1688

A csőszkunyhó

1

Légy igénytelen! A tenger visszahúzódik, a tavak kiszáradnak. Cserepes a föld arca. Ameddig ellátsz, lapos a táj: lesöpört abrosz lakoma után. Mindenki elmehet, te maradj! A folyó ideteríti a hegyet, löszt hordanak az északi szelek, a sovány agyagon kivirít a szik. Nincs hova menned, erre terelnek. Élnek a repedések, kidugják fejüket a sótűrő növények. Mind a tied. Tudod, melyikük mérges, melyikük fújna fel, melyik csavarná a belet. Ki a bűzből, a hodályból, vége a télnek! Ugord át a láncot, amit letettek elétek, nevess az asszonyokon, a vajákosokon, akik ruhájukat ledobva keringenek körülöttetek. Még hogy a kártevőt a meztelenség elűzi! Majd ha az öszvér megellik és szőrt növeszt a gyík! Számba vagy véve. Lecsípve füledről életed minden éve. Most csúsztatja a koronát a sivatag homlokára a virradat. A vérző aranyat. Ne állj meg, ne bámulj! Kövesd a társaidat. Egymás nyomaiba léptek, így nem botlik a láb. Vidd a vemhed és szaladj!

Mögöttünk az árnyékunk, nincs ideje megnyúlni, már rá is vetődik az utánunk jövő. Valami villant, valami csattant, az eleje megtorpant. Testvérünk előttünk, testvérünk mögöttünk, nem félünk. Dehogynem! Torlódunk, tipródunk, örvényt kavarunk. Zihál az egyik, zihál a másik oldalunk. Összeborulunk, rohanunk körbe, a félelem gyúr össze. Mozgó erőd vagyunk, gyapjú a falunk. Mi volt az? Lovasok? Fejünk horgad, fülünk mered, kétfele figyelünk, hevesen vizelünk. Lőnek? Lőttek? Száll a por, tornyosul, nagyobbra dagad, mint a mecset kupolája. Sötét gomoly fut a szélrózsa minden irányába, még magasabbra csap. Mi ez? Óriás fekete sas? Semmit se látunk, csak a levegő löketét érezzük, szinte kiüti alólunk a lábunk. Rosszabb, mint mikor
a városfalat rontják az ágyúk és reng a föld. Mi?! Micsoda?! Gazdánk üvölt, te úristen, ez a kő a végidő! Egy mennykődarab! Becsapódott, amerre Buhara van, oda! Akkor mégis lőnek? Futunk körbe, összepréselődve, együtt a többiekkel. Torkunk szikkad, szívünk szétfolyik, mint a víz, szarunk magunk alá, bogyóink záporoznak. Dehogyis félünk! Tömör halmaz a nyájunk, a támadóra ráhomálylunk, egyikünket se vehesse célba, már ha van ilyen célja, és nem csak úgy vaktában rohan ránk.

Elég! A legelő fele elég. Láng ír az égre, válasz a Fentvaló üzenetére. Köszönjük, recsegik a tamariskák, a szakszaulok. A helyükön tátongó gödör. Szerencsére ritka a növényzet, a tűz ellobban hamar. Csak belenyalt a kút kerekébe, a vályúba, csak bekormozta a szárnyék vesszőfonatát. Lesz hol innia a nyájnak, lesz hol delelniük a vemhes anyáknak. Hull a pernye, mint a manna. Éjfekete, acélszürke a juhfalka. Meg se látszik rajta, mi lepi. Ha hiszed, ha nem, eszik. Ott a horpadásban valami pillangós nő, azt legeli. Hideg lesz hirtelen. Mi ez megint? Mi? Még egy ménkű? A pásztor elejti botját, a kutyák elfelejtenek ugatni. Csak a ganajtúró nem áll meg, elszántan görgeti a birka bogyóját. Sereg süvít el mellettük, látótávolságnyira. Csillogó pajzsok, lemezingek jeges huzata. Karaköl felé csörtetnek. Hórezmiek. Ez a szokásuk. Időnként beütnek. Most?! Minek?! Nyomukban a málha, a por kupolája, a nehéz tevebűz. Akkor is itt a tavasz. Mélyről elrúgta magát a sivatagi jácint, feltört a szára; hegyes, fürtös virága, mint a rakéta, robbant ki a napvilágra, gyökere nincs, élősködik, a szakszaul táplálja. Széled a nyáj, szökik feljebb a nap, cirógató a fény, körberajzolja a juhokat: fekete fodrok hullámzó homokfelszínen. Ahogy a juhász mondja: ékben haladnak, darura legelnek. Mozog bennük a vehem.

2

Alszik a szám, alszik a fülem, a lábam. Ezt csak úgy mondom. Nem tudom megnevezni egyik végtagomat sem. Még nem. Burok vesz körül, érháló fonadéka, hártya. Tudni ezt sem tudom, csak érzem: a vérben érlelődik alkatom. De hát az alkat sem enyém, túlnő rajtam a folyamat. Nyomásteher és kiegyenlítődés. Közben a hüllőszerű, derengő, kocsonyás test, amiben azért az én terve is bennfoglaltatik, időnként kitol magából ezt-azt a sustorgással teli éjszakában. Előtűnik például egy látószerv dülledő kezdeménye. Na, ez közvetíthetné, ez a kis gülü, mi történik itt, ahol magzati űrsétámat folytatom. Közvetíthetné, milyen egy kötélen lógó gumicukor mackó, hogy festek kintről, persze csak elnagyoltan: lüktető törzs, csenevész tagok, vízfej. Tudósíthatna róla, mi van idebent: zaj szünetekkel, ritmikus dübögések. Leírhatná, mi vagyok, ha látná. Elmondhatná, ha hallaná, a csendet. Alszik a szám, alszik a fülem, a lábam.

Figyelem! Még egy nekifutás: ébredezem, alig hét hetesen. Pont egycolos vagyok, tetőtől talpig áttetsző puhány. De már porcosodik az alsó állkapcsom, amivel a füvet csócsálni lesz dolgom. Bontakozik a kulcscsontom, bár arra semmi szükség, el is bontom. Elődereng a felső állkapcsom, más néven orrtükröm. Meg hátul a vízfejemben a gerinchez vezető híd első porcikája. Beindul a csonthártyagyár, baricsont, sejlik
a bordák tizenegy icipici párja! Be vagyok kötve egy nagy erőkörbe, fel vagyok töltve tápfolyadékkal, átjár az éltető áram. Lassan kivehető a lábikóm; mellső, hátsó lábam. És mire akkora leszek, mint egy emberi kisarasz, a sok csigolya-, lapocka-, csípő- és ülőcsontparányban szintén végbemegy ugyanez. Innentől belehúznak a folyamatok: lekörözöm az embermagzatot növésben-szilárdulásban. Ledobok az öt ujjikámból végtagonként kettőt-hármat. Ez is benne van a tervben: ne fogdossak, ne kapkodjak kézzel-lábbal, mint egy majom, inkább ugráljak-táncikáljak hasított patáimon, sok méla birka közt egy öklelős bari. Ugye, milyen cuki?

Na most már, hogy van dobhártyám, belső fülemben félkörös ívjáratom, van orrcsontom, fogágyam, kétszínlátó szemem, messziről megismerem majd a seprőfüvet, és jól fogom hallani, ahogy az édesgyökér száraz ága herseg a számban. Ez is benne van a tervben, mint a mész és a foszfor a csontállományban. Nincs mese, meg kell keményednem. Folyton összeállófélben van valami bennem, hol itt elöl, talán
a szegycsont, hol ott hátul, a keresztcsont? És ami összeköti ezeket, a mellkasomat, a faromat tüskés-taréjosan, ami átível a hátamon: ne legyek büszke rá, hogy, koponyámat is megtartóan, kialakulóban a gerincoszlopom? Mi vagyunk a birkák?! Kit kötnek láncra, kit fognak járomba, kire tesznek nyerget?! Telik az idő, lassan ötödször újul a hold. Bokacsontom, akár a kő. Ha eldobják, mint a kockát, kiolvasható belőle
a jövő. Jó lenne ismerni a teljes tervet. De még csukva a szemem. Nem csak a vázam, a bőröm is nő, és abból rohamosan a szőrzetem. Merő lucsok vagyok, csiklandoz a víz. Most valami éktelen zaj valahonnan. Rémítő moraj. Ijesztő bőgés. Remeg a burok, ami körülvesz. Ráz, megiramodik, ráz. Nő a nyomás, nő a teher, nincs kiegyenlítődés.

3

Majd eljön a Számadás Napja, élőlény nem lesz kihagyva, egy se. Ti is odagyűltök, ítéletre, elrendelt sors a tiéd, a tiétek. Láthatod, van élet a halálon túl. Beérkeztél, kisgöndör, a legjobbak ide jutnak átmenetileg, szerény műhelyembe, egyenesen az én dolgos kezembe. Mit vagy úgy betojva? Kicsit meg vagytok váratva, hát istenem. Nézz szét a másvilágon, sokan lógtok itt a sorotokra várva. Itt nem kell a látáshoz szem, a mozgáshoz láb, itt annyit érsz, amennyit az irhád. Te, juhocska, megálltad a próbát, az első osztályba tettek. És bizonyságát adtad a hitednek. Mert a hitetlen, az sem élni, sem meghalni nem tud, csak el akar tűnni a szemek elől. Te nem lehetsz ilyen, hiszen meghaltál, ha élni nem is nagyon éltél. De még így is a kedvünkre teszel, az emberekkel nem ellenkezel, ezért ne félj, fel fogsz támadni azon a napon, amikor a Nap nem keleten kel, hanem nyugaton, és mennybe fogsz menni a szivárványhídon! Nem, te azért sem lehetsz hitetlen, mert az olyan számára az abszolút Valóságban nem terem hely, márpedig neked van helyed, és ez a műhely is az abszolút Valóság része. Itt van, jelen van, érezheted, a Mindenütt Jelenvaló, kezében az olló, a papírsablon. Ő nyálazza a cérna hegyét, Ő fűzi be a tűbe, Ő öltögeti össze nektek a bélést. Ő az, aki meg nem unja a pelenkaöltést. De hát vagytok itt neki elegen, a kampósoron
a fejem fölött. Főleg feketék, aztán szürkék, páran barnák. Jöttök bálaszám, adtok Neki munkát bőven. Szerencsére a Nagy Égi Kucsmász jó erőben van, bírja a tempót. Nem csoda, Ő diktálja! Mit gondolsz, mikor még tested volt, ki formálta? A vért a burokba, az anyád méhébe ki pumpálta? A csigolyáidat, a bordád íveit, lábujjad ízeit, hogy hány legyen, ki számolta ki? Pompázatos vázad, mint egy ünnepi sátrat, a rásimuló bőrrel ki vonta be? Most is Ő húzza rá, naná!, a jutavászonnal összecsirizelt papírsüveget a fából faragott formára, hogy a készülő fejdísznek legyen majd tartása. Ő húzza rá, Ő ragasztja hozzá a bélést, ha kell, a méretet korrigálva. Figyeld, kicsi, ameddig figyelheted, hogyan szabja ki testvéredet, a soros műremeket, előbb az oldalát, aztán a kerek tetejét, aztán már össze is őcköli; prémvarrásban is vérprofi, nem? Ráadásul úgy tesz, mintha én dolgoznék, nem Ő, de téged ez meg ne tévesszen! Azt játssza, hogy Ő a segédem, pedig Ő fogadott fel engem. Vigyázz, kislegény, mindjárt téged vesz kezelésbe! Ez a halál utáni második átalakítás. Először kiszületsz anyádból vagy kivesznek. Ha mennykő potyog is (mint ahogy potyogott, egyike a végidő-jeleknek), a szőrmédről le nem tesznek, szépen lefejtik rólad. De milyen pancserek! Itt belement az irhába a kés! Pedig ha valami tilos, az a vakmetszés. Ez a hiba az értékedbe kerülhetett volna, az pedig minőségileg más útra terelt volna, ha Ő, aki mindent lát, el nem nézte volna, és nem nyújtotta volna ki érted a kezét nagyvonalúan, hogy megismerd második apád, engem, és általam a kincses Buharát. Járhattál volna rosszabbul is, lehetett volna belőled kesztyű, fürdőruha, táska. De nem egy hónappal, csak egy héttel születésed előtt vágták le anyádat, és szedtek ki belőle téged, gyönyörűséget, a napvilágra. Így nem magzatszerűen csupasz, a nedves selyemhez hasonló volt
a bőröd, aminek szintén van keletje, hanem már rendesen kinőtt fedő- és piheszőröd, még lapos csigákat, zsinóros fodrokat, fényes mintázatot keletkeztetve; dióbélre vagy agytekervényre emlékeztetőt. E pompás prémnek köszönheted, kisbundás, a szerencsédet. Mivel a hús bűnében nem lehetett részed, nem ragadott magával érzékiséged, nem éreztél gyomorból eredő telhetetlenséget, nem ugráltál, nem nagyzoltál, nem alakoskodtál, nem lettél zsákmánya az álom megtévesztő szellemének, az élettől megváltottad magad. Innentől viszonylag sima lesz az utad. Amint a kéz, nem az enyém, az Övé, bélést, szőrmét összedolgoz, felül körkörösen begyűr, középen kitűr, három rétegben összenyomkod, vizes tenyérrel kiglancol rajtad minden fodrot, majd a fejébe csapja, mutatja, remek! – amint így felöltöd végső alakodat, és még a főpróba is megvan, egy ideig ülsz a polcon vagy a kirakatban, aztán, irány az örök élet, mész világgá, hódítani, kucsma alakban, báránytól ez sem szokatlan, győz az ártatlan, ott díszelegsz a fején kurdnak, kozáknak, harcosnak, nomádnak, költőnek, zsiványnak, vezírnek, emírnek, cárnak és pasának, ott díszelegsz az állam fejének fején, az örök élet tetején! Nem, terajtad nincs mit javítani, te vagy a tökély. Viszont az államfejek, a különféle fejméretek, akár a mennykövek, a végidőjelek, kénytelenek hullani, egymást váltani. Bizony, bari, az örök élet is az elmúlás legelőjén található! És ha egyszer nem lesz többé, amire kell a fejrevaló?! Mi lesz az abszolút Valósággal akkor? Hol lesz benne helyed? A te dicsőséged is úgy ér véget, mint az övék? Egykettőre széthull, mint a csőszkunyhó, ami a nyár elmúltával már nem is látható?

(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)