Mohai V. Lajos esszéírói munkásságáról
Bevezetés
Mohai V. Lajos sokrétű munkásságának legállandóbb és talán legjellemzőbb részét is a „szekunder irodalom” teszi ki, vagyis azok az írások, melyekben a szerző – egyszerűen fogalmazva – mások műveiről ír. A kifejezéssel azért kell óvatosan bánni, mert műfaji szempontból némileg széttartó szövegkorpuszról van szó, mely az objektív, filológiai jellegű kutatást feltételező tanulmányoktól a szubjektív, olykor alkalmakra szóló, néha merőben egyéni megélésekre hagyatkozó reflexiókig terjed[1]. A közös bennük az, hogy másokról, mások irodalmi műveiről szólnak, ezért valamennyijükre igaz a föntebb használt „szekunder” jelző. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy egy olyan közös vonását emeljem ki ezeknek a szövegeknek, amelyek túlmutatnak a műfaji különbségeken[2]. A közös vonást esszéisztikusságnak nevezem, előrebocsátva, hogy nem célom a fogalmak szaporítása (pláne azok elmosása), sokkal inkább egy olyan fogalmi átkeretezést végzek el, amely remélhetőleg hozzátesz valamit ez írások értelmezhetőségéhez. Egyértelmű, hogy világos különbségek tehetők tanulmányok, kritikák, könyvismertetések, esszék és laudációk között; ezeknek a műfajoknak a határait nem sértik meg Mohai szövegei; mindegyiket áthatja azonban valami többlet, mely bizonyos fokig egységesíti, felismerhetővé teszi ezt a szövegvilágot. Ennek a többletnek igyekszem utánajárni.
Az esszé műfajáról
A világirodalomban először Montaigne használta a kifejezést műfaji megjelölésre. Esszék (Essais) című prózakötete hosszabb-rövidebb prózai írásokat tartalmazott. Ezeknek az írásoknak alapvető jellemzője a személyes hangvétel volt, vagyis a szerző saját megélése, érzelmei helyet kaptak olyan témák feldolgozásakor, melyeknél addig hiányzott ez a szubjektív elem. Később az esszék olyan formai és tematikus változatosságot mutattak, hogy pontos műfaji meghatározása a fogalomnak mind a mai napig nem létezik[3]. Állandó jellemzőként azonban a szerzői énnek a tárgyához való személyes viszonyulása emelhető ki. Ez a mozzanat az esszét a lírai költészettel rokonítja, fontos különbség azonban, hogy előbbi mindig prózai mű, illetve hogy a földolgozott témát (mely jellemzően eltér a lírai vers tipikus témáitól) értekező módon közelíti meg.
A magyar irodalomban az esszéírás hagyománya olyan rokon műfajok mellett indult meg, mint a memoár vagy a napló, és a XVII–XVIII. századi gazdag magyar emlékirat-irodalom bizonyos fokig az új műfaj egyfajta leágazásának tekinthető. Később a szubjektív mozzanat egyre inkább áttevődött más műfajokba (útirajz, levél), így a XIX. század első felében – nagy általánosságban szólva – az esszéirodalom háttérbe szorulásáról beszélhetünk. A XX. század húszas-harmincas éveiben a műfaj addig nem látott fellendüléséről beszélhetünk; a Nyugat második nemzedékét az irodalomtörténeti hagyomány – természetesen sokat vitatott módon – „esszéíró nemzedéknek” is nevezi, melyet sok más nagy név mellett olyan alkotók munkássága fémjelez, mint Szerb Antal vagy Németh László. A második világháború óta eltelt időben ilyen fokú virágzásról nem beszélhetünk, az esszé azonban azóta is állandóan jelen van irodalmunkban, és vannak, voltak alkotók, akiknek életművében alapvető jelentőségre tett szert (elég csak Nádas Péter vagy Márton László nevét említeni).
Az esszé ugyanakkor más, tőle eredendően különböző műfajokban is meg-megjelent, ebben az esetben esszéisztikusságról beszélhetünk. Egy regényben például esszéisztikus az a rész, amely alapvetően egy szubjektív gondolkodási folyamatot jelenít meg, egy lírai vers pedig akkor válik esszéisztikussá, ha érzelmi vagy asszociációs láncok helyett az értekezések eszköztárából merítve racionális jellegű gondolatmeneteket tartalmaz. Amikor pedig egy regénynek ez alapvető strukturális szervező elemévé válik, esszéregényről is beszélhetünk, jelezve a műfaji határok mozgékonyságát. (Musil regénye, A tulajdonságok nélküli ember a leghíresebb példa erre a vállalkozásra.)
Ennek a rövid történeti áttekintésnek a tükrében föltehető a kérdés, hogy az értekező prózai műfajokat (például a tanulmányokat) milyen mértékben járja, illetve járhatja át az esszéisztikus megközelítés. A tudományos kutatásokat bemutató tanulmányokat alapvetően objektív, szenvtelen leírások jellemzik, elmondható, hogy ezekben a szubjektív megközelítéseknek nincs helyük. Az irodalomtörténet-írás azonban nem objektív tudomány, és tudományos szakká válása (azaz a XIX. század) óta vita tárgyát képezi, hogy milyen nyelven érdemes űzni. Természetesen az akadémiai világ fősodrában mindig is az objektív, száraz hangvételre törekvés igénye volt jelen, ám ezzel párhuzamosan időről időre fölmerült a szépirodalmival rokonítható, metaforákban gazdagabb, érzékletesebb nyelvi megformálás lehetőségének hangoztatása is. Valójában a kettő mindig egyszerre létezett, és valamelyest mindig a kutató egyéni ízlésétől is függött a nyelv, amelyen egy-egy tanulmány megszólalt. Az így megmutatkozó szabad térben sok lehetőség nyílott rá, hogy a kutatók saját egyedi nyelvi megoldásaik által esszéisztikussá tegyék a tanulmány műfaját is, azaz szubjektív meglátásokat keverjenek a tárgyilagos megfigyelések közé. Ennek legkitűnőbb példái természetesen Szerb Antal híres irodalomtörténeti munkái voltak[4], melyekben az irodalmi-kritikai értékelések mellett olykor költői erejű képekkel megfogalmazott állítások is helyet kaphattak. A kérdésem mindennek tükrében az, hogy Mohai tanulmányaiban milyen módon mutatkozik meg az esszéisztikus elem, és ezzel milyen hagyományokhoz kapcsolódik, illetve hogy egyéb szekunder irodalmi munkáiban az esszéisztikusság miben nyilvánul meg.
Kosztolányi-tanulmányok
Mohai V. Lajos a klasszikus irodalomtörténeti tanulmány műfajában elsősorban Kosztolányi Dezső munkásságával foglalkozott. Ezek az írások több különböző kötetben szétszórva találhatók meg, a legjobb fogódzót megismerésükhöz a szerző pár éve megjelent gyűjteményes könyve, az Utazás a tarkövi vicinálison adja[5]. Hogy ez a szétszóródottság (és folytonos újrafűzés) a Mohai-szöveguniverzumban milyen jelentőséggel bír, arra később még visszatérek, most kizárólag a tanulmányokra fókuszálunk.
Mindenekelőtt egy tanulmányra, az Isten háta mögött című, Kosztolányi sárszegi regényeiről szóló dolgozatra.[6] Mohai V. Lajos Szegedy-Maszák Mihály tanítványa volt, és a nagy irodalomtudós hatása jól érződik a sárszegi regényekről írott munkán is. A legfontosabb a kérdésfelvetés. Világkép és történelemfelfogás: ez a két szó már a dolgozat elején olvasható; Mohait – mesterei nyomán – mindenekelőtt az érdekli, hogy milyen világkép bontakozik ki egy-egy regényből vagy írói életműből.[7] Korántsem evidens, hogy egy irodalmár fókuszában ez a kérdés álljon. A strukturalista irodalomfelfogás a formai, nyelvi jegyeket keresi; a szellemtörténeti iskola egy-egy korszak jellegzetes eszméit látja viszont a művekben; a dekonstrukció az olvasás folyamatára figyel, és annak buktatóit elemzi. A Németh G. Béla és tanítványa, Szegedy-Maszák Mihály nyomán létrejött hagyomány nyilvánvalóan a szellemtörténeti alapokra épít, megújítva azt azonban a (Némethnél elsősorban) német és (Szegedy-Maszáknál elsősorban) angolszász irodalom- és kultúraelmélet újabb felismeréseivel. Hogy a szellemtörténeti iskola hagyományai miként építhetők tovább (és persze mely elemeik nem hasznosíthatók ma már), arról Kulcsár Szabó Ernőnek olvashatjuk igencsak gondolatgazdag tanulmányát.[8]
A világkép(ek) értelmezése (szemben a formalista vagy strukturalista értelmezésekkel) alighanem eleve magával hozza az esszéisztikusságra való nagyobb hajlandóságot, hiszen olyan megközelítésről van szó, amely minden esetben saját állásfoglalást is kihív. Nem azt jelenti ez természetesen, hogy a szerző maga állást foglalna olyan kérdésekben, hogy kinek van/volt igaza egyes vitakérdésekben (például a Monarchia felbomlásának szükségszerűségéről/szükségtelenségéről vagy a vidéki élet értékvesztettségéről/értéktelítettségéről), hanem arról, hogy az egyes állítások szükségképpen személyes viszonyulást váltanak ki az értelmezőből, hiszen a személyes élettörténet részeiről is szó van. Ez is oka lehet, hogy Szegedy-Maszák nagy Kosztolányi-kötetének előszavában „alkati közelségről” is beszél.[9] (Mindez egy strukturalista értelmezési keretben jóformán elképzelhetetlen volna.) Ez a hagyomány Mohai tanulmányában is tovább él, mégpedig egy átfogóbb értelemben (is). A dolgozat Kosztolányi vidékiségről kialakított – sok tekintetben ellentmondásos, mindenképpen összetett – felfogását helyezi fókuszba, és tudvalévő Mohai életművének ismeretében, hogy mennyire alapvető kérdéskomplexum ez a szerző maga számára is.
Egy másik jellegzetessége a Kosztolányi-tanulmányoknak, hogy Mohai a „sárszegi” regények taglalása során segítségül hív értelmezéseihez olyan szövegeket is, melyek egészen más műfajúak. Ez az eljárás egyébként korántsem egyedi a Kosztolányi-szakirodalomban, és különösen azokra a tanulmányokra jellemző, melyek az alkotói gondolkodást (a szerzői világképet) taglalják. Ugyanakkor a publicisztikai írások párhuzamba állítása a szépirodalmi művekkel (a versekkel, illetve a regényekkel) egy olyan szemléletet is feltételez, amely szerint egy adott életmű szövegei „átjárhatók”. Ez megint csak ellentmond a strukturalista szemléletnek, nem idegen ugyanakkor attól a módtól, ahogyan Mohai a saját írásaiban a szépirodalmi igényű írásokat az értekező prózai elemekkel vegyíti. Önmagában természetesen nem következik ebből még „esszéisztikusság”, a műfaji jellegek alárendelése egy átfogóbb megközelítésnek azonban implicit módon magában hordozza azt a feltételezést, hogy a műfaji jegyek általában is – tehát magukban a tanulmányokban is – kevésbé lényegesek, mint az a szemlélet, amelyet ezek az írások közvetíteni igyekeznek.
Tartalmilag itt nem célom reflektálni ezekre a tanulmányokra, ezt a munkát folyamatosan végzi az egyre bővülő és színesedő Kosztolányi-szakirodalom. Azt azonban kiemelném, hogy a szövegek közti átjárhatóság kérdésköre, illetve eleve annak a kérdése, hogy hol kezdődnek a „maradandó értékű” Kosztolányi-szövegek, már csak a kritikai kiadás körüli vizsgálódások miatt is a kutatás legfontosabbjai közé tartozik. Ennek tükrében ma különösen azok a Mohai-dolgozatok tartanak számot az értelmezői érdeklődésre, melyek ezeket a szépírói alkotás peremén létrejött írásokat helyezik fókuszba.
Kritikák és „kisebb dolgozatok”
Mohai V. Lajos egész alkotói pályájához hozzátartozik az olvasott könyvekről írt reflexiók sora. Több külön kötetben gyűjtötte össze ezeket a reflexiókat, figyelemre méltó azonban, hogy találhatunk a kiadott könyvek közt nem egyet, melyben a kritikák együtt szerepelnek a nagyobb tanulmányokkal, sőt némely kritika a „műhelymunka” elnevezést kapta. Ez a látszólag pusztán elnevezésbeli sajátság egy lényeges dologra hívja föl a figyelmünket: nincs éles határ a nagyobb dolgozatok és az egy-egy könyvről vagy műről írt elemzések, illetve recenziók köztött, és a műfaji különbségek olykor föl is olvadnak az adott kötet saját rendjében. Ez utóbbira a legkézenfekvőbb példa mindenképpen az Utazás a tarkövi vicinálison című gyűjtemény, ahol a különböző interpretációk változatos módon felelgetnek egymásnak. Nem pusztán kötetszerkesztési kérdésről van szó. Az egyes megszólalási módok vegyítése akár egy adott cikluson belül azt sugallja, hogy van valamilyen többlet, amely az egyes írások egymáshoz illesztéséből kialakul: a saját szövegélmények által a tanulmányokhoz hozzáadódó személyesség többlete. Korántsem magától értetődő dologról van szó, sőt ez az eljárás a mai sztenderd irodalomtudományos írásgyakorlatban kifejezetten atipikusnak tekinthető. . Nem arról van szó, hogy nem lett volna elegendő anyag egy tisztán tanulmány- vagy tisztán kritikakötet összeállításához; de még ha feltételezzük is, hogy az eljárást pusztán ilyen technikai okok motiválták, az olvasói élményt akkor is sajátos módon befolyásolja a vegyítés. Egyfajta határátlépésről, illetve a határok tudatos fölbontásáról is szó van. A kisebb dolgozatok más megvilágításba helyezik a nagyobbak megállapításait, és olyan szubjektív elemmel egészítik ki, amely a tudományos hangvétel hűvösségétől egyébként igen távol állna.
Azok az írások, melyek a szó eredeti értelmében „kritikának” tekinthetők, jórészt meg is felelnek e műfaj általános követelményeinek, és ha „esszéisztikus” elemeket keresünk bennük, akkor szintén nem önmagukban érdemes megvizsgálni őket, hanem olyan tematikus és gondolati csomópontok összefüggéseiben, melyek által a fentebb leírt személyes jelentéstöbblethez jutnak, és közel hozzák őket a szerző esszéisztikus hatásokkal dúsított szépprózai munkáihoz. Az alábbiakban néhány ilyen tematikus csomópontra térek ki.
Az első, mellyel foglalkoznunk érdemes, a vidékiség problémája. Ez a kérdéskör – mint utaltam rá föntebb – már a tanulmányokban is gyakran fölbukkan, ott természetesen mindenekelőtt Kosztolányi vidékiségről kialakított ellentmondásos viszonya vonatkozásában. (Nincs tér itt ennek részleteivel foglalkozni, a lényeg az, hogy Kosztolányi a „parlagiságban” egyszerre látott visszahúzó és termékenyítő erőt, egyszerre látta azt értékvesztettnek és értéktelítettnek.) Mohait a kritikáiban is erősen foglalkoztatja az a kettősség, hogy egy adott vidék egyszerre lehet erős élmények forrása, és ezzel egyidejűleg az alkotói erők kiölője. Itt pedig egy tágabb, egyszersmind mélyebb problémakört érintünk: a hely jelentőségét egy-egy mű bemutatásakor. A helyen nem elsősorban egy fiktív cselekmény helyszínét értve, hanem mint az alkotó eszmélkedésének helyét. Ez utóbbi természetesen csak akkor tekinthető egy mű értelmezésekor relevánsnak, ha az adott szövegben vagy autofiktív elemként jelenik meg az írói élmények forrásvidéke, vagy olyan erős tematikus motívumként, hogy az jóformán kikényszeríti az autobiografikus háttér keresését. Ebből az is következik, hogy Mohai kifejezetten vonzódik az olyan szerzőkhöz, akik számára a hely, egy adott település vagy városnegyed, illetve tágabb kulturális tér (akár például az Adriai-tenger vidéke) az alkotás szervező elvévé válik. Mándy Iván így – bár prózai munkássága teljes mértékben fikciós – Budapest poétájaként értelmeződhet;[10] Tandori – saját személyiségét világirodalmi szinten is párját ritkító egyediséggel alkotássá konvertáló írásművészetében – egy adott hely kifejezőjeként is föltűnhet;[11] Mészöly Miklós – miközben természetesen írásainak egészen magával ragadó nyelvi összetettségére is érzékeny Mohai – „a magyar mediterráneum szenvedélyes festője” címét is megkaphatja[12]. Félreértés ne essék: ezek a beállítások nem azt jelentik, hogy egyoldalú képet kapnánk róluk; az elemzések mindig kitérnek a konkrét nyelvi megoldásokra, az egyes szövegek jelentésrétegeire és a stilisztikai jellemzőkre. A hely költészete azonban mint egységet képző, az adott szövegegységeken túlmutató, az egyes alkotók világát összekapcsoló tapasztalat jelenik meg ezekben az értelmezésekben. Mindez egyfajta hidat is képez Mohai akadémikus közegnek szánt tanulmányai és fikciós, illetve autofikciós szépprózája között. Mert miként Kosztolányi a sárszegi regényeiben egy adott hely (Bácska) írója, úgy Mohai prózájában is a coleur locale földolgozása kerül középpontba. A kisebb dolgozatokban és kritikákban ez a motívum búvópatakként tűnik fel még az olyan elemzésekben is, ahol konkrétan nem is említődik; a kötetszerkesztés gesztusai (például a ciklusoknak adott címek, az egyes szövegek elhelyezése) és az értelmezői nézőpont (a kulturális szempontok mozgósítása) szinte mindig felismerhetővé teszi egy-egy adott műben a hely jelentőségét.
Egy másik jelentős téma, mely szinte valamennyi Mohai-recenzióban az értelmezést befolyásoló módon mutatkozik meg, az emlékezés, illetve igen tágan értve, az idő. A kritikák és recenziók általános jellemzője, hogy mindig azonnal egy-egy könyv megjelenése után íródnak. Mohainál is van ilyenre példa, természetesen, szép számmal. Sőt még olyan írásokkal is találkozhatunk, amelyek nem is kötetekben megjelent, hanem folyóiratokban publikált szövegek elemzését végzik el. Feltűnő azonban itt is a vegyítés. Vagyis az adott kötetekben a kortárs szerzőkről szóló friss recenziók együtt élnek, adott esetben azonos ciklusokba is sorolódnak a klasszikus, illetve régi alkotók írásait értelmező szövegekkel. Ennek alapját egy olyan irodalomfelfogás képezi, amely szerint az irodalom nem avul el, a mai olvasóban a régi szövegek ugyanúgy kortársként élnek, amint a könyvesboltokban is egymás mellett vannak régi és új kötetek. Ez persze magától értetődőnek tűnik, a legtöbb hasonló gyűjteményre mégis inkább az a jellemző, hogy a kritikák és a régebbi szövegekről szóló írások nem vegyülnek, sőt ezek stílusukban, hovatovább műfajukban is eltérnek egymástól. Mohai úgy ír a régi alkotókról, mintha most megjelent kötetekről recenzálna. Olykor ennek természetesen van valamilyen aktuális oka, például újra kiadnak egy adott könyvet, esetleg valamilyen vita gyúl ki a közbeszédben egy adott szerzőről vagy műről; többnyire azonban csak az olvasói érdeklődés mutatkozik meg, mely nyilván legtöbbünknél egyaránt kiterjed régi és új könyvekre is. A motívum, amely ebből az érdeklődésből írásokat, illetve köteteket teremt, az, hogy az adott szövegek élő, idővel dacoló vonásait kiemeljük, szemmel tartsuk, illetve reflektáljunk rá. Ami egy adott könyvben múlékony, mulandó, az éppúgy nem kerüli el Mohai figyelmét, mint azok a jellemzők, amelyek bár régiek, s adott esetben eltűnt valóságokra referálnak, valami mégis tovább él belőlük a jelenben is.
Hogy ez a vonás miért közelíti a kritikákat az esszé műfajához, azt két irányból is magyarázhatjuk. Egyfelől kilépés ez az adott műfaji keretből, amely az aktualitást helyezi előtérbe, és az adott műveket jobbára csupán az aktuális időben betöltött szerepében értelmezi; másfelől olyan olvasói spektrumot tár elénk, amely önmagában is egy egyéniséget rajzol föl. Félreértés ne essék: minden kritikakötet elmond valamit szerzője ízléséről, egyéniségéről; ám amikor a kritikák közé látszólag nehezen indokolhatóan régebbi szerzők írásai vegyülnek, akkor olyan egyedi irodalomkép tárul föl, amely az irodalomtörténetről, annak belső hatásmechanizmusairól is ítéletet mond.
A harmadik nagy téma, melyet itt kiemelendőnek érzek, és amely rendszeresen ismétlődik a Mohai-kritikákban – ezzel egyfajta gondolatritmust is adva nekik –, az a szerzőkhöz való személyes, élettörténeti, olykor autobiografikus viszonyulás fölemlítése. Nem arról van szó, hogy Mohai személyesen ismerné valamennyi szerzőt, akiről ír (sokak esetében ez értelemszerűen nem is volna lehetséges); nem is arról, hogy az értelmezést anekdotikus történetek helyettesítenék. Ha így volna, mai olvasói beidegződéseink szerint ezek inkább csak hibákként, zavaró elemekként, semmi esetre sem irodalmi értékkel bíró mozzanatokként volnának felfoghatók. Arról van szó, hogy az olvasás élménye jellemzően élettörténeti élményként jelenik meg. A Velence Budán kötet rövid előszójában figyelemreméltó magyarázó gesztussal él a szerző, mellyel elkülöníti az „irodalmi dolgozatokat” a „műhelymunkáktól”: „Az elsőben a bemutatásra és az értékelésre esik több hangsúly, a második szabadabb módon, személyes érintettséggel közelít írói alakokhoz, művekhez, irodalmi jelenségekhez; de mindkettő mögött – régiesen szólva – az irodalom szeretete áll.”[13] Az elkülönítés a kötetben ciklusok formájában is megjelenik, egyetértve azonban az önértelmezéssel: a különbség inkább a hangsúlyok kisebb-nagyobb eltolódásában mutatkozik meg, és koránt sincs nagyon éles választóvonal.
A szépprózai művek esszéisztikussága
Mohai V. Lajos életművének viszonylag kései darabjai a szépprózai munkák. Ezek értelmezése önmagában is külön tanulmányt érdemelne, e sorok írója A kanizsai Hidegház című könyvről közölt kritikát[14], ott is megemlítve az esszéisztikus vonásokat, illetve a műfajok, sőt műnemek vegyítését. Hasonló jellegzetességek ugyanakkor a szerző többi szépprózai munkájában is megfigyelhetők.[15] Hogy ez pontosan mit jelent, arra egy idézet segítségével próbálok rávilágítani. Az Onedinnél, a kisoldali kocsmárosnál című írás (melynek alcíme: Prágai novella) ezzel a bekezdéssel indul:
„Amit most elmesélek, régen történt, 1984 októberében Prágában. Még semmin sem voltam túl; panaszom tehát nem lehetett a világra. Körülöttem a lecsavart lángú közép-európai élet zajlott, az egyetlen kockázat, amellyel időnként számot kellett vetni.”[16]
Az elbeszélés kerete nyilvánvalóan autofiktív. Ez olyan írásművet jelent, amelynek a személyes élettörténet az alapja, ám a megfogalmazás, a történések elrendezése, poetizálása mégis fikciós olvasmánnyá teszi a szöveget. Mohai valamennyi szépprózai műve beilleszthető ebbe a kategóriába. A pontos idő- és helymegjelölés (1984 októbere, illetve Prága) olyan referenciát teremt, amely az írói életrajz elemeinek teljesen megfeleltethető. Természetesen ettől még lehet az elmesélt történet teljesen fiktív, ám a keret, amelybe az beépül, legalábbis nem mond ellent az autobiografikus olvasatnak. A második mondat beszélője – ha szabad így fogalmazni – „novellaszerűen” beszél. Sorstörténet elemei bontakoznak ki. „Semmin sem túl lenni” azt jelenti: később már valamin túl lesz a beszélő, azaz történik majd vele valami sorsfordító. A harmadik mondatba azonban már beleszivárognak esszéisztikus elemek. A „lecsavart lángú közép-európai élet” rejt egy szubjektív ítéletet, és egy olyan gondolati keretet teremt, amely tipikusan az esszék műfaji megoldásainak ad tágas kibontakozási lehetőséget. A kifejezetten költői metafora, a „lecsavart láng”, ne tévesszen meg minket: esszékben legalább ennyire jellemző a hasonló metaforák burjánzása. Sokkal meglepőbb, hogy valamit mintha a „közép-európai életről” mondana ki a szerző, vagyis nem arról az egyéni sorstörténetről, melyet a második mondat megígér. A közép-európai élet taglalása mint egy gondolatmenet, sőt világnézet kifejtésének lehetősége: esszét is ígérhetne. Később aztán a szöveg egyértelműen a novella irányába mozdul el, az esszéisztikus rész csak színezőelem marad, ám jelenléte még ebben a klasszikusan szépprózai munkában is érzékelhető.
Kilépve ennek a konkrét novellának a teréből, voltaképpen miről van szó tehát, amikor esszéisztikus elemekről beszélek? Arról, hogy egy elbeszélt részletnek maga a gondolatmenet válik témájává, nem pedig a leírt sorstörténet. A kanizsai Hidegházból sok ilyen részletet kiemelhetnénk. Ez nem azt jelenti, hogy átbillenne a szöveg, és fikciós (akár autofikciós) munkából esszévé válna; pusztán arról, hogy a műfaji jegyek keverednek, nem homogén módon jelennek meg.
Hogy ez mennyire nem véletlenszerű vegyülés, azt a Tintaceruza a sörösládában című kötet szerkezete igazolja (amelyben a fönt említett novella is olvasható). A kötet alcíme: A város és söre – Próza és esszé. Bár ez a kötet is ciklusokra bomlik, ezek nem műfaji határok mentén különülnek el. Az egyes szövegek közt vannak egyértelműen a fikciós próza kategóriájába sorolhatók, vannak „tiszta” esszék, és vannak szövegek, melyeket nehéz volna egyértelműen egyik vagy másik csoportba sorolnunk. Amit kapunk, az inkább elsősorban maga a kötet, amely mintha Mohainál néha külön műfajként létesülne.
Összegzés
Mohai V. Lajos prózai köteteit átvizsgálva szinte mindben föltűnik egy fontos közös vonás: a különféle műfajú szövegek egy kötetben történő vegyítése, és az egyes írások közti átjárhatóság, melynek kohézióját jellemzően valamilyen erős kötetkompozíció biztosítja. Az egyes írások feszegetik műfajaik határait, ám ezek a határátlépések jellemzően egy fontos határműfaj, az esszé felé való kikacsintásként értelmezhetők. Vagyis nem az egyes műfajok határai tolódnak el, hanem a változatos műfajú szövegek mindegyike tartalmaz (hol észrevehetőbben és direktebben, hol szinte alig láthatóan) olyan vonásokat, melyek azokat bizonyos fokig az esszével rokonítják. Az így létrejövő kötetek megkomponáltságát végül is – meglátásom szerint – az adja, hogy egyes elemeiket egy implicit, de állandóan jelenlévő gondolatsor, illetve egy elméleti módon nem kifejtett, de jól kivehető szemléletmód (melyet akár polgári, humanista attitűdnek is nevezhetnénk) folyamatosan átszínezi.
[1] A szerző gyűjteményes köteteiben több műfaj egyszerre is megjelenik. Pár példát említve: Mohai V. Lajos, A drága váza, Savaria University Press, Szombathely, 2016 – a tanulmányok közé szubjektívebb hangú esszék vegyülnek; Papírbóják, Karinthy Kiadó, Budapest, 1996 – kritikák, esszék és tanulmányok egyaránt föllelhetők; Tintaceruza a sörösládában: A város és söre – Próza és esszé, Prae Kiadó, Budapest, 2020 – e gyűjtemény pedig egyaránt tartalmaz esszéket és szépprózai munkákat.
[2] Dolgozatomban szükségképpen túlterjeszkedem a szorosan vett „szekunder irodalmi” szövegek bemutatásán, és kitérek röviden a szépprózai munkákra is.
[3] Lásd például: A magyar irodalom története 1945─1975, III/2., szerk. Béládi Miklós, Rónay László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 1282.
[4] Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet 1–2., Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934; A világirodalom története 1–3., Révai, Budapest, 1941. E híres munkákon kívül természetesen Szerbnek számos más irodalomtörténeti munkáját is említhetjük, talán legjellemzőbb példaként a Berzsenyiről írt tanulmányát: Szerb Antal, Az ihletett költő, Városi Ny., Szeged, 1929.
[5] Mohai V. Lajos, Utazás a tarkövi vicinálison. Kosztolányi-dolgozatok, Könyvpont Kiadó, Budapest, 2023.
[6] Uo., 15–141.
[7] Szegedy-Maszák Mihály egyik legfontosabb kötetének is ezt a címet adta: Világkép és stílus. Bár nyilván nem közvetlen filológiai hatásról beszélünk, az áthallás a legkevésbé sem véletlen. Szegedy-Maszák Mihály, Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok, Magvető Kiadó, Budapest, 1980.
[8] Kulcsár Szabó Ernő, A megértés fordulata a modernség küszöbén: pozitivizmus és szellemtörténet = Uő, Irodalom és hermeneutika, Akadémiai Kiadó, Budapest, 96–116.
[9] „Egyetlen más magyar író rovására nem kívánom fölnagyítani Kosztolányi Dezsőt. Csakis annyit állíthatok, alkatilag közel áll hozzám, ezért róla igyekeztem könyvet írni.” Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010, 16.
[10] „Triviális egyszerűsítéssel azt mondhatom: az ő művészetében mindvégig Budapestről/Magyarországról van szó, ahol (többnyire) minden veszteség.” (Mohai V. Lajos, Velence Budán, Savaria University Press Alapítvány, Szombathely, 2024, 46–47.) Figyelemreméltó, hogy a kötetben a Mándyról írt dolgozat a Városok költői ciklusban kapott helyett, jóllehet Mándy a szó szigorú értelmében nem (lírai) költő volt.
[11] Ez a gondolat nem annyira az egyes interpretációkban jelenik meg, mint inkább a Tandoriról írt rövidebb-hosszabb szövegek olyan paretextusaiban, mint a címek. Két jellegzetes címet emelek ki: Ma nem megyek át a Lánchídon (Uo., 215), Rakparti séta (Uo., 229). Példája ez egyben annak is, hogy az értekező prózába olyan elemek vegyülnek, melyek a kifejtett értelmezésekkel szemben az olvasó asszociatív gondolkodását indítják be.
[12] Mohai V. Lajos, A drága váza, Savaria University Press, Szombathely, 2016, 142.
[13] Mohai V., Velence Budán, 9.
[14] Bodrogi Csongor, Sűrű, halálos esszencia, Alföld, 2024/6., 108–111.
[15] A szakirodalom, mely jelenleg szinte kivétel nélkül recenziókból áll, természetesen sokat foglalkozott a Mohai-széppróza ezen vonásával. Csak néhány jellegzetesebb, illetve fontosabb példát idézek itt. Szále László a Tintaceruza a sörösládában című könyvről írt kritikájában „mozaikosságot” említ, és ezt azzal magyarázza, hogy az írások mintegy előkészületek egy készülő, összefoglaló, nagy műhöz (Szále László, Regényépítő, Élet és Irodalom, 2021. április 23.). Ugyanerről a kötetről szólva Bistey András a műfaji keveredést problémáját úgy oldja föl, hogy a „könyv szereplője a sör, a benne lévő írásoknak mindig közük van hozzá” (Bistey András, Emberek, városok, sörök = Ezredvég, 2021/3., 165.). A megállapítás természetesen jogos, de hozzá kell fűzni, hogy Mohai könyve nem tekinthető antológiának, az egyes írásokat több minden fűzi össze, mint a közös téma. Kelecsényi László, aki Mohai V. Lajos egyik legkitűnőbb ismerője, és több kötetéről is írt krtikát, egyenesen „Mohai-modellt” említ (Kelecsényi László, Határsértők, avagy a Mohai-modell, Kortárs, 2015/1-6., 57.). Borbély András egy rövid, ugyanakkor igen figyelemreméltó, a Mohai-szakirodalomból bizonyos értelemben kiemelkedő dolgozatában, mely maga is inkább esszé, mint kritika, két Mohai-kötetről (Centrum és periféria, 2008, Egy szín tónusai, 2009) írva az „esszé” fogalmán tűnődik el, kultúrtörténeti kontextusba helyezve azt. Dolgozatom fő megállapítása szempontjából is külön említést érdemel a következő mondata: „Mohai, noha mindig személyekről, művészekről és irodalomról, művekről ír, nem elvi problémákról, szövegeinek szókincse valamiképpen mindig ezt az esztétista polgári liberális hagyományt idézi meg – tegyük hozzá, nem kevés nosztalgiával.” (Borbély András, Esszé helyett. Polémia, Kritika, 2010/7-8., 43.) Ez a megállapítás lényegét tekintve ugyanannak a meglátásnak egy eleméről szól, amit dolgozatomban kifejtek: a nyelvi megformálás túlmutat a szokványos műfaji határokon.
[16] Mohai V., Tintaceruza a sörösládában, 49.
A borítófotót Szöllősi Mátyás készítette.
Hozzászólások