Libikóka

Fiatal életek indulója, szerk. Turi Tímea

Márciusban jelent meg a Turi Tímea által szerkesztett Fiatal életek indulója című antológia, amely kortárs, valamint klasszikus versek és novellák segítségével mutatja be az életszakaszváltásokkal járó érzelmek és tapasztalatok sokszínűségét: tervezésbe vetett hitet és az attól való félelmet, elmúlás és elkezdés nehézségét és a nosztalgia fájdalmát. A különböző időszakban keletkezett szövegek összeválogatása azért izgalmas vállalkozás, mert közösen beszélnek eltérő módon a változásról, mindemellett saját jelentésrétegeik újabb lehetőségeket nyitnak meg egymásban. Miközben a kötet múltbeli és jelenlegi szövegeket fog össze, két befogadóközeget is megszólít: egyszerre kommunikál a szépirodalmat olvasók felé, és párhuzamosan, azáltal, hogy a Magvető ballagóknak ajánlja a kötetet, kifejezetten az iskoláskorúak megszólítását célozza. Mivel egy iskolai szertartáshoz csatlakozik a könyv, feltételezhető, hogy a gyönyörködtető olvasás befogadói élményén túl pedagógiai-pszichológiai szerepet is magára vállal: a diákok számára ez a kötet, ahogy a borítón is látható, „szövegek válogatásával kínál fogódzókat egy izgalmas és ingoványos időszakban, a kapunyitás idején.”

A Fiatal életek indulója összesen huszonkilenc szöveget tartalmaz huszonnégy szerzőtől, verseket és novellákat vegyesen. A 20. század és a közelmúlt alkotói mellett (József Attila, Radnóti Miklós, Bertók László, Kántor Péter) a Magvető kortárs szerzők írásai olvashatók, mint például Kemény István, Szabó T. Anna vagy Fehér Renátó szövegei. Az antológia ezzel a szerkesztői gesztussal folytonosságot tételez a kiadó által megjelentetett szerzők és a modern irodalmi hagyomány között. A kötetben továbbá számos szöveg korábbi szerzőket idéz meg, ezáltal múlt és jelen még inkább összefonódik. Mándy Iván novellájában például a főszereplő Jókai-művek nőalakjairól tanul (Tizenhat éven alul), Erdős Virág viszi magával „a Csokonai Vitéz Mihály Összest” („Ezt is elviszem magammal”), Vida Kamilla a Szózatot emlegeti (Lakosság), Kellerwessel Klaus pedig a Bibliát (Becsapódás). Hasonló módon folyik egymásba a mindennapiság és az irodalom is, mivel a szövegalkotást, az írásgyakorlatot visszatérően tematizálják a szövegek, legyen szó egy fogalmazás (Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat), vers vagy novella (Mándy Iván: Tizenhat éven alul), vagy akár egy egész kötet (Takács Zsuzsa: Így élek majd) megírásáról.

Az antológia három ciklusra, azaz életszakaszra oszlik, amelyek a gyerekkor vége, az érettségik és találkozók, illetve a fiatal felnőttek címet kapták. Ez a koncepció egy gyerekolvasó esetében azért lehet találó, mert egy ideális, megcélzott olvasat esetén képes kontextusba ágyazni a befogadó életkorát, s rálátást kínál arra, ami még előtte van, aminek a közepén áll, vagy amit már maga mögött tudott. Egy idősebb befogadó számára pedig a visszatekintés, újragondolás, tanulságkeresés folyamatának érzékelése lehet izgalmas. Érdekes azonban, hogy a kötet logikája több ponton is ellentmond önmagának, a ciklusokba rendezett szövegek ugyanis gyakran elcsúsznak azoktól az életszakaszoktól, amelyeket megneveznek: a gyász, szorongás, döntési nehézségek, környezetváltozás, a kapcsolatok lecserélődése, szülőkről való leválás, test és szexualitás mint témák nem feltétlen abban az egységben bukkannak fel, ahol az olvasó számítana rájuk.

A legszemléletesebb példám a gyerekkor vége záró-, illetve az érettségik és találkozók nyitódarabja közötti éles kontraszt: Mán-Várhegyi Réka Viszlát, kamaszkor! és Kosztolányi Dezső Házi dolgozat című novellája. Előbbi egy tizenhétéves ikerpárról szól, akik szülői nyomás hatására a helyi tónál töltik napjukat. A két lány a büfénél ismeri meg a Kábel becenévre hallgató fiút és testvéreit, egy elzárt folyópartra jutnak, ahol meztelen fürdőzés után a főszereplő nővérek között kitör a feszültség: Panni elesik, és egy kővel megsebzi testvére karját. A két lány a szöveg elején egy zsák krumplihoz hasonlítja magát, mintha valamiféle alapanyag lennének: a test a személyiség szimbólumaként jelenik meg, ami élettapasztalatok által formálódik egyénivé – ennek a folyamatnak a megbénulását, a (test)határok, az én kialakulásának elakadását prezentálja a szöveg. A test otthontalanságát a lányok szüleik viselkedésével magyarázzák, amiért hasonmásukká tették őket „egy számmal kisebb méretben”, és most ez a megduplázódás undort vált ki belőlük. Ez a viszony áll fenn a testvérpárok, illetve a test és az egyén között is, melyet a meztelenség pillanata tovább serkent, és erőszakba torkollik a novella végén. A Kosztolányi-szöveg a Viszlát, kamaszkor!-hoz képest viszont visszaugrás az időben: a Házi dolgozat a tizenkét éves Paliról szól, aki este tizenegykor az édesapjáról szóló fogalmazást próbálja megírni egyedül, míg a szülők vendégekkel a társalgóban boroznak. A feladat elvégzésében végül a narrátor segít. A novella rövidsége ellenére szemléletesen érzékelteti gyermek és szülő elhidegült viszonyát, például azáltal, hogy a narrátor vendégként magára vállalja a szülőszerepet, és a segítségadás mellett értelmezi és fordítja a gyerek viselkedését. Az ő tekintetén keresztül vehető észre a piszkozat is, amelyen szöveg helyett egy kutya-disznó keverék rajza és az „apa” szó áthúzva látható. A novellában ugyanazon szerepek kétféle ábrázolása és ezek feszültségbe kerülése történik meg: az apa és a narrátor gondozó mivolta, illetve a piszkozat és a valódi szöveg mint leírás pontossága és valódisága között teremt feszültséget a szöveg.

A két novella mind témafelvetésekben, mind poétikai megoldásokban izgalmas, elhelyezésüket azonban azért tartom problematikusnak, mert a kötet ezzel mintha azt sugallná, hogy az érettségi utáni időszakban még relevánsak azok a krízisek, amelyek egy tizenkét éves számára jellemzőek – ez pedig disszonanciát kelthet egyes olvasókban. Ezt a korosztályt tekintve, az ideális gyermek-olvasó nézőpontjából, szintén a válogatás sikertelenségének mondható, hogy az egymás mellé került szövegek némelyike túlontúl romantizálja a gyerekkort, egy felhőtlen időszakként jeleníti meg, a kreativitás, játékosság kiteljesedéseként, amikor a „felnőtt problémákkal” nem kell foglalkozni; ilyen például Varró Dániel Kicsinyke testamentum („Szerettem szabad lenni, léha / Lábat lógázni könnyű kedvvel, / Óra helyett sakkozni néha / (Hiába, no, gyarló az ember)” [69.]) vagy Szabó T. Anna Útravaló című verse („Indulj. A többit rád hagyom. / A táska leng a válladon: / az ellensúlyról énekel, / miközben lelked égre kel.” [42.]). Ezek a szövegek egymást felerősítve elsőre mintha túlsúlyban lennének, időnként persze felbukkannak olyan írások – az említett Kosztolányin vagy a Mán-Várhegyi Rékán túl –, amelyek éppenséggel a gyerekkor komplexitására hívják fel a figyelmet. Ezek közül említeném Vida Kamilla Lakosság című versét, amely azt mutatja be, hogyan szivárog be a gyermek hétköznapjaiba a politika. Az iskolai élet nehézségei ebben a versben túlmutatnak a házi feladat elkészítésén és a tanárok szigorán. A fiatalok olyan felnőttjelenségeket érzékelnek, amelyeket a meghasonlás elkerülése céljából valamiképpen integrálniuk kell az életükbe: „hiányoztak a barátnőim, akiket régen mindig át tudtam hívni, / népszavazásost játszani a barbie-jaimmal.” (22.). Hasonlót érzékeltet Nádasdy Ádám Ezüstfehér hold című verse is; az utolsó két sor mintha a társadalmi osztályok eltérő élményvilágára mutatna rá, jelezve, hogy a társadalom nem csupán felnőtt–gyerek dualizmusokra osztható, hanem heterogén működésmódokból áll: „Nem kell a gödörből mindig kimászni. / És különben is: hány szegény gyerek / örülne egy gödörnek. Hely ez is.” (76.).

Izgalmas lehet a Fiatal életek indulójára kifejezetten szépirodalomban járatos befogadóknak szánt műként is tekinteni, elvégre a klasszikus és kortárs irodalom kedvelői hamarabb a kötet olvasójává válnak, hiszen a ballagók többségénél feltételezhetően aktívabban nyomon követik a friss kötetmegjelenéseket. Ez esetben a kötet már felépítésében is átértelmeződik, sokkal megengedhetőbbek lehetünk a ciklusokokba rendezés hátulütőivel, elvégre a felnőtté válás útjának újragondolása, az emlékezés sosem teljesen lineáris. Mindezen felül sokkal jelentőségteljesebbé válnak a harmadik, fiatal felnőttek ciklusban található szövegek, amelyek az időhöz való viszonyról, a gyerekkorba visszavágyódásról, az egyén életének átértékeléséről szólnak: „felnőttkorunk / kellékei ugyan (az életforma / meszesedése): hűtőnk, bútorunk, / étkészletünk – az idült ifjúkorra, / miből kikászálódni nem birunk”, írja Rakovszky Zsuzsa Részlet egy lehetséges verses regényből című versében;  Grecsó Krisztián Este, otthon című írásában pedig azt olvashatjuk, hogy „nincs minek beindulni, mert ez már az, de a fiatal felnőtt, éppen kiszédülve az iskolából, tudja úgy látni, mintha jönne még valami. Egy másik világ, és ettől a vattacukros könnyedségtől olyan kikezdhetetlen.” (116.)

Hasonlóan izgalmas a kötet címválasztása. József Attila Fiatal életek indulója (1922) című költeménye – mely egyben nyitóvers is – a generációs lázadás dühös himnuszaként szól, az egyszerre kizsákmányolt és egyben autoriter proletár apák életmódjának leváltásáról beszél: „Mi vagyunk az Élet fiai, / A küzdelemre fölkent daliák, / Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor / Alattunk ez a régi világ!” (5.) A vers kiemelt pozíciója azért szokatlan, mert ez az egyetlen dühös hangvételű szöveg a kötetben, míg a kötet többi darabját általánosságban melankolikus, szomorú vagy épp reménykedő, hittel teli (váltakozó) hangoltság jellemzi. Az antológiát is megnevező verscím mintha a fiatal olvasót szólítaná meg, ugyanakkor maga a szöveg a tapasztaltabb, a társadalomra reflektáló érettebb emberfők dühét hordozza és terjeszti ki a kötetre: az elgyászolatlan lehetőségeket, az élet azon szakaszának elmúlását, amikor mind a személyiség, mind a karrier- vagy családtervezés alakítható, még bizonyos mértékben hatással van rá az egyén. Ilyen szempontból a számos szövegben tetten érhető romantizált gyerekkép jelenléte is fontos szerepet tölt be: egyfaja kiszolgáltatottságtól mentes, ideális állapot vágyát tükrözi.

Az antológia lényegi eleme az illusztráció is, amely nemcsak hozzájárul az egymás mellé helyezett szövegek koherenciájához, de a szöveg és kép együttolvasása az antológia bizonyos rétegeit is hangsúlyosabbá teszi. Turi Lilla képei a fiatalok mindennapi életéből kivágott – illetve a szövegekre reflektáló – mikrojelenetek, melyekbe az olvasó belekukucskálhat. Ezeken az illusztrációkon, akárcsak a Csimota gondozásában megjelent önálló kötetek (Amire emlékszem, 2021; A ló, 2022), akár más grafikai munkák esetében (Takács Zsuzsa: Spirálfüzet, 2021; Révész Emese: Már nem is fáj, 2024) az élénk, meleg színek dominálnak, különösen gyakori a sárga és a rózsaszín színezés vagy háttér, ami idillikussá, meghitté teszi a rögzített pillanatokat. Hasonló érzetet vált ki a foltszerű alakábrázolás és az arányok be nem tartása. A kötet e vizuális gesztusrendszere a szövegek némelyike által is megtámogatott idealisztikus gyerekábrázolást erősíti fel, mintha a Grecsó-féle „vattacukros könnyedséget”, a bohókás fiatalévek képzetét hangsúlyozná. Ugyanakkor a szereplők arckifejezése csupán néhány esetben látható, gyakran ugyanis háttal állnak, esetleg hajcsomó, szemüveg takarja őket, máskor nemcsak az arc, de az egész testnek csak bizonyos része bukkan fel, a többit a papír éle levágta. Ez a megoldás, a testek foltszerű és kihagyásos ábrázolása folytán néha csak sejthető, hogy az ábrázolt alakok milyen tulajdonságokkal bírnak, milyen érzelmi szituációban látjuk őket.

A Fiatal életek indulója olyan, akár egy színes libikóka: billeg klasszikus és kortárs szövegek, a változással járó ambivalens érzelmek felmutatása, illetve az esztétikai hatáskeltés és a társadalmi-pedagógiai funkció között. A mozgás nélkülözése azonban megállítaná a libikókát, és megfosztaná legelemibb funkciójától: a könyv ezért nemcsak sokféle olvasónak, de a sokféleképpen olvasó számára is ajánlott.

Fiatal életek indulója. Versek, novellák fiatal felnőtteknek. Turi Lilla rajzaival, szerk. Turi Tímea, Magvető, Budapest, 2025, 136 l.