Takács Zsuzsa: Átkelés a Szuezi-csatornán. Beszélgetések Wirth Imrével*
Beszélgetést elindítani a legnehezebb; különösen, ha egy olyan kötettel folytatott párbeszéd láthatóvá tétele a feladat, mint amilyen Takács Zsuzsa és Wirth Imre beszélgetőkönyve. A középpontban álló szerző életművének ismerői számára az Átkelés a Szuezi-csatornán több egyszerű interjúközlésnél: az olvasónak minden oka megvan feltételezni, hogy az új kiadvány hozzátesz vers- és prózaértéséhez, formálja a költő személyéről kialakult képét, felidézi olvasmányélményeit. Az Átkelés… azok számára sem érdektelen, akik Takács Zsuzsa műveit illetően a megismerés fázisában tartanak, vagy az alkotói korszak(ok) írásművészete és irodalmi élete iránt érdeklődnek. De azokat is rabul ejtheti a könyv, akik a megindító történetek és emlékezetes gondolatok kedvelői.
Amint a kötet Magvető Caféban tartott júniusi bemutatóján utaltak rá, a tervek szerint a beszélgetést zárolt hanganyagként kezelték volna (Wirth Imre a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatár munkatársaként dolgozott a felvételek elkészítésén). Később mégis a nyilvánossá tétel mellett döntöttek, így az emlékezés momentumai könyvformátumot öltöttek. Az Átkelés… Takács Zsuzsa egy őszinte megnyilatkozása, rögzítés és összegzés. Közben emlékezteti magát és másokat arra, hogy minden múltidézés fikció, szavai ennek a könyvnek a lapjain is irodalommá válnak. Az őszinteség és az átgondoltság kikerülhetetlenül egymásnak feszül, de mindkettő képes érvényesülni. Wirth Imre szintén fontos szereplője a kötetnek, az ő kérdései, felvetései is azt erősítik, hogy a „versértés felszabadítása” a fő cél, az életmű alakulása, a művek keletkezése és élete kerül fókuszba és törekszik a fény felé. Ehhez elengedhetetlen volt a kérdező visszafogott szakmaisága, alázatos tájékozottsága, megfontolt érdeklődése és szerénysége.
A címválasztásáról, az ötlet megszületéséről, a szerzői indoklásról többet is megtudhatunk a kötetből (207–208.), így tehát hasonló mechanizmus működik ezzel kapcsolatban, mint a beszélgetőkönyv tükrében szemlélt Takács Zsuzsa-írásokat illetően: az előzetes olvasói benyomások és értelmezések mellé további részletek, magyarázatok fűződnek. A borító metaforikus összefüggése felől nézve az alakok lassan kirajzolódnak a kötetből. A Szuezi-csatorna megnevezés a történelmi jelentőségen túl kifejezheti az eljutást egyik pontból a másikba, az átjutást egy korábban lezárt, de ismét megnyitott részen. Így kelünk át Wirth Imre vezetésével Takács Zsuzsa életművének különböző szakaszain, miközben az irodalom, az irodalmi intézményrendszer, az irodalmi szcéna és közösség, a személyes és kollektív történelmi tapasztalat, a magánélet és a társadalmi lét kérdéskörei jelennek meg előttünk.
A kötetet tizennégy fejezet alkotja. Címeik Takács Zsuzsa szóba kerülő verseiből vagy a beszélgetésből vett idézetek, melyek nem körvonalaznak pontos tematikát; egy fejezet körülbelül egy alkalom szerkesztett anyaga. A látogatásokhoz igazodnak tehát a kötet egységei, ezzel is az élő találkozások emberközeliségét és szabadságát leképezve. (Wirth Imre egy ponton láthatóvá teszi a beszélgetés keretezettségét: „Hogyan fejezzük be ezt a részt?” Takács Zsuzsa: „Talán úgy, hogy nem folytatjuk valóban.” [135.]) Az Átkelés…-t a válogatott fotók és lábjegyzetek precíz gazdagsága jellemzi, emellett Takács Zsuzsa köteteinek listája, névmutató és tartalomjegyzék szerepel a kiadványban. Remek döntés, hogy nem mellékletként gyűjtötték össze a képeket, amelyek a legtöbbször tökéletesen kiegészítik az elhangzottakat, hozzájárulva a személyes közelség illúziójához; néhány helyen fordul mindössze elő, hogy kevéssé szervesülnek a szöveggel.
Takács Zsuzsa versei közül több fotóhoz íródott, vagy fénykép ihlette. A Fénykép, 1947 kiemelkedik a példák közül, amint az Üdvözlégy, utazás! (2004) című kötetből ismerős versre rímel a beszélgetőkönyv egyik képmelléklete. Az 1946–1947 körül készült családi fotón feltűnnek a szövegben megörökített karakterek, a Takács-család tagjai. Noha lábjegyzetben nem utal az Átkelés… erre a megfeleltethetőségre, nem nehéz kapcsolatot találni fénykép és vers között: „Ha mostanában a kezembe kerül
a kép, megrendülök. Olyan, mintha sárga csillagot viselnék a keresztény családtagjaim között.” (16.) Vessük össze a vers első három sorával: „Valahányszor kezembe akad ez a fénykép, / megborzongok: a mellemre tűzött hittankereszt / inkább Dávid-csillagnak látszik.” (Takács Zsuzsa, A Vak Remény, Magvető, 2018, 452.)
Takács Zsuzsa költészetében visszatérő jelenet egy bántalmazott ló fenyítése és a látványtól megrendült kislány helyzetének ábrázolása, melyet a beszélgetőkönyv is többször felidéz (Nietzsche és a torinói ló ehhez kapcsolódó történetét pedig a 193. oldalon). Egy alkalommal Merényi Endre fotója (Targoncás ember, 87.) miatt terelődik a szó erre a meghatározó emlékre: „[a] földhöz szögezve álltam én is, a részvéttől és a rémülettől bénultan, az volt az érzésem, hogy nem szabad elmozdulnom onnan, mert ha maradok, akkor van remény rá, hogy a kocsis abbahagyja az ütlegelést.” (87.) Ahogyan az idézetből is kitűnik, a remény és a részvét fontos fogalmak Takács Zsuzsa számára.
Sorra válik nyilvánvalóvá tehát, hogy melyek az életmű emlékekből táplálkozó szövegei, melyek gyakoroltak egyértelműen nagy hatást a szerzőre és műveinek formálódására („minden vers egy előző esemény, emlék, álom ujjlenyomatát őrzi magán.” [46.]). Gyerekkori sérelmeket, néhány „hátborzongató kaland” részleteit (109.) és egy meg nem született gyermek elvesztését is megosztja Wirth Imrével és olvasóival a szerző. Ez utóbbi történet megismerését követően pedig sokan bizonyára máshogyan olvassák Takács Zsuzsa Tudtam, hogy el fognak ítélni és Napló című verseit vagy Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét. Igazságtalan lenne azonban elfeledni, hogy a megrendítő – de a lehangoltság felé sohasem elbillenő – tartalmak mellett Takács Zsuzsa számos megható, humoros és szívmelengető emléket is felidéz.
Személyes okok mellett a szerző megnevez több nagy hatású költőt, írót és irodalmi művet. Olykor felsorolja a magyar és világirodalmi inspirációs forrásokat, máskor hosszabban tesz említést egyéni jelentőségükről. („Némi kiválasztottságtudathoz, belső, titkos világom erősödéséhez segítettek hozzá az olvasmányaim.” [33.]) Az utalások nemcsak azért lebilincselőek, mert a párhuzamok a szerző líráját és prózáját ismerve nagyon is érthetőek, miáltal az lehet a benyomásunk, hogy a szóban forgó művek nélkülözhetetlen elemei a nagy egésznek. Az előzmények és minták felfedésével, ha úgy vesszük, ajánlásgyűjteményt is kapunk, mit érdemes olvasni, hallgatni, nézni. Az irodalmi összefüggések mellett zenedarabok címei és szerzői, filmek és rendezőik, színészeik, filozófusok és festők állnak a művek színfalai mögött. Közelebb kerülhetünk például két női karakter, Liv Ullmann (Betéved a képbe) és Wally Neuzill (A látásról) történetéhez is.
Ritkán olvasni olyan higgadt, számomra kifejezetten üdítően ható gondolatokat a nőiségről, a nők és az írás kapcsolatáról, mint amilyeneket Takács Zsuzsa képvisel ebben a kötetben. Korai attitűdjéről már a beszélgetés elején elmondja: „[a] nők beszédtémái hidegen hagytak” (36.). Felfogásának naivitására is rámutat, de mint sok más helyen, itt is jelzi, véleménye ma is változatlan, s az irrelevancia felismerése a költészetről kialakult képét is meghatározta: „eszembe se jutott, hogy különbséget tegyek női és férfiköltészet között. Sem akkor, sem ma nem tartom magamat költőnőnek.” (113.) Később kiderül, nemcsak a költő személyét, hanem az elbeszélő kilétét illetően is jellemzi ez a tudat: „[s]em férfinak, sem nőnek nem tekintem elbeszélőmet vagy költői énemet. Tulajdonságaik egy hosszú skálán helyezkednek el, minden szereplő ruhája illik rám.” (187.) Kifejezetten érdekes a kérdéskörhöz kapcsolódóan egyéb irodalmi szereplők hozzáállásainak, meglátásainak, gesztusainak az értékítélet nyílt megfogalmazását kerülő, ugyanakkor a leírásukat fontosnak tartó megjelenítése. Lator Lászlóról például megtudjuk, hogy „szokása volt átnevezni a szívéhez közel álló, nála fiatalabb női szerzőket” (233.). Így lett Zsuzsából „Zsófi”. Nem idegen a költő-írótól Tóth Krisztina közismert története sem, mivel hozzá hasonlóan Vas István őt „úgyszintén gyerekszülésre biztatta versírás helyett” (97.). Kálnoky László pedig levelében írta meg, miként látja őt: „»[e]lőször azt hittem, hogy maga a művelt irodalomértő női szerzők vagy szerzőnők vagy költőnők közé fog tartozni, de egyre inkább rájövök, hogy mennyi közöttünk a hasonlóság. A maga költészete és az én költészetem között.«” (234.) (Kiemelés az eredetiben.)
A felépülő saját irodalmi világ nem hermetikusan elzárt közeg: élő kapcsolat áll fenn különböző alkotásokkal és életművekkel. Nemes Nagy Ágnes hatásáról az irodalmi nyelv, stílus, a saját hang működésének témáját illetően így fogalmaz Takács: „[h]a nem tudnám, hogy én írtam, azt hinném, hogy egy Nemes Nagy-versből vett idézet” (88.). (Vö. „A léptek a vízben rombuszokká nőnek. / A fák körül, a járdán kétmaroknyi föld.” – Egy fénykép alá) Másik megkerülhetetlen előképe Pilinszky János (a beszélgetés rögtön az elején érinti a Költők egymás között című antológiába írt bemutató szövegét Takács Zsuzsáról). Harmadnapon és Trapéz és korlát című verseskötete „elementáris hatással” volt rá, ahogyan az újholdas költő karaktere is. „Álmodozó kamaszként úgy képzeltem, sejti, hogy én is költő vagyok.” (89.) Takács Zsuzsa véleményalkotása határozott, jellemzései megfontoltak és reflektívek, legyen szó mások vagy saját írásairól. Pontosan és tudatosan látja és láttatja, kik és mely művek jelölték ki irodalmi útját, és hogyan viszonyul egymáshoz akkori és mai szemlélete.
„Nem könnyű önmagamat értelmeznem. Más nevet kéne találnom tegnapi és tegnapelőtti önmagamra, mást a maira, és mást a holnapira.” (98.) Indul látszólagos bizonytalansággal Takács Zsuzsa válasza a „Váltogattam a maszkokat és jelmezeket” címet kapó fejezetben. Az önértelmezés kísérletei azonban elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul zajlanak a beszélgetések során. „Bíztam benne, hogy sosem fogom megismerni magamat, hogy kimeríthetetlen forrás maradok önmagam számára.” (32.) A szerző irodalmi pályájával összefüggésben saját személyéről is gondolkodik, következtetései az önismeret magas fokáról árulkodnak: „[a] sokfajta száműzetésnek fontos írói hozadéka lett számomra: a túlérzékenységem” (42.). Miközben észrevételei az évek alakulásának és személyiségének megmutatását célozzák, kibogozhatatlanul az irodalomba szövöttek. A megőrzés elégtelenségéhez fűződő viszonyáról („[e]gy biztos, hogy mégis a lehető legpontosabban akarok emlékezni a velem történtekre.” [61.]), a hideg szív működéséről („a belőle áradó didergés fájdalommal tölti meg az írást, felébreszti az olvasó riadalmát, sajgást hagy hátra, akárha ütés érte volna. [71.]), az „igazság kimondásának kényszeréről” (71.) von le irodalomtól függetleníthetetlen következtetéseket, míg a szakmai szempontokat személyes fényben láttatja („[t]úlzok, és rajongva szeretem a metaforákat” [168.]; „[s]zenvedélyesen szeretem a kihívásokat és a kötött formát” [179.]; „az elragadtatás, a hevesség és önmagam láttatásának vágya kezdettől jellemez” [204.]).
A kívülállóság, a kitettség, az elemi és emberi vágy a megértésre és az elfogadásra gyakran szerepel önjellemzéseiben: „minden szeretet, siker ellenére árvának és kivertnek éreztem magamat” (110.). Ennek megmutatásában ugyanakkor erő lakozik: „[n]em akartam titkolni az olvasó előtt, hogy mennyire sérülékeny vagyok” (114.). Míg máskor megcsillan mondataiban a humor: „[s]zokásomhoz híven magányos voltam [Rómában]” (134.). Az utazás nemcsak az egyén és közösség, hanem az én önmagához fűződő viszonya szempontjából is fontos felismerésekhez vezet. „Annyira egyedül éreztem azonban magam (mint minden magányos utazásom során, hiszen idegenek között éltem és idegen voltam mindenkinek, főképp magamnak)” (217. Kiemelés tőlem.). Ennek azonban a másik oldala éppen a felfedezés lehetőségének szerző által vágyott állandósága, szembenézés a delphoi jósda falán szereplő felirat felszólításával („ismerd meg önmagad”) (32.).
Az Átkelés… olvasása során megismerkedhetünk a műfordító Takács Zsuzsával, a rendszerváltást megélő és a szabadságról gondolkodó Takács Zsuzsával, a megfigyelés alatt álló és az írásban kibontakozó Takács Zsuzsával, Takács Zsuzsával, aki szerelmes, aki gyermek és aki anya, aki ír. A beszélgetőkönyv emlékezetes részei közé tartoztak azok a véletlenszerűen érkező, ugyanakkor a kötetben végig sorjázó szép gondolatok, amelyek túlmutatnak az életmű tárgyalt időszakán. „De miért is szaladtam ennyire előre? Talán mert nem hiszek az idő hatalmában, és minden, ami történik, egyszerre történik velem.” (24.); „A szerelem, a szerelem puszta lehetősége létezésem bizonyítéka volt a számomra.” (117.); „A szavak mindig pontatlanok, azt hiszem, minden kimondás árulás a maga módján. Mégis ezzel próbálkozom.” (242.).
A gondolatok szárnyalását azonban mederbe kell terelni. Wirth Imre a kérdező irányító, mégis érdeklődő pozíciójában marad, kellő elfogódottsággal és elfogultsággal, épp annyival, amennyi megengedhető és elvárható („Naiv olvasóként kérdezem” [262.]). Az lehet a benyomásunk, mintha könnyebb lenne prózáról beszélni, illetve mintha idővel egyre oldódna a párbeszéd kezdeti feszélyezettsége, ezt a fokozatos változást viszont a szöveggondozó utómunka sem egyenlíthette ki. Ami a szerkesztést illeti, Nagy Boglárka körültekintő munkája érezhető az Átkelés… kivitelezésén, minimális mennyiségben fordult elő, hogy valamire nem kínált választ lábjegyzet, vagy éppen önismétlő magyarázat került az oldalak aljára. Egy dolgot találtam zavarónak: a hosszabb verset sem tördelték sorokba, ami elvett a versélményből, és korlátozta az interpretációs lehetőségeket.
Jóval több irodalommal kapcsolatos és azon kívüli téma kerül szóba a beszélgetésben, mint amennyi akár röviden összefoglalható. Érintik az irodalmi intézményrendszer működésének, a díjaknak kérdését (230.), emellett említik a különböző trendeket is, pl. A test imádása (2010) megjelenése esetében a testtematika felívelése a magyar nyelvű kortárs irodalomban (234.). Az biztosan elmondható, hogy egy Takács Zsuzsa életművéről komplex képet adó, helyenként elgondolkodtató, máskor szórakoztató, informatív és inspiráló kötet született, amely többet nyújt egyszerű pályaképnél vagy életösszegzésnél. Egy könyv, amelyet bárki felnyithat, ha készen áll arra, hogy átkeljen Takács Zsuzsa alkotói világán.
Takács Zsuzsa: Átkelés a Szuezi-csatornán. Beszélgetések Wirth Imrével, Magvető, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/12-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Ulrich Gábor grafikája.)
Hozzászólások