Térkeringés

László Noémi: Pulzus

László Noémi legutóbbi kötetének versei személyessé tett tereket mutatnak be, miközben erősen érződnek rajtuk a számvetés, a létértelmezés változatai, az önreflexiók pulzálásai. De mit is jelent személyessé tenni egy teret? A korpusz első része erdélyi és partiumi településekre, Bukarestre és a Duna-deltára, második része Budapest közterületeire és a Balatonra, utolsó része pedig az utazó tapasztalatán alapuló világvárosok körülírására, a változatos földrajzi terek megmutatására koncentrál –
a Földdel bezárólag. A természeti és társadalmi szférák végigjárásával párhuzamosan az emberélet különböző színterei is reflektorfénybe kerülnek, az életkori tapasztalatokon felül olyan helyzetek is, mint például az eltévedés, a lázadás és megbékélés, az utazás sokfélesége, a bilingvizmus, a szülővé válás. A kötet fülszövege egyszerre játékos és klasszikus formájú szövegeket ígér, amelyek ősi mitológiákat tesznek jelen idejűvé. Emellett olyan szempontokat mutatnak meg a létezésről, amelyek a változó lét megéléséhez kínálnak lehetőségeket. Vajon a korpusz eleget tud tenni a fülszövegben megfogalmazott ígéreteinek?

A Pulzus fókuszpontjában elsősorban a számadás, valamint a táj és az emberi identitás kölcsönhatása áll. Ez utóbbit érzékelteti például az egyes versek esetében a címek és az alcímek viszonya. A verscímek jellemzően a versbeszélő benyomásait jelölik, az aktust, ami során a szubjektum a tapasztalataiból merítve mintegy „újrakereszteli” a településeket, közterületeket, természeti képződményeket, átnevezi azokat a maga számára jelentőségteljes formájúvá (például Másképp: Nagyszeben, Lámpagyújtás: Oktogon, Önfegyelem: Amszterdam).

A kötetkompozícióra jellemző, hogy gondosan szerkesztett, és végig imitálja a pulzálás dinamikáját. „Ki-be, ki-be, így lélegzik a van.” (Kegyelem: Börzsöny utca). A pulzáló mozgást követi a versterek ciklusonként változó, előbb szűkülő, majd táguló perspektívája (települések–utcák–világvárosok). Más szempontból értelmezhető úgy is a kötet felépítése, mint egy regionális, Erdélyt és Magyarország egyes területeit lefedő „kis vérkör” és egy kontinenseken átívelő, nagyvárosokból álló „nagy vérkör”együttes „keringési rendszere”. A versek szintjén is gyakran érzékelhető a pulzáló jelleg, ugyanis a kötet több szövege a leíró, benyomásokat szemléltető hangnemről egy-egy csattanóra fut ki, ami a szívdobbanást imitálja, például: „Még egy hely, festmény, grafika / függ a falon, polcon kisplasztika, / agyag, bronz, kő, kerámia. […] Az egy főre jutó / keserű kortyok száma / túl sokra rúg.” (Még egy hely: Marosvásárhely). De más esetekben, személyes reflexiókban is megfigyelhető olykor a pulzálás, a következő idézetben például a földrajzi helyet aposztrofálva a szubjektum saját részévé teszi azt: „London, szívem örökké / szoruló, táguló pitvara” (Rózsa: London). Ehhez hasonló szövegdinamikai eljárás a közeledés–távolodás dichotómiája, ami keretet ad az idő- és térrendezésnek. „Külső teret az idő összenyom, / belsőt kitágít.” (Nyugodt szívvel: Kézdivásárhely). „Mitől zsugorodik és tágul az idő?” (Kivet: Sepsiszentgyörgy). A határozott koncepciónak pedig egyik legmarkánsabb példája a kötetben a térkonstrukciós technikákra történő reflektálás. „Fontos, hogy az idő itt merő szenvedés. / E tényt kibontani a nyelvi tér kevés.” (Helyrajz: Csíkszereda). „A tér mint szervezőelv. Tértusa. / Egymásra fűzött terek városa.” (Vég nélkül: Bécsi út).

A kompozíció „szívzöreje”, hogy míg az utolsó két ciklusban szerepelnek a ciklusok címét viselő versek (Minden időben: Margitsziget, Bábel: Sanghaj), addig az elsőben nincs Béke van című vers, csupán a második szegmensben olvasható Béke: Drei Raben kísérli meg ezt kompenzálni. Az első ciklus címe szöveghelyként Az idő bogárlábakon: Kolozsvár-ban olvasható: „Ez a gyerekkorod. Lásd, béke van”. Tehát úgy is értelmezhető ez a „hiba”, hogy szándékosan nincs az első ciklusnak fókuszverse, mivel a gyermekkori béke időszaka a Béke van-ciklus egészére terjed ki, és nincs egy konkrét helyszín, amelybe ezeket az életkorhoz kötött élményeket bele lehetne sűríteni.Az első ciklusban szerepel még a Pulzus: Székelyudvarhely, ami pedig a kötetcímet idézi fel.

A Pulzus első két ciklusa között szorosabb térszervezői technikák figyelhetők meg, mint a második és harmadik ciklus esetében. Ennek egyik legmarkánsabb jelensége az Anyavers: Bukarest és Lányvers: Budapest közötti viszonyrendszer. A két szöveg együttesen a határon túli magyar státusz identitásbeli kérdéseit tematizálja. Már a címekben is megfigyelhető egyfajta hierarchia, választás a két település között abban a tekintetben, hogy a versbeszélő melyik várost tartja a fővárosának. Ugyanakkor lehet úgy is értelmezni, hogy a szubjektum melyik városban aposztrofálja magát anyaként, illetve lányként, melyik városban éli meg inkább ezeket a szerepeket (ez utóbbira a szövegek tartalma is ráerősít). Azonban az anyaország terminusát a versbeszélő esetében egy komplex, hagyományosan nem értelmezhető földrajzi és kognitív helyként értelmezem, amire ráerősít a Pulzus egészében megjelenő nyelvi kérdés,
a földrajzi és szövegtérbeli viszonyok, ezen belül is a két vers átmeneti elhelyezkedése. (Bár már az anyaváros státuszát is új gondolati síkba helyezi az Anyaversben következő sor: „Gondoltam: fővárosból egy még belefér.”) Az Anyavers: Bukarest és a Lányvers: Budapest az első két ciklus peremén helyezkednek el, a zömmel erdélyi, partiumi településeket jelölő és a nagyrészt Budapest utcáit és tereit jelölő versek között. Szembetűnő, hogy mindkét darab ugyanúgy kezdődik, és a szubjektum azonnal egyéni benyomásokat társít a helyszínekhez, illetve reflektál a helyek által befolyásolt, formálódó identitására. „Bukarest véletlenül alakult. Valaki más akarta. / Nem ellenkeztem, nem vagyok az ellenkező fajta.” (Anyavers: Bukarest). „Budapest véletlenül alakult. / Ragadt, mint hajba a bogáncs, alig tudtam kiszedni.” (Lányvers: Budapest). Ez a mechanika megismétlődik a „valahol lakás”, valahova tartozás kérdéskörénél is, ami érzékelteti a szubjektum tér(v)iszonyának változását az életszakaszok haladásával. „Túlzás, hogy lakom valahol, hogy van valakim.” (Lányvers: Budapest). „Lakni lakom. / Nem érzem, hogy vagyok.” (Anyavers: Bukarest). A két város közötti „csomópontot” a kötetben a Kenyér: Nagyvárad versben érzékelem. A térnek és a korábban említett anyaország-definiálásnak több alátámasztása is megfigyelhető a szövegben. „térképen van, az anyaországhoz közel.” „Várad a Király-hágótól tart Budapestig.” „érezni kell, és nem megérteni.” Ebben a műben tematizálódik legfőképpen a többnyelvűség és a nyelv mint identitásjelölés kérdése (amire majd a későbbiekben kitérek). „Lehet kenyeret venni magyarul?” Több versben is megjelenik a kenyér a nyelvvel történő táplálás motívumaként, és a Béke van ciklus helyszínei esetében egyfajta tipizálást hoz létre a szubjektum hovatartozásának viszonylatában (például Helyrajz: Csíkszereda, Az idő bogárlábakon: Kolozsvár). A versbeszélő reflexiói ebben a szövegben pozitívabb hangulatúak, mint a két fővárosról szólóban, így valamennyire oldja a hovatartozás kérdéseiből fakadó feszültséget. „otthon vagy itt, / ahonnan sosem vágysz haza, / és ahol sosem éltél igazán.”; „s így látni teljes pompában / csak ez a város lát”; „Tiszteletbeli otthonod e város, / bármikor megtart / egy kicsit.”

A Minden időben: Margitsziget és a Bábel: Sanghaj versek a második két ciklus fókuszverseinek tekinthetők. Előbbi a szigetet helyezi középpontba, mint olyan teret, amely képes az idősíkok között harmóniát teremteni: „mindenki vagy, ki itt járt valaha, / élők éjjele, holtak hajnala, / múltból, jövőből éledő jelen” (Minden időben: Margitsziget). A Pulzus második szakaszában domináns szerepet kap az elbeszélő tévelygése a különböző életszakaszok és idők között: „A létezés csupa múlt és jövő. / A gyötrődő jelen nem jön elő. (Kegyelem: Börzsöny utca); „fullasztó távlat, végnélküliség” (Vég nélkül: Bécsi út); „belül torlódó képek, korszakok” (Lassanként: Akácfa utca). A ciklus fókuszverse ezt a feszültséget igyekszik feloldani: „sziget, amikor eltaszít, magába zár, […] sziget, szelíd, győzedelmes földarab, / sodrásban biztos hely, szilárd erő” (Minden időben: Margitsziget).

A Bábel-ciklus az utazás sokféleségét, lehetséges formáit kísérli meg bemutatni: „Mit ad az utazás, megint mivel kísért, / huszonvalahány órát is repülsz, miért? (Vízpart: Melbourne-Canberra-Sydney); „És tessék, / elzarándokolsz északi rokonokhoz is” (Sziklarajz: Helsinki). Emellett tematizálódnak a ciklusban a kettős identitásból származó kérdések is, amelyek az első ciklus határon túli magyar szerepkörén és tapasztalatain túllépnek, és a külföldön tartózkodó magyar entitásának tartományában értelmezik újra ezt a viszonyrendszert: „kis nemzetet több írószervezet civódva képvisel, / nem kérdés, magyarok vagyunk […] egészen picire zsugorodunk, / amikor angolul beszélni kell” (Önfegyelem: Amszterdam); „micsoda hely, / egy cseppet sem rokon, / itt semmi okod rá, hogy védd magad” (Közép: Ljubljana); „Tulajdonképpen / jó helyen vagyok. / Nem alattvaló, / belépőt fizettem” (Bolondok tornya: Bécs); „Mi itt továbbra is csak megtűrtek vagyunk. […] mert minden borzasztó csavart / kibír a nyelv” (Agyrém: Berlin). A Bábel: Sanghaj általánosan összefoglalja a külföldiség és az idegenség tapasztalatának aspektusait („Valójában először vagy fehér és európai.”), és a nyelv általi meghatározottságot állítja annak a középpontjába, hogy adott hely bizonyos elemei behatárolják a szubjektum mozgásterét („nyelvedben élsz, / nyelved szerint nevezed meg magad, / kettős idegenséghez keresel / idegen nyelven illő szavakat”). A szövegben kicsúcsosodik a kettős identitás problematikája („…az országé, ahonnan érkezel, / s amelyről ismételten elmondod, / hogy nem hazád, ezt mindig / mindenhol taglalni kell”), illetve a nyelvi kérdést áthelyezi a szöveg a bábeli zűrzavar szituációjába is, ami a kötetben talán ezen az egy ponton idéz meg ténylegesen egy mitológiai történetet, és teszi azt jelen idejűvé („nem angoloknak / egy nem angol óvatos szavaival / kifejteni, miért nem vagy román, / miért hiába vagy magyar”).

Megfigyelhető a korpuszon, hogy a versek jelentős része valamilyen ember alkotta, társadalmi teret jelenít meg, és csak néhány szöveg helyez előtérbe természeti környezetet. A természeti térhez kötődő motívumok teremtik meg a kötet dinamikáját, azon belül is a víz eleme, amely legtöbbször a folyamszerűség, a sodródás, a változás hatását kelti, valamint a kő, amely az állandóságot jelöli. Sokszor a kő építőanyagként jelenik meg, ami mintegy magába szívja az adott környezet emlékezetét, tehát
a társadalmi térhez is egyaránt tartozik. „Szép retrográd vidék, szép vízözön, / fal fal mellett figyel, kő ül kövön.” (Kivet: Sepsiszentgyörgy). „Ilyenkor megelevenednek a falak, / […] a fintorgó kőábrázolatok alá tervezett duhaj sereg” (Toronyban: Oxford). A víz motívuma a kő kontrasztjaként mutatkozik gyakran, de olykor csak önmagában mozgósítja a szövegbeli jelent. „Szeressetek, talán elhiszem, / hogy valamerre tartok a vizen” (Álomtükör: Duna-delta). „megalkuvást / és megkönnyebbülést, / sekély víz szemcsés végtelenjét” (Mit visz a kishajó?: Balaton).

A Pulzusnak két kardinális gyenge pontja van. Az egyik a korábban említett kompozíciós „szívzörej”, a másik pedig a poétikai-stilisztikai „véralvadás”. A szövegek többségére jellemző a sűrítettség, ezen belül „vérrögöket” képez a városokat témává tevő katalógusok és az egyes terekre adott reflexiók arányának harca. „Orvos, ügyvéd, taxisofőr, / színésznő, atomfizikus, / tenyérjós, életművész. / Még egy hely, / fény, kő, víz, / fölfutsz a Somira” (Még egy hely: Marosvásárhely).  Gyakran elnyomják a reflexiók ívét a tájleírások, egy-egy város karakterén túl nagy a hangsúly, és ezt a problémát tetőzi a versekre jellemző rímkényszer. „képtelen vagyok átmeneti létből / mindennapokat kanyarítani. / Goethe, Andrássy út, te hajdani / kegyelmes otthon, áldott kikötő! / Itt volt a zajlás elviselhető.” (Béke: Drei Raben). Bár feltételezhető, hogy a rímek is egyfajta lüktetést szerettek volna adni a Pulzusnak,ez nem bizonyult mindenhol sikeresnek, sok esetben lehetett volna húzni a szövegekből. Az előbb elmondottakkal kontrasztba állítva a kötet legerősebb pontjának Az őskor hajnala: Belgrád című verset tartom. A lírai hang itt sikeresen kilép a szövegben megidézett földrajzi tér materiális újrateremtéséből azáltal, hogy általánosítva közelít a földrajzi tényezőkhöz, és a táj által kiváltott benyomásokra, gondolatokra helyezi a fókuszt. „Átváltozás. […] Az érzékelés erőssége, és / közömbös környezeti tényezők, / hegyek, havak, aszályok, kráterek”. A versbeszélő a szöveg perspektívájában elkezd kartografikusan gondolkodni önmagáról. „[K]iterjedésed annyi, mint a ponté, / de látsz, belátsz, átlátsz és visszanézel”. A lírai hang térben kialakított viszonyrendszeréből utak nyíltak az íráshoz és a tértapasztalathoz történő benyomások kibontakoztatásához. „mert ez itt az őskor hajnala, / nem lobogtathatod a szavakat”; „a tehetetlenség természete, / nem tudod, mit nem engedsz / szabadon, magadtól félsz, / és nem pusztulsz bele.”

A természeti tér ábrázolását a versek mellett nagymértékben gazdagítják az illusztrációk is, talán még nagyobb szerepük is van az értelmezésben, mint általában. Ez a megállapítás már a borítóra is érvényes. A levél térképszerű, kétosztatú szerkezete megfeleltethető egy szív anatómiai vázlatának, melynek egyik oldala a völgyes-folyós erezettel a természeti, a másik oldala a különböző felhasználású földterületekkel és az azok közötti utakkal pedig az ember alkotta tájat jeleníti meg. A könyv hátoldalán a cigánykerekező alak is csatlakoztatható a pulzálás mozgásának dinamikájához. A mozgás maga a Nyugodt szívvel: Kézdivásárhely egyik sorához kapcsolódik („Itt olvadt el fiatalságom / első pár nyara, kezdve / egy füves udvaron / néhány cigánykerékkel. […] Nézem, a cigánykerekező / kamaszból mit találok.”), a versben pedig szintén a számvetéssel kapcsolatos gondolatok fogalmazódnak meg. A kötetben található legtöbb illusztráció valamilyen természeti teret mutat be, például a 19. oldalon egy tükröződő ház látképét, amit eltakar a növényzet. Hasonló képi játékot figyelhetünk meg az Álomtükör: Duna-delta közé ékelve is, amely esetében néhány felhő és egy szék tükröződését láthatjuk a vízen. Sok illusztráción láthatók madarak, például madárhad van a 66. vagy a 103. oldalon. Azonban nemcsak természeti tereket vehetünk észre, hanem tárgyakat is, például bélyeget a 13. oldalon, fára mászó gyermeket a 24., városképeket a 31. és a 118. oldalon, és értelmezhetjük mindezt úgy is, hogy az ember jelenlétével beavatkozik a természetbe. Az antropológiai hatás szemléletes azokon az illusztrációkon, amelyeken egy címkével jelölt alma megevésének fázisait láthatjuk (93. és 136.). Mindkét illusztráció a Bábel-ciklusban található, a szubjektum utazásainak kiterjedt, későbbi szakaszában, így számomra az alma (meglehetősen klisészerűen) felidézi az ember bűnbeesését, kiűzetését, barangolását a Földön.

A László-életmű több pontján is észrevehetünk olyan verseket, helyszíneket és motívumokat, amelyek mintegy előkészít(h)ették a Pulzus megszületését, tehát ilyen módon is összegző munkaként értelmezhető a kötet. Például ilyen a Kolozsvár című vers, amely a Papírhajó-kötetben (2009) jelent meg. „Mi is történhetett, hogy itt maradtam, / s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs”. Ugyanebben a kötetben szerepelnek olyan művek, mint a Budapest vagy a Rózsa, amelyek hasonló címekkel és tematikával rendelkeznek. A Március, Róma pedig már a helyjelölést illetően is a Pulzusra jellemző vonásokat mutat, annál is inkább, mert a szöveg egy az egyben megegyezik az Eső: Róma szövegével, amely a Bábel-ciklusban szerepel. A számvetés kérdését illetően erős pontja a László-életműnek a Föld, illetve egy azonos címmel rendelkező, de különböző szövegű (kötetcímadó) vers (Föld, 2013), amelyek a szubjektum halálhoz és íráshoz fűződő viszonyát, valamint a túlvilág távlatiságát helyezik középpontba. „És végem lesz, és minden rendben. / Nem kínoz majd: mit miért tettem.”< „Hogy élni lehetetlen, azt lassan elhiszem […] Sorvég, szakaszvég, versvég, az öblös száj kimond” (Egy kör: Föld).

Erős megoldása a Pulzusnak, hogy több helyen is tetten érhetőek benne a szövegalkotással kapcsolatos önreflexív szöveghelyek. Figyelemfelkeltő az ironikus hangnem a következő ponton: „Kedves Noémi, nem írhat úgy, hogy abba / senki ne kössön bele!” (Lányvers: Budapest). Véleményem szerint ez a retrospektív kommentár átkontextualizálódik a jelenbe, a számvetés fázisába, amikor az összegzést végző írószemélyiség elfogadja, hogy végülis nincs tökéletes szöveg, sem megalkotottság, sem jelentés tekintetében, és egy életműnek épp az a lényege, hogy szubjektív jegyek, benyomások reflektálásra kerüljenek. Ugyanakkor egyfajta reziliencia is érzékelhető benne, a kritikai diskurzus felé is irányulva. „s nem értem, valóban, milyen jogon / s mivé avatna az irodalom?” (Toronyban: Oxford); „Nem éreztem, hogy ne lenne kiút. / Bármi szakad a nyakamba, talpra állok.” (Az idő bogárlábakon: Kolozsvár). A reflektáltság azokon a pontokon csúcsosodik ki, ahol a szubjektum konklúziókat von le önmagával kapcsolatban, és nyitottá válnak a vívódások, a benyomások egy-egy tér hatására. „képtelen vagyok átmeneti létből / mindennapokat kanyarítani.” (Béke: Drei Raben). „Új helyen megteremtem régi szokásaim.” (Csoda: Arany János utca). Talán a leginkább önreflexív vers A téren: Blaha Lujza tér, amelyben felmerülnek egzisztencialista-teoretikus kérdések és alapigazságok, melyek egybevágnak a szövegalkotás viszonyaival is: „Nézem, forgatom csonka tárgyaim, / és várom: a megértés majd segít. / Pedig a sort is az segíti lapra, / ha engedem, hogy történjen a rossz, / ha elnézem, hogy nem tökéletes, / s nem gondolom, hogy az lesz valaha.”  Tulajdonképpen a tér rendezőelve a kötet egészében metaforizálja az élet és az írás struktúráit és a szubjektumnak az ezekre adott reflexióit.

László Noémi kötete tehát a személyessé tett térformálás több lehetőségét is felkínálja. Azonban ezek a szövegek a szubjektivitáson túl nem mutatnak fel olyan vonásokat, amelyek válaszul szolgálnának arra, hogy a személyes térformálás mozzanatainak milyen szerepük van a számadásban és a létértelmezésben. Ennek az oka, hogy a tájleírások, a térkonstrukciók és a poétikai eljárások sok esetben elnyomják
a reflexiókat, legalábbis nem engedik szabadon kibontakozni azokat. Az egzotikum különböző formái megmutatkoznak ugyan a szövegekben, különösen a Bábel ciklusban, azonban a mitikus hagyományok nem elevenednek fel teljes életnagyságban, csupán pontszerűen vélhetünk felfedezni utalásokat („ahova most én, Krőzus, visszajárok” – Mese: Tbiliszi), de emellett néhány esetben a mítoszok mintegy emlékhelyszerű státuszt kölcsönöznek a helyeknek, például: „Kőből a visszhang sietne szólni: / Memento mori.” (Toronyban: Oxford). A kötetben a tér rendezőelve kifinomult struktúrájú, de kérdéses marad számomra, hogy a szövegeket folyamszerűvé tevő elemek kompenzálni tudják-e a kötött rímes szerkezet alkotta „köveket”. Mindenesetre, ez utóbbi is szemléletes példája a tér–idő harcának, a Pulzusban is tematizálódó állandóval és változóval történő szembenézésnek az emberi lét során. László Noémi kötetének legerősebb szöveghelyei lehetséges válaszokat ajánlanak fel az én változásának nagy kérdéseire, de vajon ezek betöltik-e minden elvárását az olvasónak a témával kapcsolatban? Vajon kell, hogy legyen valami a számadáson túl?

László Noémi: Pulzus, Prae-Lector, Budapest, 2023.

(Megjelent az Alföld 2024/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Versényi Anna grafikája.)