, hogy fenntarthassák az idilli kapcsolat látszatát, de később a Jókai végrendeletét megtámadó Feszty Róza is a szövegek „kierőszakolt” volta mellett foglalt állást. Ezt követően a költemények említése teljes mértékben összefonódott a botrányokkal kapcsolatos beszédmóddal, amely szerepet játszott abban is, hogy a szövegek közel százhúsz éven át kiadatlanok maradtak.
Ezek után szükségszerű volt, hogy utaljak Nagy Bella kapcsán a köztudatban rögzült vélekedések és a korabeli forrásokból kirajzolódó kép közti éles különbségre. Megjegyezném azonban, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a diszkrepanciával szembesülve úgy érezte, hogy egy szövegközlés esetén is szükség lenne egy ilyen típusú állásfoglalás kifejezésére. Láng József, aki elsőként tett komoly lépéseket a Nagy Belláról kialakult kép árnyalása érdekében, 1975-ben, a színésznő emlékiratának megjelentetésekor szintén fontosnak tartotta kiemelni, hogy a teljes forrásanyag áttekintése nem hagy kétséget afelől, hogy a Jókai özvegyével kapcsolatban a köztudatban élő negatív vélemények tudatos manipulációk nyomán keletkeztek az ellene folytatott – elsősorban antiszemita indíttatású – lejárató kampánynak köszönhetően. Úgy gondolom, hogy Nagy Bella a sok méltatlanság után megérdemli, hogy tisztázzuk a nevét, és hogy ne az antiszemita sztereotípiák torzító tükrében tekintsünk rá, hanem próbáljuk meg megérteni vagy visszafejteni, hogy ki is volt valójában: egy igen tehetséges fiatal színésznő, aki a kritikai visszajelzések alapján korának egyik legnagyobb tragikája lehetett volna, ha nem ment volna férjhez Jókai Mórhoz, akinek szerető társává válván végleg le kellett mondania színészi karrierjéről. Ha eloszlatjuk a Nagy Bella körül kialakult téves vélekedéseket, és tisztázzuk az író mellett betöltött szerepét, akkor Jókai életének egy igen fontos időszakával kapcsolatban is tisztábban fogunk látni.
R. D. Sz.: Szövegkiadásod talán legizgalmasabb momentumai azok a reflexiók, amelyeket a Jókai-versek ciklusszerű elrendezésével, illetve a szövegcsoport sajátos (félig intim-családi, félig nyilvános-irodalmi) státuszával kapcsolatban teszel. Számodra a versolvasás és a filológiai feldolgozás mely aspektusai hatottak leginkább revelációként? Ki tudnál emelni olyan költeményt vagy költeményeket, amelyeket különösképp az olvasó figyelmébe ajánlanál e tekintetben?
F. D.: A kötet bármely versét szívesen ajánlanám az olvasók figyelmébe, de ha egy szöveget mindenképpen választanom kellene, akkor Jókai hatalmas (990 soros), Életem című verses önéletrajzát emelném ki. Ebben a költeményben Jókai saját életútját folyamatos bukások és újrakezdések sorozataként ábrázolja, amely végül a második feleségével való megismerkedésben nyeri el végső értelmét. A történet kiindulópontját a halálangyallal folytatott alkudozás adja, aki már az énelbeszélő gyermekkorában megjelenik, hogy magával vigye a túlvilágra, azonban a főhős haladékot kér tőle, hogy megvalósíthassa „ábrándvilágát”. Talán az egyik legérdekesebb rész a költeményben, amikor kísértetként megelevenednek az énelbeszélő szobáját díszítő festmények, amelyeken Jókai öngyilkossá lett kortársai láthatók. A kísértetek elmesélik tragikus történetüket, és ezzel olyan alternatívákat jelenítenek meg, amelyeket az énelbeszélő is választhatott volna, azonban ő velük ellentétben folyamatosan az újrakezdés mellett döntött. A költemény jegyzeteinek elkészítése során nem csupán a 19. század meghatározó alakjainak élettörténetével kapcsolatban bővült a tudásom, hanem azok a pontok is látványossá váltak, ahol Jókai tudatos szerkesztési és poétikai elvektől vezérelve eltért a valós eseményektől. Az életút elbeszélésében van továbbá egy észrevehető hiány, amelyet mindenképpen érdemes kiemelni: Jókai nem említi meg a költeményben első feleségének, Laborfalvi Rózának a nevét. Ennek a hiánynak a kérdéskörét boncolgatva vettem észre egy olyan alkotástechnikai megoldást, amelynek felismerése revelatív pillanat volt a számomra, Jókai ugyanis a verses önéletrajz megírásához két korábbi szövegének az alapötletét használta fel és egyesítette: a Légyottok a halállal című művéből átvette a halálangyallal való többszöri alkudozás motívumát, míg az Utazás egy sírdomb körül című kisregényéből az öngyilkossá lett kortársak portréjának a bemutatását. A két szöveg nagyjából egy időben, 1887–1888 folyamán, tehát nem sokkal Laborfalvi Róza halálát követően keletkezett, és mindkettő gyászmunkának tekinthető, amely a halállal való szembesülés lehetőségeit járja körül. A szövegek egyesítése és továbbírása tulajdonképpen azt érzékelteti: ahol az egyik történet véget ér, ott elkezdődik egy másik. Bár Laborfalvi neve nem jelenik meg a költeményben, palimpszesztszerűen az első házasság története mégis ott húzódik a verses önéletrajz hátterében.
Végül megemlítenék még két rövidebb költeményt, amelyek változatos és szokatlannak nevezhető filológiai kihívások elé állítottak: A konyha és az Arczképeid közt című verseket. Az előbbi – egyébként igen humoros – szövegben Jókai a felesége által tartott konyha ínyencségeit lajstromozza, a kapcsolódó jegyzetek összeállítása során pedig érdekes tapasztalat volt azzal szembesülni, hogy a gasztronómiai vonatkozások terén is milyen sok információ gyűjthető össze Jókairól; míg az utóbbi költeményben Jókai a feleségéről készült fényképeket sorolja fel, melyek legnagyobb részét a versszöveg utalásaiból kiindulva sikerült azonosítani és fellelni a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében, így ezek is megtekinthetőek a kötetben.
A sorozat első, második és harmadik része itt, itt és itt olvasható.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások