(N)agyjátszma

Kertész Erzsi: Öröklét

A gyerek- és ifjúsági irodalom területén alkotó Kertész Erzsi gyakran kever bűnügyi szálakat gyerekeknek szóló könyveibe, így nem volt egészen váratlan, amikor 2020-ban felnőtt piacra pozicionált krimivel jelentkezett. A Prae Kiadó Krimi ma sorozatában megjelent Az átutazó még sokat merített a gyerekirodalmi gyökerekből: a pszichothrillerként aposztrofált szöveg atmoszférája újrakontextualizált mesei elemekből, valamint a valóság és a fikció közötti határ – a mesékben természetes, ám a felnőtt történetekben inkább szorongást keltő – elbizonytalanodásából teremtődik meg. A 2024-es Öröklét azonban már élesebben elkülönül az életműtől: nem annyira a gyerekkönyvszerző, sokkal inkább a pszichológus (krimi)írót láthatjuk a szöveg mögött.

A regény narrátora, Fília tárgyalása előtt kirendelt börtönpszichológusának beszéli el az üzletember Illésházy leleplezése érdekében elkövetett bűncselekményt, miközben a múlt felidézésébe beleszövődik a jelen, a börtönben töltött napok története is. A két egymásba fonódó történetszál az ismert és az ismeretlen információk jó ritmusú adagolásának köszönhetően képes fenntartani az érdeklődést, a regény lassan kibontakozó cselekménye ellenére nem válik vontatottá. Ugyan a civilekből verbuvált „titkos rendőri csapat” tagjai kissé klisések (kiégett anyuka, autisztikus fiatal fiú és kissé együgyű ezermester), sikerül őket élővé és szerethetővé tenni, és interakcióik is szórakoztatóak; számomra Rajmund karatere maradt kissé kidolgozatlan. Az egyetlen túlságosan sematikus szereplő a „főgonosz” Illésházy, aki ugyan remekül fenntartja a nagylelkű, feddhetetlen üzletember látszatát a közösségben, mégis szinte azonnal felfedi magát Fília előtt. Hiába látjuk úgy, hogy ő az egyetlen, aki ki tudja billenteni őt fölöttes pozíciójából (elsősorban Fília eltűnt édesanyjához fűződő korábbi szerelmi kapcsolata említésével), nem tud sem igazán félelmetes, sem érthető antagonistává válni; megjelenése nem annyira szörnyűséges, mint tettei, a biológiai öröklét elérése érdekében kiszolgáltatott embereken és saját családján végzett kísérletei.

A szöveg igazi tétje azonban nem Illésházy, hanem egy sokkal izgalmasabb „bűnöző elme”, Fília megítélése. A fülszövegben is olvasóható „bűnöző vagy áldozat? mesteri manipulátor vagy az igazság magányos harcosa?” dilemma egyszerű megoldását ugyanis a szöveg szándékosan és sikeresen ellehetetleníti. Ennek a bizonytalanságnak a fenntartásában lesz különösen fontos az elbeszélt monológ mint kizárólagos, a regény 368 oldalán végigvonuló narrációs technika alkalmazása, és ezáltal válik a feladat egyszerre különösen nehézzé és izgalmassá. A pszichológiai konzultációkból csupán Fília jelen idejű beszámolóit halljuk, beszélgetőtársa megszólalásainak tartalmát is csak az ő reflexióiból következtethetjük ki. Objektív nézőpont hiányában csak azt a képet ismerhetjük meg, amelyet Fília saját magáról konstruál, és amelyet szükségszerűen folyamatos bizalmatlansággal kell kezelnünk. Elbeszélésének tétje ugyanis nemcsak az, hogy kiderüljön az igazság, miszerint a város legtiszteletreméltóbb polgára valójában kegyetlen bűnöző, hanem az is, hogy maga mellé állítsa a hatóságokat és az olvasót egyaránt.

Ez a „vakság”, az olvasó által hozzáférhető perspektíva korlátozása izgalmas, a regényben alapvetően jól működő feszültségkeltő eljárás. Azonban nehéz ebben a beszédpozícióban – pláne ilyen hosszan – fenntartani a hitelesség érzetét, és nem is sikerül tökéletesen. Az első olvasói aggályunk az lehet, hogy ugyan az alapszituáció szerint jelen idejű élőbeszéd zajlik, a szöveg – a beszélgetőpartnernek történő kiszólások kivételével – mellőzi az élőbeszédre jellemző nyelvi spontaneitást és szerkesztetlenséget, mindvégig kidolgozott, egységes színvonalon teljesítő mondatokat olvasunk. Ez az aggályunk azonban, ahogyan egyre inkább megismerjük Fília kontrollmániáját, nagyrészt eloszlik, és a szöveg maga is reflektál a túl tervezettnek tűnő megszólalás szándékoltságára: „Nem hallatszik a beszédemen némi színvonalcsökkenés? Aggódom, hogy ebben a közegben észrevétlenül rám ragad ez a sajátos nyelvezet.” (85.) A beszédpozíciót érintő másik probléma, a párbeszédek idézésnek módja azonban már tartósabban jelen van. Az Adorjáni nyomozóval, a női börtön lakóival és a múltban folytatott párbeszédes jelenetek is a börtönpszichológusnak elbeszélt történetbe ágyazva hangzanak el, olyan érzést keltve, mintha Fília fejből idézné, sőt eljátszaná a teljes párbeszédeket. Érthető, hogy a szabad függőbeszéd használata túl körülményes lett volna ezeken a helyeken, és bár a szöveg van olyan izgalmas, hogy időről időre elfeledkezünk a keretszituációról, a visszazökkenéssel utólag mégis kissé megtörik a szöveg egysége. Esetleg tipográfiai elkülönítéssel el lehetett volna kerülni ezt a problémát, ezáltal kissé filmszerű, a beszédkontextusból és az elbeszélt történetből ki-be járó narratívát hozva létre.

Fília megítélését, szociopataként történő megbélyegzését árnyalják azok a részletek, amelyekben saját érzékenységéről, sebezhetőségéről, múltbéli traumáiról számol be, legyen szó nőként való fizikai kiszolgáltatottságáról, gyerekkoráról vagy mentális összeomlásáról. Ezek a jelenetek éles kontrasztban állnak azzal az olvasói megfigyeléssel, miszerint Fília minden megszólalása manipulatív, kiszámított és kimódolt – már a regény legelső mondatában, a pszichológusnő cipőjének megdicsérésével elkezdődik a játék. Fília ugyan említi, hogy egyes cselekedetei miatt bűntudat gyötri (például Rajmund idős édesanyjának átveréséért), azonban ennek hihetősége a karakter tetteinek megismerésével kétségbe vonódik; az olvasó óhatatlanul attól tart, a regény szereplőihez hasonlóan őt is megvezeti.

Különösen érdekes Fília Cicához, erőszakos és nagydarab, visszaeső bűnöző szobatársához fűződő kapcsolata. Fília állítása szerint csak önvédelemből kezd bele a hatalmi játszmába, mígnem eléri, hogy Cica rémálmoktól gyötrődve hánykolódjon éjszakákként. Az eset kapcsán érzett bűntudat utáni jóvátétel, Szent Borbála alakjának felvétele, majd az esti közös imádkozás gyakorlata olyan intim közösséget eredményez, amely láttán olvasóként sokkal szívesebben hiszünk abban, Fília valóban „megtért”, és jóindulattal fordul szobatársa felé, mint abban, hogy mindez csak eszköz arra, hogy újra nyugodtan aludhasson. A címben szereplő öröklét kifejezés egyik előfordulása is a Cica-szálhoz, a bűntudathoz, bűnhődéshez kötődik: „Feküdt az ágyban, és tőlem rettegett. Azt hiszem, sosem éreztem még magam ilyen kínosan. […] Kíváncsiságból, felelőtlen játékból beugrottam a pokol egyik bugyrába, és olyan jól szerepeltem, hogy ott marasztaltak kávéra, uzsonnára, egy egész öröklétre.” Önmaga azonosítása Szent Borbálával, akit szintén bezártak, hogy megtörjék a hitét, egyszerre értelmezhető egy szent életének manipulatív felhasználásaként annak érdekében, hogy jó képet fessen magáról a hatóságok előtt és megnyugtassa szobatársát, valamint ájtatos cselekedetként, önmagára és valódi küldetésére történő ráismerésként is. A kereszténységhez köti a karaktert a neve is, a filia szó a teológiában a felebaráti szeretetre utal. A mások iránt érzett szeretet többször is megjelenik az elbeszélésben, ennek hihetőségét azonban nehezíti, hogy láthatjuk, milyen könnyen cserél szerepet, adja ki magát ügyvédnőnek, titkos akciót szervező rendőrnek vagy épp szőnyegszövőnek, aki csodálatos varázsszőnyegeket készít. Kézzelfogható, megrajzolható személyiség híján a valódi emberi kapcsolódások lehetősége is megkérdőjeleződik, és joggal merülhet fel a kérdés, vajon a mások iránti szeretet hangsúlyozása is csupán egy újabb praktikus szereplehetőség-e.

Az öröklét épp e fluiditás, örök változási kényszer nyugvópontjaként jelenik meg a regényben, amelyet Fília egyszerre hajszol és elutasít. A szó először az első fejezetben, az írás és a fényképezés kontextusában merül fel: „A kimerevített képek és az ellenőrzött szövegek gyenge kísérletnek tűnnek számomra, hogy állandóságot teremtsünk a változásban. Hajszoljuk az öröklétet. A biztonságot az örök bizonytalanságban.” (11.) Később megtudjuk, hogy Fília édesapjának hobbija a fotózás, ezáltal a mozdulatlanságba zárt öröklét elutasítása egyben a rideg szülő elutasításává is válik: „Rólam nem készített fényképet. Talán túl gyorsan mozogtam, vagy úgy vélte, nem tarthatok igényt az öröklétre, hiszen csupán a szükségleteim után futok, mint az őzek vagy a mókusok.” (155.) A szükségletek kielégítésének vágya azonban, az öröklét megtalálása a másik emberre gyakorolt, visszafordíthatatlan hatásban, még ha valóban van is Fíliában együttérzés, mindent felülír: „Az arcát figyeltem: mikor felhősödik el, és mikor derül fel. E változások mentén alakítottam a mondataimat. Szeretem a spontán, kiélezett helyzeteket. Ilyenkor érzem, hogy igazán élek: a következő pillanat csupa bizonytalanság, kockázat és lehetőség.” (29.) A regény is ebben az állapotban hagyja olvasóját: nem vezeti el Fíliát a tárgyalásig, és nem mondat fölötte ítéletet, csupán addig jutunk el, amíg az elbeszélt múlt találkozik a jelennel. A jövő csupa lehetőség; mégis úgy érezhetjük, tudjuk a folytatást – egy erős, ravasz játékos már berendezte a játéktáblát.

Kertész Erzsi: Öröklét, Trend Kiadó, 2024.