Julia Soboleva illusztrációiról (In the Dark Time, the Eye Begins to See)
Olykor teljesen véletlenszerűen lelhetsz kincsekre. Kincs az, ami a lényednek ismerős, a lényeddel hasonlatos, ami megmozgat, ami gondolatra, érzésre ébreszt, aminek örülsz, amit értékesnek tartasz. Amit őrzöl, mert személyes.
Én is leltem kincset. Nemrég például az Instagramon. Nem emlékszem, hol botlottam bele, de azóta is kísér. Julia Soboleva alkotó képzőművészeti munkáiról van szó. Ő egy orosz származású lettországi művész, aki 18 éves kora óta az Egyesült Királyságban él és alkot. A kisebbségi létről biztosan tudna mesélni, néhány interjúban beszél is erről, mármint, hogy mi is zajlott fiatalkorában a szülőhazájában. Amikor Lettország kivívta függetlenségét a volt Szovjetúnióval szemben, megfosztották a kisebbségben ott élő oroszokat lett állampolgárságuktól. Ahhoz, hogy a lett állampolgárságot újra felvegye, Julianak is át kellett esnie a kötelező honosítási folyamaton, ami elmondása szerint erős kirekesztettségérzést növesztett benne – amely érzés az Egyesült Királyságba költözés következtében felerősödött.
Ezek az élettapasztalatok – a sehova sem tartozás élménye – egy alkotó számára, úgy vélem, mindig megtérülnek a világhoz való hozzáállásban és az alkotói folyamatok és inspirációk elmélyítésében. És ahogy maga Julia is fogalmaz, ez identitásának része lett, de nem önsajnálati faktorként.
Na de vissza a művészhez. Először is felvezetem, mit tudhatunk róla, milyen világot mutat nekünk.
Julia Soboleva Instagram oldalán számos vizuál látható, általában egy-egy zenerészlettel kísérve. A zene mindig nagyon fontos része a kiposztolt munkáknak – éljen a multimédia! Szürkületi alkotások ezek, alkonyattól pirkadatig. A napvilág közegébe helyezett munkák is inkább sötét tónusú világot mutatnak meg – a fonákot. Groteszk, stitlizált figurák sorjáznak; cigiző macskák, molyemberek, csőrös alakok, madárfigurák, kutyák, lovak, állatszerű emberlények, emberszerű állatlények, fények, árnyékok, nőalakok, férfialakok, sorolhatnám. És bár sötétről és alkonyatról írtam az előbb, ezek a lények és a tér, amelybe helyeztetnek, sosem túl sötétek: színek keltik életre a sötétet, és a komorabb hangvételű munkákat is átjárja valamilyen belső fény és némi humor is. Ezt azért írom le ilyen bátran, mert ahhoz kapcsolom, amit a művész nyilatkozott egy vele készült beszélgetésben, mégpedig, hogy a munkái egy egységes világ részei, abból tűnnek föl rendre a képek, vagyis minden kép képes kapcsolódni egymáshoz. És ebben a világban márpedig nagyon sok a fény is.
Alá-fölé rendeltség, státuszdinamikák, kollektív és egyéni traumák, álom és valóság keveredése – ezen témákkal foglalkozik vizuális nyelven.
Soboleva Insta-sztorijaiban amúgy nagyon sokat elárul a munkák keletkezési körülményeiről, az értelmezési lehetőségekről és alkotási preferenciáiról. A megvalósításban az egyszerű technikai megoldások híve, lévén, hogy gyermekét egyedül nevelő főállású képzőművészként fontos, hogy bárhol képes legyen dolgozni: konyhaasztalon, kávézóban, vonaton stb. Újságok, magazinok talált képeit kollázsolja, festi át, így teremti világát, minimális digitális utómunkát alkalmazva. Ami az értelmezési lehetőségeket illeti, Soboleva alkotásaiban az intuíció a kulcs, az alkotási folyamat a ráérzést, az ösztönt követi, úgyhogy könnyű megfejtésekre ne is számítsunk – már ha egy-egy képnek van egyáltalán mozdíthatatlan megfejtése, de az a gyanúm, hogy attól függően, milyen szem követi figyelemmel, a válasz mindig más lesz. A David Lynch-filmeket sem érdemes a tiszta ész kritikájával nézni, mert abban a pillanatban halt meg az egész, hogy még be sem kapcsoltuk a filmet. Apropó, Julia Soboleva egyik fontos inspirációs forrása David Lynch világa. De ha ezt az infót nem kapom el az Instagramján, akkor is kitalálom. Szóval álomlogika.
Soboleva munkásságát nemcsak a szürrealizmus táplálja, hanem a meditáció is. Alkotói folyamatának fontos része a befele figyelés a meditáció során, hosszú, céltalan sétákon, a test egybehangolása az elmével tánc közben. Előszeretettel olvas keleti tanokat, és újabban a Tarot kártyák szimbolikájával ismerkedik, alapvetően a racionalitás talaján maradva. Az alkotáshoz kipihentség és nyugalom kell, írta egyik posztjában – és ezzel mélyen egyet is értek.
Most már elmondom, miért is írom ezt a szöveget. Mert kincset találtam. És mert ez a kincs egy olyan alkotói világ, amely számomra nagyon ismerős, mert a részemnek érzem, mert hasonlóan érzek, mert én magam is az intuíciómra hagyatkozom a vizuális munkáim készítésekor, mert szeretem ezt a sötét, de játékosságra hajlamos szürreáliát, és mert megrendeltem Julia Soboleva gyönyörű albumát, amely az In the dark time, the eye begins to see – The art of Julia Soboleva címet kapta, és a franciaországi The Mansion Press kiadó adta ki 2024-ben. 274 oldalnyi vizuál. Én történetesen a limitált kiadást szereztem meg, amelyben 74 extra oldalnyi kép van. Minőségi munka ez a könyv: a kötéstől kezdve a grafikai minőségen át a papírig. Tényleg nagyon szép. A külcsín és a belbecs is a művész érdeme: a terített borítón egyik munkája, egy jókora csoportkép látható groteszk, mázolt arcú emberekkel, előbukkanó állatkákkal, amelynek címe I still search for you in crowds.
Az album Ram Dass amerikai pszichológus, egyetemi kutató, spirituális tanítónak szánt dedikációval kezdődik, majd a szerző köszönetnyilvánítását fogalmazza meg a kiadójának, a nővérének, a fiának, valamint a közösségimédia-követőinek.
Soboleva keze nyoma a könyv elejétől a végéig látható: a könyvben olvasható összes szöveg a copyrighttól a képcímekig az ő kézírásával szerepel, amely különös otthonosságérzést kölcsönöz az illusztrációkhoz is. Számomra a kézírás amúgy is izgalmas eszköz és vizuálisan is érdekes csavar, szóval egyértelműen örülök neki.
Vigyázat! Ebben az albumban rendkívül sok macska érhető tetten. Macskáknál már csak madárból van több, vagy kutyából – már ami a képanyag állattartományát illeti. Emberlényekből is sok van – de állatokból számtalan. A macskához magyarázat is fűződik: Julia egyik posztjában arról számol be, hogy életének egy igen sötét és mélységes mély időszakában azt vette észre, hogy akármerre járt, fel-felbukkantak körülötte a macskák. Az album képeit nézegetve az állatok, de legfőképp a macskák nagyon sokszor mutatkoznak védelmező szerepben, csendes tanúkként vagy társakként. A madárszerű, csőrös alakok viszont nem tűnnek túl bizalomgerjesztőnek. Érdemes felfedezni a könyv lényeit, a relációkat, amelyekről árulkodnak, a kérdéseket, amelyekkel sakkoznak, ahogy lerántják a leplet mindarról, ami nem igaz, amely másnak adja el magát, mint ami; felvillantja a hatalom és az elnyomás természetét, az érzelmi kapcsolatok ellentmondásosságát.
Nekem ebből az albumból a legjobban a „nagycsoportos”, sokszereplős képek tetszettek, mert kedvemre keresgélhetem rajtuk a furcsábbnál furcsább szerzeteket, találgathatom ki, milyen titkot rejtenek, és valahogy mindig felbukkan a sarokban egy addig felfedezetlen macska.
Jószívvel ajánlom Julia Soboleva albumát mindazoknak, akik kedvelik a sötétebb tónusú képzőművészeti alkotásokat, amelyek nem mellőzik a csavart, a titkot és a humort. És persze mindeközben tükröt is tartanak. Mindenekelőtt pedig kövessétek be Julia Soboleva illusztrátort Instagramon, akinek a munkáit nemrég még egy David Gilmour-koncerten is láthatták kivetítve a szerencsések.
In the dark time, the eye begins to see – The art of Julia Soboleva, The Mansion Press, 2024.
Hozzászólások