Fabiny Tamás: Júdás, az elveszett tanítvány
„Mit tettél, Júdás?” – ezt súgta a kísértő a fülembe. Személyesen nekem, pedig az én nevem… Keresztény. Miként fonódhat össze a „krisztusi” neve az Iskáriótessel? Talán Jézus megbocsát Júdásnak. Ugye? Mit műveltél, Júdás? Kérdezem én, és velem együtt nyöszörgi ugyanezt a kérdést rengeteg ember, aki nyújtózkodik Jézus ruhájának szegélye után, és megcsókolná Jézus lábát, százszor, ezerszer, de valamennyiszer ajkát csókra emeli a lábhoz, egy Kiddus-vacsora jut eszébe, és a keserű pohár, és a kert, és te, Júdás.
2024-ben jelent meg Fabiny Tamás Júdás, az elveszett tanítvány című könyve (Budapest, a Luther Kiadó). A munka Júdás Iskáriótes halhatatlan alakját tünteti fel rendkívül változatos színekben, a hatástörténeti elemzés eszköztárának alapos igénybevételével. Ennek köszönhető ez a sokszínűség: a Júdás-jelenséget az író hat masszív fejezeten keresztül veszi részletesen számba, megvizsgálva Júdás alakját mint az otthon maradt fiút, majd az elfogult egyházatyák zsidóellenes igemagyarázatába vezeti be az olvasót. Júdást úgy is vizsgálja, mint karaktert, sorra veszi Júdás jellemzőit, amelyekkel az evangéliumokban találkozunk, majd ezek után következik az a hatástörténeti ki-, illetve betekintés, amely egyedivé és töménnyé is teszi az olvasmányt: az író Júdáshoz fűződő legendákat elemez, bemutatja, miként jelenik meg Júdás az apokrif iratokban, az iszlámban, „az örök zsidó” (Ahasvérus) hagyományában, a „passióadaptációk kohójában” (beleértve a passiójátékokat, folklórt, szépirodalmat és zenét is), illetve a művészetben. Utóbbi alfejezetben Júdással olyan helyzetekben találkozhatunk, mint a betániai megkenetés, a pénzes erszény elfogadása a főpapoktól, az utolsó vacsora, a Gecsemáné-kerti csókköszöntés, a harminc ezüst visszaadása a főpapoknak és Júdás halála. Ezen kívül beszél a szerző a zsidóság Júdás-képéről, legvégül pedig összefoglalja azokat a gondolatokat és konklúziókat, amelyek Júdás mellett vagy ellen szólnak, az üdvösségének esélyét tekintve.
Sok mindenhez hasonló Fabiny Júdás-könyve: legelőször is az jut eszembe, hogy olyan, mint egy felkérés keringőre. Azaz a keringő maga, amely mindig nyitott arra, hogy részévé tegyen. Együtt mozgásra, együtt gondolkodásra hív, és jó, hogy az embernek nem kell félnie attól, hogy elesik mellette, vagy a lábára lépnek közben. Bevon. Sokat segít már csak a téma halhatatlansága is: hiszen kit ne foglalkoztatna, mit von maga után az, ha valaki elárulja a Mesterét: a Mesterét, akinek a saruiba Isten gyömöszölte bele magát. Vagy van-e bármi reménysége egy öngyilkosnak arra nézve, hogy egyszer Isten országában örvendhet a feltámadásnak? Még tragikusabbá és mélyebbé teszi a történetet az az apróságnak ható tény, hogy Júdás Jézust a szeretet szimbólumával, csókkal árulja el. Júdásba (sz)akadt sóhaj volt ez a csók, mely Jézus arcán ég örökre, hiszen ajka sarkába lehelte: örökösen ég karja a karján, oldalán, és gyomrában üvölt az üdvözlet, ami (talán) kegyetlenséggel teljes. És saját arcán is ég a csókja, vörösen önti el Jézus szava. Jézus Júdás ajkai közt mondja: Vagyok. (Te mondod…) Összeráncolja homlokát Jézus közelségének illata, és üdvözli: már nem teheti meg, hogy nem szólt. Mindez olyannyira drámaivá és misztikussá teszi Júdás és a keresztet hordozó Krisztus alakját, és kapcsolatát, és úgy egyáltalán annak a bizonyos három napnak az eseményeit, hogy az ember nem tud nem szemöldökráncolva állni a köd felett, ami ennek a drámának tökéletes megértését elfedi.
Fabiny könyvében olvashatunk az Ahasvérus-motívumról: ő az örök zsidó, aki képtelen arra, hogy meghaljon, mindörökre a világban ragadt, és állandóan szenved, szenvedésének nincs vége és hossza, de azt a büntetést kapta álnokságáért, hogy soha ne legyen képes megnyugodni azáltal, hogy meghal. Ezt az alakot az idők folyamán több ízben azonosították Júdás Iskáriótessel. És valóban. Olyan, mintha Júdás sosem tudna meghalni. Mialatt Jézus meghal és feltámad, felmegy az Atya jobbjára, elküldi a Szentlelket, megalakul az egyház, megszületik többmilliárd ember, felfedezik a C-vitamint és a gőzgépet, lefordítják a Bibliát csaknem a létező összes nyelvre, anyám engem is a világra hoz: és Júdás még mindig azon a fán csüng, és folyamatosan haldoklik, de sosem képes meghalni. Olykor a fája alá állunk és felé köpünk, vagy sajnálkozunk az áruló sorsán, és hálát adunk Istennek, hogy mi nem jutottunk oda… Pedig mi is itt vagyunk. És mit tehetnénk? Bámuljuk őt alkalomadtán.
Fabiny Tamás műve precízen és színesen szemlélteti ezt, hogy miféle börtönök termettek az évszázadok során Júdás számára, akár képrámák, verslábak vagy akkordok formájában. Giotto egyik festményén Júdás Iskáriótes köpenye eltakarja Jézus egész testét: „Olyan, mintha a titok függönye borítaná kettejük kapcsolatát, amelynek lényege így a néző számára megismerhetetlen marad” – írja a szerző (145.). Amikor egy dolgot, tárgyat vagy egy eseményt távolról szemlélünk, több részletét vehetjük szemügyre, tágabb perspektívából figyelhetjük azt, és értelmezhetjük. Így van ez Júdással is, akit a könyvben távolabbról nézhetünk, és így közeledhetünk hozzá: távolabbról időben és térben, változatos nézőpontokból. Úgy távolodunk, hogy közeledünk: mert megtévesztő lehet, ha csak a fát látjuk, amelynek egyik ágán Júdás csüng, és egy hatalmas erszény húzza őt a démon hegyes és mélyből fehérlő agyarai közé, amely erszényt, bár Júdás eldobta magától, az utókor elválaszthatatlanul hozzá erősítette vasfogakat álló láncokkal: pedig ha egyetlen lépéssel hátrébb lépnénk, megláthatnánk azt a jobb kezet, amely szeggel átszúrva szinte nyújtózik a fán csüngő szomorú Júdás felé (ahogy ezt egy 5. századi elefántcsontláda oldalán láthatjuk a könyvben, 46.).
Előnyös tehát, ha nagyon jól szemügyre vesszük ezt a szikofantát, spigót, denunciátort, akiről például Karl Barth így vélekedik: „Mielőtt Júdás kiszolgáltatta Jézust, Isten kiszolgáltatta Jézust, és Jézus kiszolgáltatta önmagát. […] Isten úgy cselekedett, ahogy Júdás cselekedett”, amint ezt az idézetet Fabiny Tamás könyvének mindjárt a legelején megtaláljuk (7.). Ha olvassuk a könyvet, megfigyelhetjük, hogy mindamellett, hogy a misztériumjátékok alkalmával a Júdást alakító szereplőt előfordult, hogy összeverték, vagy a szalma-Júdásokat elégették (98.), ahogy a festészeti ábrázolások között is találunk olyat, amely az eloldalgó Júdást fedetlen fővel ábrázolja, mivel az a glóriáját a tanítványi körben hagyta (vagy talán a glóriája hagyta el őt), és elindult a sötétség felé (Gabriel Chavez de la Mora OSB, 178.), nos, mindezek mellett ilyen vélekedéseket is találunk: „Júdást a könyv tehát pozitívan értékeli, és árulását is jótettnek minősíti.Azt sugallja, hogy az apostolok meg akarták menteni Mesterüket a keresztről és csak Júdásnak volt elég bátorsága, hogy árulásával előmozdítsa a megváltás művének beteljesedését. Jézus kitüntető szavakkal beszél hozzá: »Te azonban mindegyiknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hordoz engem.«” (74.) A szerző mindezt a Júdás evangéliumáról írja. Megdöbbentő. És megfigyelhetjük, hogy egyre csak távolodunk attól a Júdástól, akit eddig ismertünk. Ha pedig a keringős hasonlatom mellett kitartok, ismét érzem a lendületes dinamikát, amivel sodor a könyv magával.
Két férfi hasonló sorsa: hiszen a szó szoros értelmében vett leheletnyi különbség húzódik köztük: egyikük élő a halott fán, másikuk halott az élő fán. És mégsem. Hiszen ez így ismét csak egy résznyi az egész történetből. Mint nagy engesztelésünnepi bűnbak a pusztába, úgy vonult Júdás egy olyan nemlétezés sivárságába, amely eltörölte az ő valóságát, és teljes lényét az utókor nem értelmezi Jézus nélkül. Úgy is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen nem a Sátán, hanem Jézus vitte el Júdást. Egy kis eszkatológiai kitekintése is van ennek, ha megragadjuk üzenetjellegét: mindenkit úgy ítélnek meg azon a napon, ahogy Krisztussal bánt. Ez lesz a sorsdöntő. Hiszen hangoztathatjuk, hogy Júdás átadja magát a kétségbeesésnek, de ugyancsak lényeges kérdés, hogy Jézust kinek adja át. Mindennek megítélése azonban Jézus kezében van.
Közeledni szeretnénk Júdás megértéséhez? Fabiny „krónikája” segít a távolodásban, ami nélkül nem lehet közelebb kerülni hozzá. Ki tudja? Még az is lehet, hogy Júdás sorsa saját identitásunk halálát jelképezi: amikor olyan, mintha az Ige is meghalna bennünk, velünk együtt: ám a harmadik napnak el kell jönnie.
Amikor a könyvnek azon passzusához értem, amikor a szerző Maximilian Harden zsidó szerző szavait idézi, aki szerint „a karióti szörnyeteget még annál is vadabb gyűlölettel hajszolják évezredeken keresztül, mint amilyennel Ahasvér vargát illették”, és Fabiny erre reagálva írja: „A szerző első sorban arra a bűnbakképzésre utal, amelyet a nagyheti passiójátékokban osztottak Júdásra. Elgondolkodtató a megjegyzése, miszerint nem akadt még bibliakritikus vagy költő, aki megszabadítaná Júdást ettől az átoktól.” (17.), én is szerettem volna rehabilitálni a karióti férfit: azt hittem, ez a keringőre hívás: a kihívás. Mintha magamat kellett volna mentegetni. Ez nehéz. Sokkal összetettebb, mint eleinte hittem. Még innen a távolból is túl közel van. Júdásban csodálatos dolog a közelsége Jézushoz. Még ha kifordított értelmű is ez a közelség. Végülis, egy olyan csók is lehetett volna, ami tele van hálával a szentséges helycseréért. Van valami egészen különös ebben. A gecsemánéi eset óta rengeteg kegyhelyen fejezik ki izzó szeretetüket az emberek Isten iránt, azzal, hogy megcsókolják a kegytárgyakat. Mennyire más ez… De Isten világméretű csókjához mindez milyen csekélyke dolog. Lélek csókol lelket és Lelket.
Fabiny Tamás: Júdás, az elveszett tanítvány, Luther Kiadó, Budapest, 2024.
Hozzászólások