A lírai hang túloldalai (József Attila-olvasatok), szerk. Halász Hajnalka, Lőrincz Csongor
Stabilizálódott-e a József Attila-értés? Az értelmezői diskurzus rendszerváltás előtti és utáni időszakát egyaránt jellemzi a szövegek politikum felőli megközelítése, mely tendencia azonban nem valamely ideológia megcsontosodását eredményezte a recepcióban, inkább József Attila költészetének kikezdhetetlenségét, illetve klasszikus pozícióját stabilizálta.
A tanulmánygyűjtemény mintha ebből a belátásból adódóan a József Attilát elsősorban olvasni szeretők számára íródott volna, hisz a versek immanens jelentésrétegeit tárgyalja. A kötetstruktúra A fiatal József Attila poétikáitól a biopoétikai olvasatokon át az ún. kései költészet meghatározó témáiról, alakzatairól (Megszólítás, tartozás, testamentaritás) értekezik. A fejezettagolásból is feltűnhet, hogy a könyv nagy, egy egész fejezetnyi hangsúlyt szán a Kulcsár Szabó Ernő-féle líraküszöb-elméletre épülő vizsgálódásoknak, ami az irodalomtudomány legfrissebb szövegértelmezési módja, a biopoétika felől is érvényesnek látszik, ekképp megintcsak e költészet időtállóságát konstatálja.
Horváth Kornélia a költő korai költészetére gyakorolt világirodalmi (Petrarca), romantikus (Vörösmarty, Petőfi) és nyugatos (Babits) hatásokba ad betekintést, majd egy ifjúkori mű szoros olvasatát nyújtja. A Távol, zongora mellett című verset mégis kiforrott, érett költeménynek tekinti, mert annak hangzóssága a címből is nyilvánvaló zenei élmény mellett – Szmirnov nyomán – az emlékezés megszakítottságát állítja helyre az ismétlődésekkel. Ez az olvasat (épp a kötet valóban kiforrott versekkel foglalkozó elemzéseinek fényében) mintha túlzott jelentőséget tulajdonítana annak a „nagyfokú líratechnikai-formai tudatosság”-nak (22.), ami József Attila korai műveit jellemzi. Horváth érvelése szerint a formatechnikai tudatosság fosztaná meg ujjgyakorlat státuszától az általa tárgyalt szövegeket, miközben ennek ellentéte is megfontolandó, hisz akár épp a hivalkodó, egyedüli poétikai teljesítményként felismerhető formakészség miatt válhat valami ujjgyakorlattá.
Lőrincz Csongor nagy vállalást tevő (még lábjegyzeteiben is rengeteg értékes mikromegállapítással szolgáló) tanulmánya a Szabó Lőrinc- és a József Attila-költészet bonyolult viszonyát cizellálja. E viszony bonyolultsága az azonosságok és különbözések oszcillálásában keresendő. Bár a kortársak más-más irányokba távolodtak el a klasszikus modern költői nyelvtől, mégis számos olyan hasonlóság található verseikben, amelyek egymás poétikájának ismeretére utalnak. Ráadásul egyik költészetben sem beszélhetünk pusztán alluzivitásról, hisz e versnyelvek alapjaiban kezdik ki a megszólalás lehetőségeit. Példának okáért a tanulmány szerint a József Attila-i közösségi nyelv nem egyenlő a közösségi, egy embertömeget megszólító, mozgósító beszédmóddal, hanem épp a nem-cselekvés felől, a közös várakozásban, (meg)figyelésben, többek között a hétköznapi nyelvhasználat rituálészerű felfogásában vagy az individuális és közösségi minőségek közti átmenetben (például a saját név magánhangzóinak szétszórása egy kollektív tapasztalatot színre vivő verssorban: „a pacsirták hajnali énekében heverészek” [József Attila, hidd el…]) ragadhatóak meg. Ezután a tanulmány a József Attila-versekben található további anagrammatikus és citációs eljárásokat tárgyalja. Az anagrammák vizsgálata veszélyes terep, hisz míg mondjuk A bőr alatt halovány árnyékban jogosnak és érvényesnek tűnik a régen–néger lexémák anagrammatikus viszonyáról beszélni, addig a bátor és a vakmerő értelmezés határán mozog az elkövetkezőkben szóba hozott kijelentés, amely az előbb említett vers takartságot létrehozó képalkotásáról beszél. S bár Lőrincz Csongor meggyőzően mutatja ki a Szabó Lőrinc-vers felőli takartságot, valamint tartalmi-vizuális szinten valóban elképzelhető a takartság az „összebújnak az utak” sorban, azonban azt állítani, hogy az „összebújnak” lexéma részlegesen tartalmazza az „utak” betűit, vagyis „a hó alatt” versrészlet „a szöveg felszínének megkettőződését emblematizálja” (61.), a fonémamegfeleltetésekből nem feltétlenül következik. Az utolsó fejezetben Halász Hajnalka is felhívja a figyelmet az anagrammák interpretációs veszélyére a hol értelemképző, hol értelemvesztő, véletlenszerű működésmód miatt.
Osztroluczky Sarolta tanulmánya két olyan korai versre koncentrál, amelynek paronomasztikus technikái, keletkező szavai előremutatnak az oeuvre későbbi szakaszaira. Emellett a Bánat és A műterem… című szövegek komparatív vizsgálata során megvilágító erejű tanulságokkal is szolgál: a szív-, az álom- és a mosolymotívum együttes jelenléte a versekben más-más poétikai eljárások révén, de kibillentik a szubjektumképződés folyamatát. A tanulmány meggyőző mivoltát az adja, hogy végig érzékelteti az első olvasás során keletkező szerzőismeretre építő, a későmodern költészetet megelőző korszakokból örökölt allegória-értelmezéseket, viszont emellett érvényre juttatja a szoros olvasás elmélyültebb szempontjait is. Igaz, némiképp appendixként hat, hogy a szöveg a Karinthy Gábor-költészethez való hatástörténeti összekötéssel zárul.
Ágoston Enikő Anna abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a recepció ezidáig nem tekintette át poétikai eljárások és motivikus összefüggések szempontjából részletekbe menően az én színre vitelének önreflexivitását a Medáliákban. Bár a tanulmány aprólékossága, a motívumok sokasága, a József Attila-féle énkonstelláció, illetve az arra való reflexió komplexitása nem teszik könnyen befogadhatóvá az argumentációt − melyet az értekezésben található alfejezetekre osztás és ábrák miatt célként érzékelhetünk −, de az Ágoston-szöveg ezzel együtt érdekes és hiánypótló, továbbá izgalmasan világítja meg az olvasói aktivitás lényegi, „(újra)alkotó” szerepét a műben.
Török Sándor Mátyás dolgozatcíme megtévesztő, ugyanis a Referenciális olvasatok József Attila Két vázlatában című tanulmány nagyon is próbára teszi a biográfiai megközelítéseket, hisz épp a Németh Andornak és Simon Jolánnak ajánlott versek esztétikai teherbíró képességére, illetve a háttérismeretekből levonható következtetések ellentmondásosságára hívja fel a figyelmet. Török az életművön belüli kontextualizálás során a Medáliákhoz hasonlítja a Két vázlatot, így a tanulmány párbeszédbe lép az azt megelőző Ágoston Enikő Anna-elemzéssel.
A tanulmánykötet második fejezete a szubjektum és a környezet viszonyával foglalkozik, így a pályaív későbbi szakaszai kerülnek a középpontba. Ahogy várható, az olvasatokban nagy hangsúlyt kap az ökológiai jellegű látásmód, amely számos emblematikus vers esetében termékenynek mutatkozik. Kérdéses azonban, hogy amikor egyazon szerző műveit vizsgáljuk hasonló olvasási stratégiából, akkor attól milyen interpretációs eredményt várunk? Tehát akkor tekinthetjük eredményesnek
A lírai hang túloldalai ezen fejezetét, ha a biopoétikai olvasás egy jellegzetes, visszatérő költői eljárást mutat ki, vagy akkor, ha diverz olvasatokat hoz létre?
Smid Róbert szerint a Ki-be ugrál, Ritkás erdő alatt, Jön a vihar, Mióta elmentél, Téli éjszaka című szövegekről elmondható, hogy „(a)z ökoköltészetnek ahhoz a vonulatához csatlakoznak ezek a versek, melynek darabjai szándékoltan nem imitálni akarják poétikailag azt, amit a tájköltészet hagyománya révén természetiként tartunk számon, hanem a nyelv artificiális voltát, a retorikai mozgások nem természetességét hangsúlyozzák” (148.). Mindez azért válik fontossá Smid olvasataiban, mert a természet ilyesfajta működése visszahat a szubjektumképződésre, azaz a lírai én hol kiírja magát a versekből, hol szétszóródik azokban, hol semmivé lesz. A tanulmánynak a József Attila-recepcióhoz jelentősen hozzájáruló megállapításai mellett a retorikájában rejlik a meggyőző ereje, ugyanis képes nem ráolvasás-, hanem egybeesésszerűen felmutatni az ökológiai olvasásmódot és a szövegek intencióját.
Mezei Gábor tanulmánya az Ódát vizsgálja. A tartalmi-tropológiai-hangzásbeli elemzés revelatív jellegét az adja, hogy Mezei eltávolítja a hagyományos szerelmi líra kódjai felőli olvasattól a művet. Ehelyett a natúra és a test nyelvi színreviteléből mutatja ki a megszólító és a megszólított viszonyának mediális kitettségét. A tanulmány e közvetítettség eredményeként a vers autopoetikusságát éri tetten, azaz a biológiai önműködéshez hasonlónak látja az Óda poétikáját, amely szöveg-, élet-, test-, én- és te-keletkezési folyamatot aztán a Mellékdal állít le végérvényesen.
Pataky Adrienn az olyasfajta motívumokat veszi sorra József Attila költészetében, melyek a fluiditáshoz kapcsolódnak. Dolgozata túlmutat a motívumkutatáson, hisz a folyékony halmazállapotú elemek, valamint átalakulási folyamatok sorjázásán túl a Gyöngy című és a Zöld napsütés hintált kezdetű versekben rámutat a recepció vakfoltjaira. A Gyöngyben a verstér megképződése egy keresztformát kiadva vezeti az olvasói tekintetet, amely a szövegben jelenlévő fluiditás-motívumokkal együtt a keresztelés eseményét hívja elő. A Vágó Mártának szóló ajánlás meghatározta az eddigi recepciót, hisz abban szerelmi költeményként beszéltek a műről, azonban Pataky olvasata kiegészíti ezt az ember természetibe való betagozódásának, valamint a transzcendensben feloldódásának mozzanataival. Emellett a Zöld napsütés hintált kezdetű szöveg esetében megállapítja, hogy József Attila „versei többek annál, mint pszichoanalitikus tanok lírai parafrázisai”. (206.).
A pandémiás időszak alatt online formában megvalósított, összesen tizenkét órán át tartó, a Humboldt Egyetem által szervezett konferencián Horváth Péter és Tátrai Szilárd előadása érdekesnek, frissnek hatott. A József Attila személy-, idő- és módjelöléseit fókuszba helyező vizsgálat a tanulmánykötetben viszont furcsának, kevésbé odaillőnek tűnik. Természetesen izgalmasnak gondolhatjuk azt a tényt, hogy Babits, Ady és Kosztolányi versnyelvéhez képest József Attilánál több az ige, vagy azt, hogy ha az említett költőkhöz Petőfit is hozzásoroljuk, akkor szembetűnően magasnak mondható a jelen idejű igék száma, amely megállapítás a líra itt és mostjához kapcsolódó teoretikus elképzelésekhez nyújt nyelvészeti alapot. Azonban e megállapítások nem egészülnek ki a kötetben szoros olvasatokkal, így hiába hangsúlyozza a tanulmány az interdiszciplináris jelleget, épp a kutatások közti párbeszéd mutatkozik meg hiányként.
Simon Gábor újító jellegűnek deklarálja saját munkáját, mert a kiterjesztett megismeréselméletek revelativitását feltételezi, azonban megítélésem szerint a József Attila-értés, illetve az avantgárd és a későmodernség kutatásának alapvetéseit mondja újra. Az „ezüstös fejszesuhanás”-tól a „tűzfalak magányá”-ig című tanulmány, ahogy címe is előrevetíti, a Reménytelenültől az Elégiáig azt detektálja, hogy a lírai szubjektum nem választható le a tájról, hisz a környezet a beszélő mentális folyamatán keresztül képződik meg, mely processzusra néhol a versek maguk is reflektálnak. A recepció figyelembe nem vételén túl zavaróbb jelenség, hogy a tanulmány (egyébként következetesen) nem a hagyományos elméletek szerint használja a szimbólum és a modernség fogalmát, ami értelemzavaró tényező lehet az olvasó számára.
Lénárt Tamás sűrű szövésű dolgozata az előzővel ellentétben nemcsak párbeszédbe elegyedik a recepcióval, de hatástörténeti folyamatokra is rávilágít. A Költőszerelem teremtő estje és a Szép, nyári este van című művekben indokoltan és plasztikus módon hívja fel a figyelmet Petőfi és József Attila tájlírájának különbségeire, mely a(z el)hallgatásban keresendő. Emellett az Eszmélet XII. szakaszában lévő látás-hallgatás poétikai összefüggéseiről szólva Kulcsár Szabó Ernő, Bókay Antal, Szegedy-Maszák Mihály, Tverdota György értelmezéseit hol megerősíti, hol kiegészíti, hol cáfolja. A Lénárt-olvasat a mediatizáció interpretációba emelését hajtja végre, ugyanis szerinte e szakaszban („Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.”) a filmszerűség, az élet (élet)történetté formálása lenne az a mozzanat, amelyben a szubjektum külsővé tétele tetten érhető. E megállapítás a szöveg hallgatásalakzataival összeolvasva pedig egy hatástörténeti szempontból is jelentős eseményként aposztrofálja a versszakot, mégpedig a tárgyias költészet előfutáraként.
Lőrincz Csongor kötetbeli második tanulmánya a Jön a vihar… című vers elemzését hajtja végre, kiemelten tárgyalva a szöveg Csokonai és Babits figuratív eljárásait újraértve megidéző aspektusait. A tanulmány részletgazdagsága, valamint szakmai felkészültségünket próbára tevő nyelvezete nem teszi lehetővé a teljes gondolatmenet rekonstruálását, azonban annyi bizonyosan állítható, hogy a Jön a vihar…-ban az önmegszólítás eseményének az emberi és a természeti szférák kölcsönviszonya szab gátat. A kötet második része a leginkább alkalmas közös tanulságok levonására, hisz a biopoétikai olvasásmód érvényesítéséből kijelölhető a József Attila-i versbeszéd azon markáns és költészettörténeti értelemben a modernséget meghaladó, a kortárs líratrendek felé mutató jellege, amely a természetet nem környezetként, kulisszaként képzeli el, hanem a nyelvi organikusság, önprezentáció eseményeinek fényében láttatja.
A könyv utolsó fejezete rendkívül tanulságos, ugyanis sokszor a József Attila-recepcióban megkövesedett megállapításoknak mond ellent a kései pályaszakasz rekontextualizálása által. Kulcsár-Szabó Zoltán a Tudod, hogy nincs bocsánat című versen keresztül vezet be egyfelől a József Attila-költészet kései karakterjegyeként azonosítható bizalmatlanság, pontosabban a bizalmat nem a külvilágban – beszédaktus-elméleti szempontból paradox módon –, hanem magukban kereső versbeszélők értelmezési terébe. Másfelől a tanulmány kimutatja, hogy az önmegszólító verstípus közoktatásba is átszivárgó kategóriája mennyire elzárkózó a megszólított én, a megszólító én, a sajátként kezelt én, a lehasított én, a projektált én, végül pedig a te bonyolult, egymást tételező, de önigazolást, (ön)bizalmat nem nyújtó értelmezési lehetőségétől.
Halász Hajnalka tanulmányának első felében gondolkodástörténetileg tágítja ki s ezáltal pontosítja a bűn pusztán morális kategóriaként értett fogalmát. Ennek eredményeképp a Kész a leltár és A bűn című versekben a bűn hiányára mutat rá, amiből az átláthatatlan tulajdon- és jelentésviszonyokat vezeti le. Emellett az egyik legkiemelkedőbb elemzését nyújtja a Tudod, hogy nincs bocsánat című szövegnek, hisz egyszerre hívja fel a figyelmet az anagrammák értelemadó és feleslegtermelő működésére, ami a bocsánat stabilizálhatatlan jelentéséhez vezet.
Szabó Csaba Emberiség-elemzése disszonáns hatást kelt, ugyanis a részletgazdag tanulmány újszerű interpretációs tanulságait a Hegelhez, Marxhoz és Freudhoz köthető, a József Attila-értésben már sokat tárgyalt elméleteket felhasználva éri el. Például kétség sem fér a pszichoanalízis költőre gyakorolt hatásához, így egyszerre relevánsnak és demagógnak tűnik az az állítás, mely Ferenczi Thalassa-elméletének (amely a világrajövetelt traumaként fogja fel) megjelenítéseként tekint a következő sorokra: „Láttalak sírni a folyók fagyán, / mint gyermeket, kit a jég tüze sértett”. Szabó Csaba emellett arra is emlékeztet, hogy hogyan fordítja visszájára az Emberiség az emberiségköltemények pátoszát, és jeleníti meg kollektív tapasztalatként a kínt.
A Kitalációk című, a Költőnk és Kora minden egyes effektusát, az olvasót bizonytalanságban tartó poétikai eljárását azonosítani próbáló tanulmány retorikája precíz, de körülményes. Szabó Marcell a József Attila-versnek nemcsak a sorról sorra elemzését hajtja végre, de kitér többek között az ajánlás, a szerkesztői tanács, sőt a párversként azonosítható Vojtina ars poétikája című Arany-vers interpretációs következményeire is. A Szabó-tanulmány nem az értelmezési tanulságok summázatos átadására törekszik, a dolgozat érdeme inkább abban ragadható meg, hogy a József Attila-olvasás során keletkező (sokszor katartikus) jelentésösszefüggéseket élményszerűen, az olvasás itt és mostjából ki nem szakadva adja át.
Bónus Tibor tanulmánya megmutatja A lírai hang… azon oldalát, amellyel a kötet mindeddig nem kívánt szembenézni. Bónus ugyanis nem tekint el József Attila kultikus és banális életeseményeitől a költői túlélést tárgyaló szövegolvasatai során figyelembe veszi azokat. Ekképpen a Szól a telefon… kezdetű utolsó művet a teljesség érzetét nyújtva képes kontextualizálni. A vers beszédhelyzete többek között így a Juhász Gyulának szóló gyászbeszéd megidézésén, a lírai beszélő saját sírja fölötti halotti beszéden, a József Attila önmaga fölött mondott búcsúversén túl a költői túlélés lehetőségét is az értelmezési keretébe illeszti, s mindezek interpretációs összehangolásával vagy össze-nem-hangolhatóságával is számot vet. Emiatt talán nem túlzás a 2024-es megjelenésű Bónus-monográfia és e rendkívül részletgazdag elemzéseket tartalmazó tanulmánykötet együttes olvasását ajánlani.
Halász Hajnalka és Lőrincz Csongor szerkesztőknek a konferenciákon alapuló gyűjteményektől eltérő módon nagyon is sikerült úgy egymás mellé helyezni a tanulmányokat, hogy azok nemcsak ímmel-ámmal kapcsolódnak, hanem összeolvasható, egymást kiegészítő, magyarázó hatással is bírnak. Ez alól egyedül az interdiszciplináris párbeszédet és az értelmezői meglátásokat hanyagoló, nyelvészeti szemszög felbukkanása jelentett kivételt. A könyvben dominánsnak mondható biopoétikai olvasásmódról pozitív előjellel kijelenthető, hogy történeti távlatból is érvényesnek mutatja fel a 20. századi líra első felének azt a korszakolását, amelyen modernkori irodalomértésünk alapszik, továbbá a poétikai eszköztár egészét tekintve világít rá a József Attila-versnyelv komplexitására, valamint hatástörténeti távlatokat is nyitott. Viszont a lineáris olvasás során – ami nem feltétlenül adekvát módja egy tanulmánygyűjtemény befogadásának – megmutatkoznak a biopoétikai értelmezés határai is. A költői nyelvben tetten érhető non-humán életformák szerveződéséhez hasonló versépítkezés és jelentéskonstruálás, az erre való reflektálás, illetve az ezzel összefüggő énképződés és -felszámolás aktusainak tárgyalása egy idő után kiszámítható, ismétlődő kifutása lett a szövegeknek. Mindezt figyelembe véve kijelenthető, hogy egy bátor koncepcióval előálló, az értelmezői horizont megnyitásából adódóan vitára invitáló, de elvitathatatlan jelentőségű, a József Attila-olvasás élményszerűségéről, illetve korunk tudományos érdeklődéséről is számot adó kötet A lírai hang túloldalai.
A lírai hang túloldalai (József Attila-olvasatok), szerk. Halász Hajnalka, Lőrincz Csongor, PRAE, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások