Vida Kamillával Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Egy három évvel ezelőtti beszélgetésben említed a Konstruktív bizalmatlansági indítvány című versesköteteddel kapcsolatban, hogy nincsenek váratlan ihletett pillanataid, inkább időintervallumok vannak, amikor leülsz írni, és akkor tudatosan alkotsz. Számomra ebben erősen jelen van az az alkotói felfogás, amely a 20. század elejétől erősödik fel. A nyelv működési lehetőségeire fókuszálva kapcsol be az ihlet, amely így erősen összefonódik a költői szaktudással. A saját tapasztalataid alapján hogyan határoznád meg az ihlet fogalmát?
Vida Kamilla: Nehéz szembesülni ezekkel a korábbi nyilatkozatokkal, mert akkor éppen úgy gondolta az ember, jelen pillanatban pedig már talán másképpen látja, s nehezen visszafejthető, hogy melyek azok a történések, amiért így éreztem. Az ihlet kérdése nem olyan számomra, mint a családom, a munkám, a politikai nézeteim vagy a vallásom: nem gondolkodom rajta sokat, nem is feltétlenül hiszek benne ebben a formában. Kétszer fordult elő velem, hogy éjszaka felkeltem, mert azt gondoltam, a zseniális ötletem papírra vetése helyett nem szabad aludni, de nem ez a jellemző. Inkább úgy dolgozom, hogy gyűlnek a benyomások, a gondolatok és az ötletek, aztán teremtek időt arra, hogy na: akkor most ezeket írjuk le. Abban sem hiszek, hogy lehetne különösebben erőltetni ezeket az állapotokat, illetve biztos lehet, de nálam nem működik. Hermione Granger iskoláját követem az ördöghurokkal: lazulj el, akkor menni fog.
Ágoston Enikő Anna: A Facebook-oldaladon írod egy posztban, hogy a fókuszáltságod tavasz végén és nyáron mindig erősebb, akkor írtad meg az új versesköteted jelentős részét. Ennyire befolyásolják a körülmények az alkotási folyamatodat? Milyen tőled függő és független tényezők járulnak hozzá az aktív munkához?
Vida Kamilla: Nem az időjárás befolyásolja a munkát, hanem inkább az a társadalmi óra, ami alapján éljük az életünket. Ha nem vagyunk iskolások, akkor is sokkal több nyáron az izgalmas esemény, az idő kicsit kifordul magából, talán többet vagyunk közösségben, emberek között, sok-sok inspiráló élmény ér bennünket. Általában beszélgetések, emberi kapcsolatok vagy más kulturális tartalmak adnak ötletet egy-egy új szöveghez, ezekből nyáron-tavasszal jóval több van, amikor az ember, ha minimálisan is, de kicsit kiszakad a szokásos verkliből.
Ágoston Enikő Anna: Arról beszélsz az egyik veled készített podcastben, hogy az újságírói munkádban távolságot tartasz a felhasznált hírértékű információktól. Ez a távolságteremtés a versírás során is jellemző? Talán szükséges is a kivonódás az ihlet eléréséhez?
Vida Kamilla: Nem pontosan tudom, hogy mire utalhattam ezzel, talán arra, hogy ha az ember közéleti kérdésekkel foglalkozik 40 órás munkában, akkor valamilyen érzelmi távolságot ki kell alakítani, hiszen a mentősök sem sírhatják el magukat minden egyes baleseti kiszálláskor, mert más a feladatuk. Ahogyan nekem is arra kell figyelnem, ha egy éles politikai helyzetben tudósítok, hogy az információk érzelmileg bármennyire is megrázóak, a lehető legmagasabb minőségben juttassam el ezeket a nézőkhöz, hogy minél jobb tájékoztatást kaphassanak. Ehhez hideg fej kell. A versírás kicsit más, szerzőként eleve én szabom meg a kereteket, a művészet máshogyan (bizonyos tekintetben sokkal jobban) „szabad”, mint az újságírás, azon objektív oknál fogva, hogy nem a valóságról, hanem a saját szubjektív igazságainkról számolunk be. De közben ez is munka, játék a nyelvvel, nem túl praktikus, ha az ember nem munkaeszközként tekint a történetekre és a szavakra, hanem meghatódik saját magán.
Ágoston Enikő Anna: A költői és az újságírói munkásságod erősen összefonódik tematikailag. Előfordul, hogy egyik a másikat motiválja? Az újságírói munkának az ihletállapota mennyiben hasonlít a költőire a te esetedben?
Vida Kamilla: Abszolút előfordul, hogy egymást inspirálják, a kötetemben, amin dolgozom, a szimbólumrendszer és a kötetszerkezet alapját részben Kónya Imre és Pető Iván elhíresült vitája adja (illetve most ezt így látom, fenntartom a változtatás jogát). Azt a videót az újságírói munkám miatt néztem vissza újra, és mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, elképesztő dolgokat lehet belőle tanulni a rendszerváltás utáni időszak politikafelfogásairól. Olyan impulzusokat, emberi megnyilvánulásokat tapasztaltam a képernyőn, amelyek nagyon ritkák, különlegesek, elgondolkodtatóak.
Ágoston Enikő Anna: Amikor József Attila az ihletről gondolkodik az Ihlet és nemzetben, akkor társadalmi szerepkört is szán neki. Az ő felfogásában a nyelv akkor köt össze embereket, ha a szavakat nem fogalmilag használják, hanem keletkezésükben. Ez azt jelenti, hogy a költészetben jellemzően a nyelvi jelentésrétegek feltérképezhetetlenné válnak, mintha egy képlékeny anyag lenne a kezünkben, amely folyamatos alkotásban van. Tehát alkotói állapotot vált ki a nyelv a költőben és a befogadóban is egyaránt. Ilyen lehet akár a versolvasás is, ahol megvalósul a szavak fogalmi elmozdulása, nem a jelentés átadása a cél, hanem az ihlet, az alkotás szellemi állapota. Szerinted ma az ihlet hogyan válhat társadalmilag, közösségi szinten fontossá? Vagy az ihlet csupán egyéni tapasztalat?
Vida Kamilla: Nehéz közösségivé tenni azt az elköteleződést és hitet, ahogyan egy szerző a saját szövegeivel kapcsolatban érez. Bármennyire is közösségi módon íródik egy mű, mások gondolataitól, tanácsaitól is inspirálva, ez végsősoron igazán annak lesz fontos, aki ezeket megírja. Hogy a befogadóval mi a helyzet, az írás inspiráltsága valahogyan összekapcsolható-e az olvasás inspiráltságáéval, ezt nem tudom. De természetesen nagyon fontos lenne, ha a társadalmi életünkben előállnának olyan lehetőségek, amikor a közös alkotás, a közös inspiráltság örömét együttesen megéljük. Azt hiszem, kevés ilyen pillanat van, kevesebb, mint amire szükség lenne.
Ágoston Enikő Anna: Évekig aktívan részt vettél a fiatal költők, írók közösségének építésében, tehetséggondozással is foglalkoztál. Szerinted egy ilyen közegben az alkotók hogyan tudják támogatni egymás ihletettségét, ha egyáltalán ez lehetséges?
Vida Kamilla: Fontosnak éreztem, hogy visszategyek a közösbe, hogy elmondjam, nekem miért fontos az írás, és létrehozzak olyan közösségeket, ahol hasonló érdeklődésű emberek segíthetik egymást abban, hogy inspirálttá váljanak, és ne érezzék magukat magányosnak abbéli furcsaságukban, hogy írónak vagy költőnek készülnek.
Fotók: Büki László
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával, a kilencedikben Terék Annával, a tizedikben Kellerwessel Klausszal, a tizenegyedikben Lackfi Jánossal, a tizenkettedikben Áfra Jánossal beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
A tizenharmadik részben rendhagyó módon, közönség előtt, a büki Melancholy Art Festivalon beszélgetett Vida Kamillával a Mi az ihlet?-beszélgetéssorozat részeként.
Hozzászólások