Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű
Kállay Eszter kötete nem előzmények nélküli. Maga a szerző többször hivatkozott Hollie McNish angol költő Nobody Told Me című naplószerű verses memoárjára. McNish kendőzetlen őszinteséggel lépi át az anyasággal kapcsolatos nyelvi tabukat. Az intimszféra határait felszámolva (saját maga irányítja a rávetülő tekintetet) használja testi, lelki, szellemi tapasztalásait, melyek segítségével kilép a társadalmi viszonyulások által rátestált szerepekből. „Évekig kerestem ezt a testet, amit szerintetek vissza kellene / szereznem, mintha csak hiányzó csontokról lenne szó, / vagy kóbor macskáról, akit hazavárok. Végül minden utcában / plakátot tűztem az összes fatörzsre: Eltűnt a testem, nem látta valaki? / Eltűnt a testem, nem látta valaki?” (Visszaszerezni a szülés előtti testem, ford.: Kállay Eszter) Jelen kötet előzményeit azonban nem tudjuk pusztán irodalomtörténeti távlatból vizsgálni. A Vérehulló fecskefű hátterében sokkal inkább olyan szövegeket kell keresnünk, amelyeket nem vettek komolyan, amelyeket visszautasítottak a szerkesztőségek, amelyek nem kerültek be a kánonba, amelyek lehetőségként bent rekedtek valahol. „[E]gymillió év, amely során nem született elég vers rólunk, akik most is félálomban olvasnak és olvasás közben szoptatnak, pelenkáznak, mosnak, feltörölnek és vigasztalnak” (ne add tovább).
A maga módján ez a verseskönyv egy (feminista) kiáltványként is olvasható. Van annyira erőteljes, mint Annie Sprinkle Public Cervix Announcement-je, aki egy hüvelytükör nyilvános felhelyezésével tette reflexió tárgyává saját vagináját a nézők számára, akiktől az előadás alatt azonnali visszajelzést is kért. A Vérehulló fecskefű Sheela na gig táguló vaginájával fordítja szembe az olvasót: „sheela na gig nem zavartatja magát / derűsen ül a templom falán, a lábai széttárva, a vulvája kéken világít / azért ül ott, hogy mindenkit emlékeztessen / van testünk, és nem félünk tőle” (sheela na gig a bunkerbe költözik).
Kállay már legelső kötetében (Kéz a levegőben) érzékeny mozgalmiság felől nyúl a kollektív női identitás, a közös női sors kérdéseihez. „rohannom kell a bolttól, el a nők súlyával a karomban, el az étellel, a nők felé” (mérleg). Verseiben a női test feletti önrendelkezés visszaszerzésére tesz kísérletet a társadalmi hatalmi gyakorlatokkal szemben. Az első kötet kereső líraiságát, érzékekre épülő esztétikáját felváltja a második kötet elkötelezett dekonstrukciós munkája. A Vérehulló fecskefű szövegei elsősorban
a hiteles helyteremtés céljával szólalnak meg. A költői megnyilatkozás csupasz, dísztelen, sallangmentes, a legtöbb esetben eltolódik a hétköznapi beszéd irányába. Azokban a helyzetekben, ahol a Kéz a levegőben lírai énje még hasonlatokban beszélt (habár az érzékeny önironikus reflexiók már itt is kérdésessé tették a lírai beszélő számára ennek a költői megnyilatkozásnak a hitelességét), ott a Vérehulló fecskefű puritán kérdései, a döntéshelyzetek fókuszba helyezésével nagyon erős kulturális számonkérésként olvashatók. „egy kéz, ami kérdés nélkül hatolt beléd, / a formáját akkor felvette a méhed, és emlékeztet, hogy / te / ezt / hagytad / magadat el” (ne érezd).
A kötet versei azok ellen a hagyományok ellen dolgoznak, melyek az anyatest kulturális kisajátításával nők millióiban hoznak létre olyan identitáskrízist, melyben a biológiai nem, a társadalmi én, valamint a társadalmi elvárások felől projektált én kerül összetűzésbe. Az anyatestről alkotott képet töri szilánkosra. Ez a radikalitás elmossa a határokat a biográfiai én és a lírai én között, ugyanakkor a szövegesülés elevenében a megnyilvánulások egy empátiára, hitelességre és sebezhetőségre épülő kollektív tudatot generálnak a kötet női befogadói számára. Így a versek közös beszédként, közbeszédként társadalmi üggyé válnak. A közösségalakítás szándékát nemcsak az olyan tartalmi elemek közvetítik, mint a rászorul című vers alábbi sorai: „mintha valami szorítaná a csuklóm. / rászorul. ha elküldök egy verset, enged egy kicsit. / az ügyfélszolgálat másik oldalán ülőket is / az feszítette, ami engem. miért ilyen az életem? / küldtük egymásnak egyre versszerűbben.”, hanem a kétszerzős (Szirmai Panni – Kállay Eszter) Belső zaj mondatainak szétszálazhatatlansága, ezzel együtt pedig közös tapasztalattá tétele.
Kállay verseiben az egymás mellé játszott perspektívák azonban a kritikai tekintet bevezetésére is szolgálnak. A női testet monitorozzák a telefonra telepített appok, az orvos, a szomszéd néni, idegen tekintetek a tömegközlekedési eszközökön, a munka törvénykönyve, a főnök, a gyermek, a férj – és a sor folytatható. A tekintetek által felszabdalt szubjektum legtragikusabb olvasata, hogy tulajdonképpen nem létezik. A társadalom által kitakart én kér itt szót, az, akit az anyaság elfed. „a testem közügy, nem vihetem ki úgy az utcára, hogy ne szóljon hozzám valaki” (szívcsap); „a sarki bolt előtt egy bácsi boldogan látja, hogy a helyemen vagyok” (a láthatatlanok földje); „azért kapta meg ezt a munkát, anyuka, mert ez csak négy óra, home office, és ne haragudjon, látszott, hogy rászorul” (rászorul). A szerzői kurzívokból is jól látszik, hogy hatalmas feladatot vesz magára a kötet. A kulturális gondolkodásban rögzült közhelyek szétírásával, a tekintet visszafordításával próbál helyet csinálni egy még alakuló, autentikus énközlésnek azokon a pontokon, ahol a nyelv szimptómája a problematikus gondolkodásnak.
A versek rámutatnak, hogy a társadalom akaratlagos emlékezete (Jan Assmann) hogyan taszítja a gyermeket vállaló nőket olyan neurotikus állapotba, ahol a félelem-, feszélyezettség-, undor- vagy szégyenérzések között kell újra megtalálniuk magukat, és ezzel egyidőben egy felelős énképet közvetíteni gyermekük felé. Kállay Eszter vállalásának nehézségét az is mutatja, hogy egy olyan hagyományba próbálja beleírni a szövegeit, amelynek eddigi sajátja sokkal inkább a hallgatás, a beletörődés,
a kiosztott szerepek automatikus elfogadása, valamint a külső valóságtól való teljes elszigetelődés volt. „Nem beszéltünk ilyenekről, bogaram, nem tudom, nem emlékszem, nagyon rég volt már.” (Tera); „Itthon nem jutok szóhoz, ha mégis, magamat hallgatom.” (Belső zaj, Szirmai Panni – Kállay Eszter); „nem hiányzik, hogy beszéljek róla, bármit megteszek, csak beszélni ne kelljen” (prizma). A freudiánus elméletek szerint maga az elszigetelődés, a csoportból való kiválás a neurotikus zavar közös mozgásirányaként észlelhető. „[A]z utcákhoz, az ügyintézéshez, a haladáshoz, ezekhez már semmi, az üres játszótéren a rigókhoz van némi közöm” (szívcsap). A Vérehulló fecskefű a neurózis észlelési mintázatait bravúrosan játssza össze a versnyelv töredékességével, a beszéd szaggatottságával, az izolált kijelentések egymásra pakolásával, a szorongást kifejező ismétlésekkel, valamint az írás és történés idősávjainak egybehúzásával,
a versritmus felpörgetésével. „[H]irtelen felindulásból írom most az összes verset, / olyankor, amikor hiányzol, ez ritkaélmény. / most ömlik a papírra az igyekezet, mint a tej, / hogy életben tartsalak, hogy jó legyek, jó legyek, jó legyek” (zárvatermő).
Kállay versei feltárnak és témává tesznek olyan alapélményeket, melyek az anyák számára evidensek, ugyanakkor tapasztalataik mégsem kapnak visszaigazolást a nyilvánosság tereiben. Ilyen például a társadalmi rendszerből kiszakadó anya időtapasztalata, amely során egyszerre lassul bele a gyermeki megismerés konstans jelen idejűségébe („egyesével nézzük meg a fűszálakat”), és szembesül az állandó lemaradás, elkésettség frusztráló érzésével. „[R]ugó a gyomrom, és folyton indulni akarok.” (fűszálak) Az anya és gyermek ilyen szintű együttmozgása („fölveszem a ritmusod”, lochia), szimbiózisa az én kereteinek újragondolását sürgeti: „miután megszületett, mindenre téged kellett kérjelek. / hadd menjek el zuhanyozni, hadd ihassak egy teát, / hadd tartson szünetet a mellkasom…” (ma én alszom tíz perccel többet). Az anyaság társadalom által elővetített misztikuma mögé ez a kötet kemény, sokszor fájdalmas énmunkát kapcsol: „egy szétvert test, ami nem találja, merre induljon, épphogy / csak felugrik a buszra, épphogy eléri a reggeli-esti rutint, épphogy / nem veszélyezteti önmagát és másokat, vezetni nem mer, és nem akar. […] zene kell, hogy ébredjen, morajlás, / hogy aludjon. figyelnie kell, hogy merre billenti a nehézkedési erő.” (innentől a kőcsönd már nem fenyeget)
Azokon a pontokon, ahol a lírai beszélő eljut a megértés határáig, ahol az épp alakuló test még nem képes reflektálni magára, és a tapasztalat még nem válik nyelvileg hitelesen leképezhető gondolattá, a növényi létmód változatainak leírásai helyettesítik az elmondhatatlant. A vérehulló fecskefű, illetve nádnővérem, nádhúgom című szövegek akár Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának allúziójaként is olvashatók. Kállay versében a kiterjesztett birtokviszony nem a teremtés univerzalitásának dicséretére helyezi a hangsúlyt, hanem épp a teremtés által összekuszálódott kapcsolódásokban elveszett én kereső mozdulatait nagyítja fel. „[A] nád azt susogta, nincs itt senki, / elbújtatott magamba.” (nádnővérem, nádhúgom)
A biológiai folyamatok növényi létezésre vetített versképei azonban nemcsak a kötet terén belül értelmezhetők, hanem a feminista lírahagyományba történő elegáns bekapcsolódásként is. Menyhért Anna Jelenkorban (2013/5.) megjelent Saját hagyomány című értekezésében kiemeli: „A kortárs női írók elsősorban talajtalanságként, gyökértelenségként érzékelik ezt a hagyománytalanságot.” Kállay költészete számol ezzel az olvasattal, ugyanakkor mintha le tudná vetkőzni a hagyományteremtés felelősségéhez kapcsolódó szorongást. Lírájának helyét, a gyökéreresztést nem feltétlenül történeti szerepkapcsolódások sorozataként gondolja el, hanem a saját hang megtalálásával, a kötetben végigfuttatott identitáskrízis feloldásaként: „ez olyan növény, akit nem féltek már, aki bátran beszél, / mert évszázadokig csak nőtt, figyelt és hallgatta az emberi szót. / mikor megszólalt, kijött belőle egy sűrű nedv, amitől / mindenki megijedt. / olyan növény, aki nem engedi, hogy a fent–lent hierarchiája / tagolja őt. aki befelé ugyanannyira szeretne terjedni, / mint kifelé. / akinek nedve van, akinek terve van, akinek társa a talaj és az ég.”
A Vérehulló fecskefű élő kötet. Itt és most hat. Helyet csinál. És nemcsak magának. Nagyot szól, de elég szerény ahhoz, hogy tudja, nem tett pontot semminek a végére. Megnyitja a beszéd terét. Hagy másokat is szóhoz jutni. Például Kali Ágnest, aki a Szifonline-on publikálta Hogyan írjunk verset hathónapos baba mellett című „hasznos szövegét”.
Kállay Eszter érzékeny akciója egy empatikus kiállás az anyaság mellett. Egy olyan társadalmi réteget hoz helyzetbe, egy olyan közeget szólít meg, amelynek joga van ahhoz, hogy láthatóvá váljon. Köszönet érte.
Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű, Magvető, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások