Karádi Zsolt: „a mélyben él az emberfájdalom”. Portrék, művek, mesterek
Higgadtan körültekintő téma- és modorválasztás jellemzi szerzőnket, ahogy például Karinthyról Móricz Zsigmondot idézi: „Franci nem volt fiatal, ő mindig öreg volt és gyermek.” (91.) Vagy ahogy Nagy Endrét, a „magyar kabaré atyját” minősíti, aki önként jelentkezett a frontra az első világháború kezdetén. Karádi Zsolt szenvedéllyel keresi (és találja meg) témáit, amikor bizonyos jelenségekre hívja fel a figyelmet: Czóbel Minkára vagy Pilinszky és a film összefüggéseire. Időtálló módon „fedezi fel” például és elemzi Miklós Judit Kaffka Margit-monográfiáját.
Szerzőnk Ady arckép fotóiról is kivételes alapossággal értekezik: Arc és kép (A fotó szerepe az Ady-kultusz alakításában (54.) című írásában Székely Aladár Ady arcképeiről tud páratlan beleéléssel szólni, mely a Nyugat május-júniusi számában jelent meg először. Az elemzés ezúttal is az értekező próza ihletett teljesítménye: „Az ifjú szívekben (s a már kevésbé ifjakban is) a versek dacos, mogorva, gőgös, fennhéjázó, zsenitudattal megáldott, megvert, a szent himnuszig lehajló, a messze tornyokat látogató, s a porba lehulló, a Párizs látványától megszédülő, majd elbusongó, a magyar sorsot a maga drámájában mélyen megélő, s népe tragikus vesztét vizionáló, a »hiszek hitetlenül Istenben« paradoxonjai között hányódó, a haláltól rettegő, előle a szerelembe és a mámorba önmagát hajszoló ’muszáj Herkules’, a forradalmas lendülettől átitatott, a magyarság gyötrelmes szenvedését a nagy háború kitörésétől kezdve töretlenül hangsúlyozó váteszi énje mellett azonban ott él bennünk a »kép«-pé formált Ady Endre is.” (54–55.)
Azért is érdemes eme „indulatteljes” szakaszt idézni, hogy világossá váljék a kötet eddigi (és ezutáni) olvasói számára: Karádi Zsolt könyve a legaprólékosabb verstani stúdiumoktól a legihletettebb esszé szintjéig (magát sosem ismételve) jut el, az olvasó érdeklődését mindvégig ébren tartva. Megbecsülésünket már azzal kivívja, hogy az „elfeledettek”-hez kapcsolódást eleveníti fel. Móricz és Nagy Endre barátságát részletező módon jellemzi, a „különbözés” inspirációjával is élve, amikor Móricz tiszacsécsei ünneplését érinti, mely Nagy Endrét egyáltalán nem ösztönzi azonosulásra.
A gazdag tematikájú kötet egységét (egyebek mellett) az biztosítja, ahogy a „létérdekű” irodalom híveként Reményik, Áprily, Dsida stb. költészetével foglalkozik. A páratlanul gazdag témaválasztás jegyében nemcsak Weöres Sándort idézi szerzőnk, aki szerint Czóbel Minka „a modern magyar líra legnagyobb előfutára volt” (27.), hanem egy igen termékeny költészettörténeti koncepció nyer kiemelést. Ennek jegyében a Byron–Puskin-típusú verses regény tovább is követhető lenne pl. Tandorinál. Amikor szerzőnk Miklós Jutka irodalomszemléletét jellemzi, akkor derül ki, hogy egyúttal a magyar modernség egyik első megnyilatkozására nyerhető bizonyíték (46.).
Szerzőnk műfajtörténeti érzékét dokumentálja, amikor konkrét esemény értelmezéséből indul ki. 1929-ben avatták díszpolgárra Móriczot szülőhelyén, Tiszacsécsén, amely hely (Czine Mihály szerint) az író számára „tündérsziget” maradt. Ezzel szemben az idelátogató Nagy Endre inkább „nyomorúság”-ot tapasztal: városi „gönc”-be öltözött, rosszul táplált fiatalokat lát bármiféle faji jelleg nélkül. A Móricz-regény daliás fiataljainak nem sok nyomát látja, tehát Túri Dani hasonmásait is hiába keresi. Az olvasó a kötet egészének jegyében veszi észre, hogy Karádi Zsolt megdöbbentő tájékozottság (és beleélő készség) birtokában tud hozzászólni viszonylag távoli időpontok és események interpretálásához. (Az is felkészültségét dicséri, hogy Nagy Endréről és Ratkó Józsefről egyforma „közelség”-ből tud szólni.)
Érdeklődésünket (és megbecsülésünket) azzal is kiérdemli, hogy tematikai és módszerbeli gazdagsága biztosítja a kötet olvasóinak érzékenységét, sőt rokonszenvét. Szerfölött sok műfajt, élménykört tud szóba hozni. Nemcsak irodalmi szereplők ihletik, hanem (Pilinszkytől Ratkó Józsefig) olyan szerzők is, akik révén a magyar kultúra távoli és eltérő területeihez közelítve egyetemes, sokoldalú irodalomszemlélet jegyében foglalnak állást. A magyar alföld és a francia világ mély ismerője, egyszerre képes a magyar vidék és a francia műveltség jegyében életre kelteni értékválasztásokat. S mindemellett érdekfeszítően, világosan fogalmaz. A távoleső témákat „észrevétlen” gesztusokkal, folyton megújuló módszerekkel hozza egyensúlyba. (Ahogy például Petőfi özvegyének sorsáról értekezik, az a legfinomabb tapintat és a szerfelett érdekkeltő előadás sikeres változata.)
Karádi Zsolt kötetét már csak azért is ajánlhatjuk különböző „szintű” és különböző érdeklődésű olvasók figyelmébe, mert a tudományos ambíciójú és a szélesebb érdekű közönség igényeit egyszerre tudja kielégíteni. Az olvasó észre sem veszi, hogy világirodalmi vagy irodalomelméleti „finomság”-ok válnak számára érthetővé, vagy a „köztörténet” és a személyiségrajz rejtelmeihez visz közel egyszerre szaktudományos, s ugyanakkor személyesen is „megindító” anyagkezelésében. Félő azonban, hogy nem kerül el minden olyan helyre, ahol szakemberek és tágabb értelemben vett érdeklődők számára egyformán működőképesnek bizonyulna. E rövidke ismertetés azt szeretné, ha minél szélesebb körhöz jutna el ez a fajta „irodalomértés”, amelyben hézagtalan tudományos szakszerűség és olvasmányosság visz közel a magyar kultúra legáltalánosabb és leginkább precízen analizáló leírásához.
S ha szabad tanáccsal fordulni ezen értékes tanulmánykötet „remélt” olvasóihoz: fogadják el a szerző által kínált sorrendet, hogy stílustörténeti okfejtések, különböző szempontú megközelítések révén vissza-visszalapozva egyre újabb és újabb fejtegetések révén jussanak el egy szilárd, érdekkeltő tanulságrendszerhez.
Karádi Zsolt: „a mélyben él az emberfájdalom”. Portrék, művek, mesterek, Magyar Napló, Budapest, 2024.
Hozzászólások