Mikszáth Kálmán emlékezete, szerk. Császtvay Tünde
A bicentenáriumi Petőfi-év keretében az Osiris Kiadónál több kötet jelent meg a klasszikus magyar irodalomról az utóbbi pár évben, mint az azt megelőző tíz esztendő teljes magyar könyvtermésében. Az igényes kivitelű monográfiák, szövegkiadások és gyűjteményes tanulmánykötetek mellett külön sorozat indult a legnagyobb írói-költői életművek értelmezéstörténetének bemutatására, melynek részeként a 2023-as év második felében megjelent a Császtvay Tünde szerkesztette Mikszáth Kálmán emlékezete című válogatáskötet.
Ennyi régi-új kiadvány megjelenése – Kerényi Ferenc Petőfi-könyvének újrakiadásától kezdve Király István válogatott tanulmányaiig – önmagában is örvendetes. Az írói életművekre fókuszáló emlékezéskötetek nem is csak amiatt fontosak, mert – szerencsés esetben – megtaláljuk bennük az adott életmű legérvényesebb olvasatait, esetleg a szövegek (kommentárok által feltárt) „titkos üzenetét”, vagy épp távlatos következtetéseket vonhatnánk le a recepció alakulástörténetéből és frazeológiájából. Utóbbiakat, az értelmezéstörténet jellegzetességeit, változó dinamikáit és mintázatait a szakemberek jó része úgyis ismeri – sokkal inkább az az izgalmas: ki mit tart érdekesnek, emlékezetesnek, valamilyen szempontból kivételesnek egy életmű értelmezéstörténetében. Még ha a kötetek szerkesztői nem is feltétlenül tűnnek föl recepciótörténeti „szereplőként” saját kiadványaikban, a szövegek összerendezése, nagy egészbe komponálása, a bevezetőtanulmányok során történő kontextualizálása, értelmezése, értékelése sok mindent elárul arról a viszonyról, amely írót és kései olvasót (ez esetben: szerkesztőt) összeköt. Hogyan festene Petőfi Sándor recepciótörténete, ha nem Margócsy István szerkeszti gyűjteménnyé, hanem mondjuk Szilágyi Márton – s Arany Jánosé, ha nem Szilágyi végzi az edíciót, hanem éppen Dávidházi Péter? És így tovább. Megannyi kérdés, amelyre konkrét és bizonyos választ nem kaphatunk, de a hozzám hasonlók örömmel elmélkednek fölötte.
Mindezt azért fejtegettem ilyen hosszasan, mert a Császtvay Tünde által szerkesztett Mikszáth-kötet olvasása közben gondolkoztam el azon, hogy a gyűjtemény anyaga, arányai, névsora, felépítése és a belőle kirajzolódó Mikszáth-kép tulajdonképpen visszaigazolta azokat az előfeltevéseket, amelyeket az egész „Mikszáth-üggyel” kapcsolatban korábban gondoltam, olvasmányélményekre, kampányszerű mélyfúrásokra és felszínes benyomásokra alapozva. Épp ezért a következőkben – a kötet tárgyszerű ismertetésének konvencionális megvalósítása mellett – azokról a számomra érdekesnek tűnő tapasztalatokról szeretnék beszámolni, melyek ezen az általános összbenyomáson túlmenően izgalmassá, vitára hívóvá teszik a Császtvay Tünde koreografálta Mikszáth-emlékezetet, s továbbgondolkodásra ösztönözhetik Mikszáth Kálmán olvasóit.
Bírálatom lényegi mondandóját előrebocsátva: Császtvay Tünde eminensen igényes, nagyon gazdag és sokszínű Mikszáth-értelmezéstörténetet gyűjtött kötetbe, részletes – nyomtatott kiadványokra és digitális adatbázisokra egyaránt mutató – textológiai és szakirodalmi összefoglalóval, valamint egy olvasmányos és célra tartó bevezető tanulmánnyal. Császtvay Tünde, úgy vélem, igen helyesen, azt a megoldást választotta a kötetnyitó összefoglalásában (Mikszáth Kálmán fogadtatástörténete), hogy az életmű értelmezéstörténetét a kötetbe került szövegek korszakolásával és legjellemzőbb tendenciáinak kiemelésével (néhol terjedelmes idézésével) ragadta meg, a végére hagyva a kötet összeállításának (némileg kényszerű) szempontjait, melyek – mint az erre utaló megjegyzésből tudhatjuk – a sorozat nyitó kötete, a Margócsy István szerkesztette Petőfi Sándor emlékezete tartalmi-szelektálási elveit követik (32.). Jóllehet a szerkesztő, Margócsy István edícióihoz (Petőfi, Jókai) hasonlóan csakugyan kifejezetten kritikai-irodalomtörténeti tétekkel bíró, összefoglaló jellegű vagy műelemző esszéket, tanulmányokat (és kisebb részben szépirodalmi reflexiókat) gyűjtött kötetbe, s nem válogatott be életrajzi, mentalitás- és társadalomtörténeti stb. megközelítésű cikkeket, már maga a bevezető tanulmány, illetve kisebb részben a kötetbeosztás is mutatja a két koncepció enyhe eltéréseit, melyek persze az írói életművek szükségszerű különbözőségeiből is fakadnak. Míg Margócsy István idézetbokroktól díszes előszava reflektál a Petőfi-befogadástörténet tagoltságára (szinkrón irodalmiság / kritika és szaktudományosság / politikai kisajátítási kísérletek / populáris kultúra), felismerve a Petőfi-olvasás társadalmi funkciók szerinti differenciálódását (vö.: Owaimer Oliver, Petőfi-iránytű, Tiszatáj 2023/3, 111–116., 112.), Császtvay összefoglalójának leginkább kritikatörténeti és kanonikus hangsúlyai vannak, azzal a kettős kérdéssel a háttérben, hogy hová illeszthető a magyar prózahagyományban Mikszáth, illetve az elmúlt csaknem 150 év kritikusai, tudósai és szépírói milyen szerepet szántak neki a magyar irodalmi kánon megalkotásakor.
E szempontokat figyelemmel követve halad végig a szöveg az első Mikszáth-kritikák értékelésétől egészen a mai Mikszáth-kép megrajzolásáig, a kötet korszakolása ebből adódóan nem „időarányos” kontingensekre (pl. „20. század első fele”) oszlik, hanem a Mikszáth-olvasás mikroperiódusaira, melyeket az előszóban is szerepet kapó közlekedési metaforákkal jelöl Császtvay. Így külön korszakként áll elő a Mikszáthról még életében született írások 1874 és 1910 közötti korpusza (I. Forgalmi centrum: Kortárs kritikák és vélemények), az 1910-től a második világháború végéig tartó periódus (II. Váltók: Hely-kijelölések), az 1945-től a hetvenes évek közepéig tartó szakasz (III. Egyirányú út, enyhe kanyarok), valamint a Mikszáth szépirodalmi újrafelfedezésétől számított „Mikszáth-reneszánsz” (IV. Sugaras pályacsomópontok: Mikszáth-redivivus).
A tárgyszerű és lényegre törő hosszmetszet során Császtvay a Mikszáth-értés két olyan belátását is tudatosítja, amelyet a kötet írásai így vagy úgy mindenképp visszaigazolnak, s amelyek komolyan vétele elengedhetetlen a Mikszáth-életmű értékeléséhez. Az egyik az, hogy Mikszáth Kálmán prózaírói munkásságának s ezen felül karriertörténetének egésze interpretálható a Jókaihoz fűződő viszony tükrében, vagy másképp fogalmazva: a Mikszáth-ügy nehezen gondolható végig Jókai Mór nélkül. Mikszáthé a leginkább nagyhatású azon prózaírói életművek között, melyek még zömmel problémamentesen kapcsolódtak a Jókai-hagyományhoz, de amelyek kritikai értékelésében, utólagos irodalomtörténeti pozicionálásában mindez már igenis problémát jelentett. A másik ilyen, talán kevésbé látványosan megfogalmazott reflexiója Császtvay előszavának (és a válogatásnak is), hogy Mikszáth írói ténykedése nem választható el újságírói működésétől. Itt most egészen pontosan arra utalok, hogy a Mikszáth-pályakép főhőse – újságíró, majd később politikus lévén, széles körben ismert közéleti figuraként – egyfelől mélyen benne gyökerezik egy korabeli valóságban, melyet részben a nyomtatott lapok konstruáltak meg, s amelynek Mikszáth ily módon igen aktív alakítója is volt; másfelől pedig Mikszáth karrierje csak az irodalom és a sajtó (épp a korban karakteresebben és gyorsabban) változó viszonyának erőterében, az újságírószerep lehetőségfeltételeit tudatosítva érthető meg igazán.
Míg előbbi tételt a gyűjteménybe került szövegek látványosan előtérbe állítják (érdemes lenne megszámolni, hogy a kötet mintegy nyolcvan írásából hányban nem bukkan fel Jókai neve; névmutató hiányában úgy saccolom, ez a szám nem lehet tíznél több), utóbbi inkább csak nehezen átlátható kontextusnyomok vagy negatív leírások formájában – tehát hiányában – van jelen. Például a Mikszáthot és rövid életű lapját, az Országos Hirlapot (1897–1899) froclizó Népszava-cikkek sorai mögött (73–74., 97–99.), Móricz Zsigmond talányos, Mikszáthot elsősorban újságíróként (nem íróként) elismerő nekrológjában (155–160.), vagy épp az újságírói szereppel kapcsolatban megfogalmazott, mintegy mellékes reflexiók disszonanciájában. Míg a Tót atyafiak Mikszáthját felfedező Szemere Attila 1881-ben sajnálatát fejezi ki, hogy Mikszáth mennyit nem írt csaknem tíz éven keresztül az újságíróskodás miatt (40.), az MTA nagygyűlésén felolvasott Mikszáth-emlékbeszéd szerzője, Herczeg Ferenc ezt írja 1928-ban:
A költő és az újságíró! Mikszáth Kálmánból alkalmasint sohasem lett volna költő, ha nem merészkedik be a nagy hírgyár zakatoló géptermébe. Gyakran hallottuk a panaszt: az újságírás aprópénzre váltja fel a költő tehetségét, – de ha nem volna újság Magyarországon, akkor sem apró, sem nagy pénz nem jutna a legtöbb költőnek. […]
A sajtó talán még sohasem ajándékozott magyar költőnek annyit, mint Mikszáth Kálmánnak. Az újságírás nem irodalom, nem is művészet, még csak nem is mesterség – annál több, vagy kevesebb: maga az élet. Az élet desztillátuma, amely kondenzált alakban tartalmazza az emberi lét minden fölemelő és minden nyomorúságos alkatrészét. Mikszáthot a sajtó démona fölvitte a hegytetőre és megmutatta neki a világ gazdagságát. Azét a világét, amelynek útjából a kényelemszerető és magánykedvelő vidéki magyar de szívesen kitérne. De még valamit tanult a szerkesztőségekben: az idő megbecsülését, az állandó szellemi készenlétet, a rajtaütésszerű gyors munkát. Drága adományok olyan ember számára, akiben megvan az ősturáni hajlandóság, hogy egy vállvonítással elintézze az életet és az irodalmat.
A sajtó volt számára a híd, amely a szemlélődésből a cselekvésbe vezetett. Midőn az újságba írt képviselőházi karcolatai országgyűlési mandátumot szereztek neki, a sajtó megadta neki a legjobbat, amit költőnek adhat: feleslegessé tette ránézve a további újságírást. (200.)
Amíg az olvasó elidőz a pályája csúcsához közelgő Herczeg Ferenc gondolatai fölött, tovább haladok a kötet bemutatásában.
Az egymást követő részegységekben kirajzolódnak a Mikszáth-értés legfontosabb tendenciái, valamint az abban megmutatkozó ellentétek. Megtaláljuk a „magyar Bret Hartét” ünneplő korai kritikákat (Ambrus Zoltán, Szana Tamás, Asbóth János), majd a Jókai utáni magyar próza legnagyobb hatású szerzőjét méltató összefoglalásokat (Schöpflin Aladár, Négyesy László), de ugyanígy fel-feltünedeznek a nagy szegedi árvízről könyvet szerkesztő Mikszáth felületességeit érintő bírálatok, a Tisza István idealizálásáért kiosztott megrovás Bródy Sándortól, valamint a Mikszáth-prózát leginkább elutasító – elsőre direkt értetlennek mutatkozó, valójában egy korábbi kritikai paradigmát tovább védelmező – ítéletek Gyulai Páltól (1892) és a nála még kérlelhetetlenebb Péterfy Jenőtől (1889). A kötet sokszínűségét mutatja, hogy a kritikai-irodalomtörténeti cikkek mellett a Mikszáth-inspirálta szépirodalomba is betekintést kapunk Szabolcska Mihály, Jakab Ödön és Pósa Lajos köszöntő és gyászverseitől Esterházy Termelési regényén át Cserna-Szabó András gasztroesszéjéig. Továbbá olvashatóak a gyűjteményben izgalmas, dokumentatív értékű visszaemlékezések (Feszty Árpádné, Révay Mór János), illetve Mikszáth intézményes kanonizációjának momentumai is nyomon követhetőek egynémely szöveg révén (Beöthy Zsolt 1908-as jelentése az MTA nagyjutalmáról, Herczeg Ferenc emlékbeszéde 1928-ból).
Mikszáth recepciójának sajátszerű motívuma, hogy a szerző 40 éves írói jubileumának alkalmából íródott köszöntések, lelkendező cikkek és tudós összefoglalások szinte egybecsúsztak a legelső nekrológokkal, mivel a nagyszabású ünnepségsorozatot mindössze néhány héttel követte Mikszáth 1910. május 28-án bekövetkezett halála. Így az 1910-es év Mikszáthról szóló szövegeit olvasva jobban kiütköznek az életmű értékelésével kapcsolatos ambivalenciák, még ha nem is oly látványosan – a kultikus rajongás és a tökéletes elutasítás között oszcillálva –, mint Jókai Mór esetében (vö.: Margócsy István, Jókai Mór fogadtatástörténete = Jókai Mór emlékezete, szerk. Margócsy István, Osiris, Bp., 2022, 9–25.), de az értelmezéstörténet további útját is meghatározva. Azok az eltérő perspektívák és értékhangsúlyok, amelyek a Vasárnapi Ujságban szép nekrológot közlő Alexander Bernátot (161–164.) és a Szocializmus című folyóiratban Mikszáthot korszerűtlensége miatt bíráló Pogány Józsefet (137–141.) elválasztják egymástól, az értelmezéstörténet későbbi korszakaiban is érzékelhetők.
Az 1910 és 1945 közötti időszak terméséből a személyesebb hangú visszaemlékezések és átfogó portrék (Karinthy, Riedl Frigyes, Babits, Kosztolányi, Szerb Antal) szomszédságában két markáns értelmezői javaslat tűnik ki: a Mikszáth-életmű társtalanságát és kelet-európai korlátait hangsúlyozó Féja Gézáé (Nagy vállalkozások kora, 1943), valamint a későbbi Mikszáth-reneszánszra is hatást gyakorló Karácsony Sándor „(nem)cinikus Mikszáth”-koncepciója 1944-ből. A marxista korszak önmagára zárult szövegei közül egyetlen invenciózus tanulmány kelti fel igazán a mai olvasó figyelmét: a neves debreceni professzor, Barta János 1961-es Mikszáth-problémák című – eredetileg két hosszú ItK-közleményként megjelent – nagytanulmánya, melyből a kötet csak részleteket közöl. (Külön kötetben: Költők és írók. Irodalmi tanulmányok, Bp., Akadémiai, 1966, 166–246.) Tartalmában és stílusában is lenyűgöző írás, melynek jelentősége nem elsősorban abban áll, hogy a „realista Mikszáth” marxista paradigmájába merevedett értelmezések sablonjait zárójelbe téve lehengerlő következetességgel érvelt Mikszáth „romantikus realista” (304.) volta mellett; sokkal inkább abban, hogy Barta – nem is kifejezetten Mikszáth életművének kutatójaként – áttekintette a pálya minden lényeges kérdését (a Mikszáth-szövegek témáit, motívumait, poétikai megoldásait, a karrierút sajátságait stb.), a korpusz belső hálózatát, összefüggéseit és következetlenségeit, méghozzá elemzőkedvvel, műfaji-poétikai-stiláris, világnézeti-eszmetörténeti és társadalomtörténeti szempontok együttes, komparatív alkalmazásával. (A Barta-értekezés e sajátosságát a cikkel egyébként nem túl termékenyen vitatkozó Mezei József is szóvá tette: „Talán nem mindenki egyezik meg abban, hogy Mikszáth romantikája feltétlenül a XVIII. sz.-ba nyúlik, […] de nem kisebbítik Barta János vállalkozásának érdemeit, igényességét és bátorságát, ahogyan szembenéz a legnehezebb kérdésekkel, irányokkal, formákkal. Úgy látszik, a romantika és a realizmus mértéke, az arányok méricskélése nem a legcélravezetőbb módszer, talán azért a konklúzióért, hogy Mikszáth »romantikus realista« – nem is volt érdemes megtenni.” ItK 1961/4, 448–469., 453.)
Midőn a Mikszáthról elsőként marxista kísérleti monográfiát (1952, 1960) író Király István és Barta János vitája párbeszéd-képtelenségbe fulladt, s az akadémiai szintézisbe Kovács Kálmán érdekegyesítőnek mondható, de ugyanúgy a romantikából a realizmusba tartó narratívát követő Mikszáth-fejezete került, évekig úgy tűnhetett, a nagy palócról már leginkább csak társadalomelméleti ledorongolást (vö.: Németh G. Béla, 1981 [342–349.]), esetleg névtani, szóstilisztikai dolgozatot érdemes közölni. A „romantika vs. realizmus” kérdés kiüresedése, valamint a Mikszáth-olvasás másfél-két évtizeddel későbbi felfutása nem volt független a politikai enyhüléstől és a tudományra nehezedő ideológiai nyomás csökkenésétől, ugyanakkor ahogy Császtvay Tünde fogalmaz, „a lényegi változást […] – talán egyedülálló módon – nem a magyar irodalomtörténet-írás, hanem a magyar írók kezdeményezték és robbantották be” (30.). Ennek következményeit, a kortárs magyar irodalom által modernné, majd posztmodernné (vö. 463–468.) olvasott Mikszáth tudományos újrafelfedezését követhetjük nyomon a kötet utolsó egységében, ahol Páskándi Géza (1977), Esterházy Péter (1979), Temesi Ferenc (1987), Kukorelly Endre (1996) és Lászlóffy Aladár (1997) írásai mellett szót kapnak a szépírói újrafelfedezést követő tudományos boom legfontosabb értekezői: a mikszáthi relativizmust sokoldalúan újragondoló Takáts József (1997), valamint Mikszáth későbbi monográfusai: Eisemann György (1998), Hajdu Péter (2005, 2010) és T. Szabó Levente (2007). A szépirodalom és a tudományos érdeklődés összecsengéseit tükrözi az elemző szövegek közötti szelektálás is. Noha a T. Szabó-féle kitűnő monográfia sikerültebb fejezeteinek gondolom
a pályakezdő novelláskötetekről vagy épp a Jókai-életrajzról szóló elemzéseket, tőle is és Eisemann Györgytől is egy-egy Új Zrínyiász-interpretációt olvashatunk; illetve Eisemann könyvének bevezetése, és a romantika/realizmus-problémát tárgyaló egysége is bekerült a kötetbe. (Hajdu Péter két érdekfeszítő Mikszáth-könyvéből sajnos nem olvashatók részletek a gyűjteményben, de a 2003-ban megjelent pompás Noszty-elemzése mindenért kárpótol.) A Zrínyi-travesztia (1898) mellett a Mikszáth-újraolvasás másik kulcsszövege kétségkívül A gavallérok (1897), melyről a kötetben több értekező szöveg is említést tesz (pl. Poszler György, Takáts József), valamint ezzel a két művel kapcsolatban merült fel egy-egy kortárs feldolgozás ötlete is Spiró György (365–368.), illetve Parti Nagy Lajos (520–523.) részéről. (A megvalósítás mindkét esetben elmaradt.) Az utolsó egységben továbbá az életmű határterületei, például a Mikszáth-szövegek interkulturális, néprajzi és muzeológiai vonatkozásai is vizsgálat tárgyává válnak (Tarjányi Eszter, Praznovszky Mihály), a kötet két utolsó szaktanulmánya pedig az életrajzírás kérdései szerint kísérel meg újszerű képet adni Mikszáthról. Míg Margócsy István Mikszáth irodalomszemléletét kívánja rekonstruálni a Jókai Mór élete és kora (1907) című életregény és néhány egyéb nyilatkozat alapján (506–520.), Fábri Anna a Mikszáthról szóló korai monográfiák látásmódját és eszközkészletét elemzi nagyon izgalmasan (491–506.).
Hogy a szerkesztés és szöveggondozás igényességéről is szóljak néhány szót, a kötettel általánosságban meg voltam elégedve; időnként zavart persze, hogy a csillaggal jelölt bibliográfiai lábjegyzetekben hol a kiadó hiányzik, hol az oldalszám, de ilyen apróságok az internet korában könnyűszerrel kideríthetők. Elírás, gépelési malőr csak néhány maradt a kötetben, melyek közül egyetlen mulattató esetet emelnék ki. A gyűjtemény 307. oldalán a Schöpflin Aladárt citáló Rejtő István írásában a „zolai naturalizmus”-ból – vélhetően digitális szövegromlás következtében – „zalai naturalizmus” lett, ami ebben a formában még nagyobb kifejezőerővel bír.
Írásom végéhez közeledve, még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a Mikszáth Kálmán emlékezete című munkát rendkívüli élvezettel olvastam, s maximális elismeréssel adózóm a mögötte álló koncepciózus és filológiailag is alapos munkának. Egyetlen érdemi vitám a kötet szerkesztőjével csupán a bevezetőtanulmány első mondata esetében van. Császtvay Tünde a következő hatásos felütéssel indítja előszavát: „Nagyon úgy tűnik, hogy mára Mikszáth beelőzött. Jó százötven év múltán Mikszáth Kálmán írásművészetének hatása – legalábbis mélyáramaiban – a kortárs magyar irodalomra jóval maradandóbbnak mutatkozik, mint Jókai Móré.” (9.) Amit aztán a tanulmány végére érve a következőkkel egészít ki: „A mai Mikszáth-hatástörténet […] újabb kitüntetett, több évtizede zajló korszaka nemhogy nem zárult le, de a kifulladásnak semmi jelét nem mutatja. Az »új-Mikszáth«-képen mind többen dolgoznak ma is […].” (31.) Noha tagadhatatlan, hogy a magyar irodalom hetvenes-nyolcvanas évekbeli megújulásában volt szerepe a (leginkább Esterházy által popularizált) Mikszáth-olvasásnak (és ez megfordítva is igaz), illetve ennek lendülete valamelyest kitartott a kilencvenes-kétezres évekig is, a tudományos Mikszáth-diskurzus épp az utóbbi években mutatja a megtorpanás jeleit. Miközben érteni vélem, hogy a szerkesztő szerint milyen szempontból „előzött be” autóversenyző módjára Mikszáth, maga mögé utasítva Jókait – a „posztmodernné” olvasáson túl Mikszáthot többé-kevésbé elkerülte az a fajta közéleti hisztéria, amely a „kikerüljön-e Jókai a tantervből?” és „olvasunk-e még (elég) Jókait?” típusú kérdések szerint alakult ki, s futott nagyot a sajtóban –, látnivaló, hogy az ezredfordulón tetőző Mikszáth-reneszánsz idején tetszhalottságban leledző professzionális Jókai-olvasás épp az utóbbi esztendőkben kapcsolt magasabb fokozatra. (Más lapra tartozik, és nem is én vagyok ennek a leghitelesebb krónikása, de a Mikszáth-újrafelfedezésben nagy szerepet játszó posztmodernt sem szokás újabban túlhangsúlyozni.) Míg Császtvay Tünde bibliográfiájából is jól látszik, hogy a Mikszáth-olvasás felfutása a 2010-es évek elejéig tartott, Jókairól az utóbbi években számos monográfia (Eisemann György, Bényei Péter, Hansági Ágnes, Török Lajos, Szilágyi Márton), jó adag szaktanulmány és tanulmánykötet megjelent. Néhány elkötelezett kutató (Szajbély Mihály, Hansági Ágnes, Hermann Zoltán) és tanítványaik szervezetten olvassák (újra) Jókai életművét, újabb és újabb műveket helyezve fel a Jókai-értés térképére, konferenciákkal, népszerűsítő eseményekkel tudatosan alakítva Jókai Mór emlékezetét és tudományos recepcióját, mely sokirányú munka során a kritikai kiadás újraindításának/folytatásának igénye is megfogalmazódott s testet öltött egy hosszabb távú kutatási projekt formájában. (Valószínűleg az 2025-ös Jókai-év csak erősíteni fogja, és még jobban láthatóvá teszi ezt a folyamatot.) A Mikszáth-kutatással kapcsolatban hasonló jelek egyáltalán nem láthatók.
„Nem könnyű megmondani, miért érzünk bizonyos kérdésfeltevéseket terméketleneknek, másokat pedig termékenyeknek egy-egy adott pillanatban” – jegyzi meg Takáts József 1997-ben (388.). Hasonló a helyzet a szerzőkkel, egyes életművekkel kapcsolatban is. Sok-sok összetett tényező állhat a hátterében annak, ha egy adott pillanatban például kevéssé érezzük megszólíthatónak Pilinszky János költészetét, de olthatatlan vágyat érzünk Juhász Ferenc rehabilitációjára – és hasonlók. Noha magyarázatkísérleteim szükségszerűen esendőek, néhányat mégis megfogalmaznék Jókait illetően. A narratív sokszínűségnek azokat az izgalmait, amelyek a Mikszáth-olvasást is előrelendítették egykoron, idővel a Jókai-kutatók is meglátták a nagy mesélő kevésbé ismert vagy ritkábban elemzett műveiben; a laptulajdonosként, szerkesztőként, valamint a magyar tárcaregény és novellairodalom megteremtőjeként újrafelfedezett Jókai ténykedése hálás terepet jelent az újabb sajtó- és médiatörténeti kutatásoknak; Jókai kozmopolita karaktere, korabeli európai népszerűsége és az életmű műfaji-műnemi sokfélesége jobban illeszkedik a mai nemzetköziesítési harc és a kurrens kutatási trendek kulcsszavaihoz (fordítás, transzfer, adaptáció, intermedialitás stb), s az sem hallgatható el, hogy a kortárs magyar prózának is kirajzolódni látszik egy olyan vonulata, amely visszafordulást mutat a 19. századi „nagy történeteket” mesélő regénytípushoz. Biztosan vannak ennél megfoghatatlanabb okai is a jelenlegi látképnek, de ezúttal ennyi jutott eszembe.
A fentiek miatt úgy vélem, alighanem Mikszáth ma kevésbé alkalmas arra, hogy spontán módon újra „divatba jöjjön”, de bízni lehet abban, hogy a Mikszáth Kálmán emlékezete – és Császtvay Tünde rövidesen megjelenő Mikszáth-monográfiája – legalábbis a szűkebb szakmát felrázza.
Mikszáth Kálmán emlékezete, szerk. Császtvay Tünde, Osiris, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Éles Bulcsú grafikája.)
Hozzászólások